Alig kelt fel a nap, ám Anglia szívében egy hatalmas stadionban kemény munka folyt. Éppen az angolválogatott tartott edzést. Ám a szövetségi kapitány nem volt megelégedve a játékosai teljesítményével, úgy érezte még nem érték el a szászszázalékot, ahhoz pedig, hogy győzni tudjanak, csakis a maximális erőbedobás az elegendő.
A problémát ő is pontosan látta, a csapat három negyedrészének rossz az állóképessége, vagy csak az egyik oldalán van az egyensúly központja, ezért nem tudnak olyan keményen támadni, mint a spanyolok, vagy a brazilok. A megoldást viszont még mindig nem találta meg.
- Az istenit Brandon, nem, nem jó, baloldalról kezd el azt a cselt, hányszor mondjam még! – ordított oda az egyik játékosának a szövetségkapitány, aki nem más volt, mint Michael Felton. – esküszöm, kezdem magam úgy érezni, mintha idiótákhoz beszélnék, nem pedig a legjobbakhoz.
- Ne bosszantsd fel magadat Michael, még a végén rosszul leszel. – próbálta nyugtatgatni a barátját David, a csapat másodedzője.
- Ne bosszankodjak? Könnyű azt mondani. Néz rájuk, semmit nem fejlődtek, pedig egy kerek hónapja edzem őket. A szájuk bezzeg nagy, mindegyik nagyra van magával, mert, hogy ők milyen nagy csapatból jöttek, mintha engem ez érdekelne. Teljesen elszálltak a hírnévtől. De majd én gatyába rázom őket. – kúszott fel egy gúnyos mosoly az edző arcára.
- Kíváncsi vagyok, mit akarsz tenni?
- Csak figyelj.
Az edző pedig belefújt a sípjába, mire mindenki megállt, és az edző felé fordult.
- Szeretném, ha játékosok ide jönnének, a cserejátékosokat is beleértve.- Jelentette ki az edző – Most, hogy mindenki itt van, szeretném elmondani, az összes véleményemet a csapatról.
- Halljuk edző.- szólt közbe az egyik játékos, így megszakítva az edző monológját.
- James, ha jól tudom, nem engedtem, hogy a szavamba vágj, és ha nem akartok plusz köröket futni, akkor többet ne szakítsatok félbe. Érethető voltam.
- Igen edző- jött az egyöntetű válasz.
- Jó. Szerintem, mint edző, lehetek veletek annyira őszinte, amennyire csak akarok. Így, nem is köntörfalazok tovább, és kijelentem, a liga nincs veletek megelégedve, gyenge teljesítményt nyújtotok. – Erre a véleménynyilvánításra a csapat egész tagja egyszerre hördült fel. Mi, az hogy nem elég jók? – most bizonyára fel vagytok háborodva, ám erre nincs semmi okotok, ez az igazság. Attól, hogy ti azt hiszitek jók vagytok, még nem lesztek azok is, igazából . A kondíciótok messze nem a legjobb, most csak félszázalékon mozogtok, ám nekem csak a szászázalék a megfelelő. Ezért kitaláltam egy új edzést, amit mindenkinek pluszban kell elvégezni a rendes edzések mellett, ha valaki erre az edzésre nem megy el, elbúcsúzhat a posztjától.
A fiúk sokáig csak gondolkodtak, eddig csak azért voltak itt, mert meghívták őket, és pénzt kaptak, erre az edző új feltételeket szab. Viszont ellent nem mondhattak, ezt mindannyian pontosan jól tudták, hiszen hatalmas nagy szégyen lenne rájuk nézve, ha kidobják őket a nemzeti válogatottból, akkor még a régi csapatukhoz sem venné őket vissza. Vagyis kénytelenek voltak meghunyászkodni, és komolyan venni a munkát.
- Látom, rájöttek, én diktálom a játékszabályokat, na és persze a másik edző. Neki is korlátlanul szót kell fogadnotok, ha nem teszitek, ismételten csak kizárjátok magatokat a csapatból. Remélem érthető voltam, ennek tudatában is vállaljátok?- tette fel a döntő kérdést az edző.
- Igen edző, elfogadjuk.- Nézett az edző szemébe a csapatkapitány.- Viszont lenne egy kérdésünk, mégis milyen edzésen fogunk részt venni?
- Az legyen meglepetés. – kezdett el mosolyogni az edző- A lényeg , hogy remélem mindenki, tud úszni ?
- Úszni, minek kell nekünk úszni? Ezt nem értem.- kérdezték több felől is az edzőt.
- Majd megértitek mindannyian, az egész csapat legyen ott ma három órakor a Nemzeti uszodában. Fürdőruhát pedig hozzatok.
- Ez mind jó, de kit keresünk, mert gondolom nem magunkat, fogjuk edzeni? - tette fel a logikus kérdést Matt, a csapat kapusa.
- Természetesen, nem kell magatokat edzeni, ezt senki nem várja el tőletek – szólt gúnyosan az edző- az ember, akit keresnetek kell, Alex Naegino.
- Az meg kicsoda? – bukott ki mindenkiből az elsődleges kérdés.
Ám választ már nem kaptak, mivel az edző befejezetnek, tekintette a beszélgetést. Így a kérdéseivel mindenki magára maradt.
- Szerintettek, mit akar ezzel az edző elérni? Meg akar minket törni?- kérdezte ijedten az egyik újonnan érkező csapattag.
- Nem tudom, de majd megtudjuk délután.- válaszolt nyugodtan a csapat oszlopos tagja Logan.
********************************
Pontosan nyolc óra múlva el is érkezett a megfelelő időpont melyre a fiuknak meg kellett érkezniük az uszodába. Ám egy személy hiányzott, mégpedig a csapatkapitány, így a többiek is kint vártak.
- Azért kicsit csipkedhetné magát még a végén, elkésünk, és szívunk egy jót.- jelentette ki Brandon.
- Nyugi már, itt is van, nézzétek.- mutatott az egyik irányba Logan.- Ahol tényleg nagy sebességgel közeledett feléjük a legújabb sportkocsijával a csapatkapitány.
- Na végre, hogy ideértél! Nem szeretném, ha az egész csapatott miattad, zárnák ki, csak azért mert te valahol éppen kufircolsz! – vágta oda félvállról David, aki tudvalevő, hogy Jason nagy ellenfele volt a kapitányi posztért.
- Mi van? Nélkülem már, meg se tudtok mozdulni? Tudtommal nélkülem is be tudtatok volna menni.
- Na kösz, legközelebb nem várunk meg, na menjünk be.- szólt közbe Matt.
Így az egész csapat elindult az uszoda belseje felé. Volt, aki kicsit félt, hiszen alig tudott úszni, és volt, aki azt se tudta mit keresnek itt, de mint engedelmes csapatjátékos teljesíti az edző szavát. Mikor beértek az aula részbe elindultak a recepciós pulthoz, hátha ott kapnak egy kis segítséget, mert azt senki sem tudta konkrétan kit kell keresni, csak egy nevet, amivel viszont nem tudtak mit kezdeni.
A hírnevük viszont megint megelőzte őket, így egyre több ember állította meg őket, hogy legalább egy autogramot kaphasson. A végtelenségig, mégse tehették ezt, hiszen mindannyian tudták késésben vannak.
Na jó, nagyon sajnáljuk, de nekünk most mennünk kell. Viszontlátásra. – próbált Matt a helyzethez képest udvarias lenni. - Így a többiekkel folyathatták az elkezdett úti céljukat.
A regisztrációs pultnál egy fiatal lány állt, olyan tizennyolc éves, aki mindenkire segítő készen mosolygott, így a fiúkra is.
- Elnézést segíthetek valamiben?- kérdezte meg a kishölgy a sztárjátékosokat, hiszen már első látásra felismerte őket.
- Igen. Pont kérdezni szerettünk volna. Maga egy gondolatolvasó – dobta be magát a csapat legfiatalabb tagja Kevin.
- Azt nem hinném, de megkérdezhetem kit, keresnek?
- Egy bizonyos Alex Naeginot.
- Á, ő a harmadik csarnokban van. És …- de befejezni már nem maradt ideje mivel mindenki elindult a megadott hely felé.
- és pont órát tart.- Ajaj vajon mi lesz még itt, gondolta magában a Karen a recepciós lány. Elvégre Alex, vagyis ahogy ők nevezik Alexandrát, nem szokták érdekelni a felsőbb éves csoportok csak gyerekekkel, foglalkozik. Erre beállít hozzá húsz férfi, akik nem is akárkik. kíváncsi vagyok mit csinál velük, mert az minimum ,hogy leüvölti a fejüket, szegények.
************************************
A fiúk pedig benyitottak a megadott terem ajtaján, ám nem teljesen az a kép fogadta őket, mint amire számítottak.
A medence még stímelt is, ám az már nem, hogy tele volt gyerekkel, akik egy nekik háttal álló nő utasításait hajtották végre, aki folyamatosan mondta, ki mit tegyen.
A fiúk pedig csak döbbenten néztek , azt se tudták mit csináljanak. Így végül ott maradtak és csak néztek az órát, ám a feltűnést itt sem kerülhették el. A gyerekek egyre gyakrabban néztek hátra, vagy álltak le. Ami az óra tartó figyelmét is felkeltette. Így kénytelen volt hátra fordulni, ahol nem kis meglepetés fogadta, még pedig húsz férfi kérdő, és egyben vizslató tekintette.
- Maguk mi a fenét keresnek itt? Ha nem vették volna észre, ez magán óra, ide maguk nem jöhetnek be. Egyébként, kint az ajtóra is ki van írva hatalmas betűkkel. Most pedig azonnal hagyják el a termet.
A fiúk pedig csak bámultak még sosem láttak ilyen nőt, aki ilyen szinten elvarázsolta volna őket. Egy szirén szépségét hordozta a külseje. Az alakja, amit a vízben meg tudták állapítani első ránézésre megnyerő volt, telt keblekkel, na és persze vékony derékkal rendelkezett, az arcáról nem is beszélve. A fiúk többsége még életében nem találkozott olyan nővel, aki japán származású lett volna és még szép is. Így csak néztek és szóhoz se jutottak, egészen addig, míg a nő újra el nem kezdett velük ordibálni.
- Mire várnak, talán tapsra? Menjenek ki. – szólította őket fel újra az egyre dühösebb óratartó.
- Álljon meg a menet, maga így nem beszélhet velünk. Maga tudja egyáltalán kik, vagyunk?- kérdezte meg az első sorban álló Matt.
- Nem, és nem is érdekel, perpillanat, csak az köt le, hogy pont zavarják az órámat.- jelentette ki Alex.
- Nem zavarjuk a kegyedet tovább, ha megmondja, hol találjuk Alex Naeginot?- tette fel másodszorra is Jeason.
- Miért keresik?
- Az nem tartozik magára, egyszerűen csak mondja meg, és már itt sem vagyunk.- mondta Jeason.
- Tényleg? – mondta nyugodtan Alex miközben kimászott a medencéből, és oda állt teljes valójában Jason elé.- Akkor azt hiszem, el kell, keserítsem, én vagyok Alex Naegino.- mondta a férfi szemébe egy, mosollyal a szája szélében.
- Mi van? - jött a döbbenet a fiuktól.
- Na jó, most menjenek ki, kint megbeszéljük ezt gyorsan, én még bent maradok, és gyorsan elmondom a gyerekeknek, mit csináljanak. Remélem, ez megfelel maguknak is?- kérdezte Alex.
- Igen, akkor mi ki is mentünk.
A fiuk kijöttek, de már semmit nem értettek, az edzőjük ide küldi őket egy időponttal mely igazából nem is létezik, ráadásul egy nőhöz. Mi ez, ha nem megalázás. Ám gondolkodni nem maradt idejük, mivel megérkezett gondolatuk tárgya.
- Na itt vagyok. Elárulnák végre kik maguk, és kiküldte önöket pont hozzám.- tette fel az egyszerű kérdést Alex.
- Mi az angol foci nemzeti válogatottja vagyunk.- közölte az egyszerű tényt Jason – na és ki küldött pont magához? Az edzőnk Michael Felton.
- Ki? Hogy volt képe rám sózni egy egész válogatottat. Pedig pontosan tudja, hogy én nem foglalkozok felnőttekkel. Most már mindent értek, de ezt még nagyon meg fogja bánni. Van valakinél egy mobil?- mert akkor most azonnal elintézem ezt az ügyet.
A fiúk pedig még jobban összezavarodtak, főleg, hogy a lány majd felrobbant mérgében mikor meghallotta edzőjük nevét.
- Igen, tessék adta oda mobilját Jeason.
- Kösz.
Alex, ahogy megkapta a mobilt megfordult, és elkezdte tárcsázni azt a számot, melyen az edző elérhető. Egy kis ideig várt, hogy kicsöngjön, és hogy a hívott fél felvegye.
- Halló. – szólt bele a vonal túlsó oldalán lévő.
- Te aljas szemét, mégis mit képzeltél. Persze most jött el a bosszú ideje, mi? De engem nem tudsz megvesztegetni, és zsarolni, velem te nem fogsz szórakozni. Tizennyolc év alatt rám se néztél, most meg képes vagy rám küldeni húsz vadidegent. Mond, te normális vagy? Most már legalább értem miért hagyott ott anya! Mert, örült vagy!- a végét már szinte üvöltötte, a felbőszült lány.
- Kicsim nyugodj le. Meg kell értened, csak rád számíthatok.- kezdte védőbeszédét a csapat edzője, aki egyben Alex apukája is volt.
- Még te kéred tőlem, hogy nyugodjak meg? Nem, nem nyugszom meg, főleg addig nem, amíg ezek itt vannak.- jelentette ki határozottan Alex.
- Oké, de meg kell értened, szűkségem van rád, majdnem mindegyik fiúnak rossz az egyensúlyérzéke, így nem játszhatnak. – mondta őszintén Michael.
- Na és ez engem hol érdekel? Ha nem tudnád, én csak gyerekekkel foglalkozom, nem pedig profi focistákkal. Ha ekkora nagy a baj, keres fel mást, én nem érek rá, be vagyok táblázva, tudod nekem is van munkaidőm, ami reggel nyolctól este nyolcig tart. De hát, hogy is várhatnám pont tőled, hogy ezt megértsd?
- Jól van szívem nem akartam, ezt mondani, de ha muszáj akkor kimondom. Visszavonok mindenfajta támogatást, tőled és az uszodától is, ha nem vállalod őket. Amibe beletartozik a beteggyerekeket segélyező alapítvány is.- Játszotta ki az utolsó ütőkártyáját Michael.
- Tudod mit, fordulj fel, nem vagy többé az apám, elérted, amit akartál, elvállalom őket, de többet, ne is keres fel, és ne is szólj hozzám, most bebizonyítottad milyen egy aljas szemétláda vagy. Viszlát. – Csapta le a mobilt Alex sírva.
Majd kicsit megnyugodva, fordult vissza a többiekhez. Akik azt se tudták mit mondhatnának, hiszen a beszélgetésnek csak az egyik felét hallották, viszont az is elég megdöbbentő volt számukra, mivel kiderült nem más áll előttük, mint az edzőjük lánya. Aki, kicsit sem fogadja őket szívesen, szó szerint kiátkozná őket a világból, ha megtehetné.
- Sajnálom az előbbieket. Általában nem vagyok ilyen, csak akkor, ha az apámmal beszélek, de ő képes mindenkit kikészíteni két perc alatt, szerintem ezt már maguk is megtapasztalták.- mondta kicsit nyugodtabban Alex. – Ha pedig megfelel maguknak szerintem, kezdhetnénk mindent, előröl. A nevem Alexandra Naegino Felton. Gyógytornász és úszásoktató vagyok, de főként gyerekekkel foglalkozok, felnőttekkel csak nagyon ritkán. A focihoz nem igazán konyítok, mivel főként vízi sportokat űzők. Szóval ezen a téren majd maguknak kell oktatniuk engem, én cserébe pedig fejleszteni fogom az állóképességüket, mivel úgy hallottam azzal van a legnagyobb probléma. Ezt főként úszással illetve különböző vízi sportokkal fogjuk elérni. Most viszont még órám van, szóval a többi dolgot csak később tudjuk megbeszélni. Ha gondolják, bejöhetnek, és ott várhatnak, vagy át is öltözhetnek, és megvárhatnak a kettes teremben. Maguk döntenek.- fejezte be mondandóját Alex.
- Átöltözünk, és majd visszajövünk. – szólt elsőként Jason.- Majd gondolatban hozzá tette, addig se zavarjuk az óráját.
- Jó nekem így is megfelel, a férfi öltözött a folyosó végén találják. – mondta miközben oda adta az öltő kulcsát az egyik fiúnak.
- Ha végeztünk, jövünk.- mondták a többiek.
- Oké.
Így kezdődött a fiuk első napja, az új edzőjükkel, aki még sok meglepetést tartogatott számukra, szegények még nem is tudják még milyet.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 1.fejezet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 1.fejezet. Összes bejegyzés megjelenítése
2009. május 10., vasárnap
Sorsforduló 1.
1.fejezet.
Miután felöltöztem, megmosakodtam és elvégeztem a reggeli teendőimet, nekiláttam a napi rutinomnak. Ami megegyezett azzal, hogy bekötöttem magamnak egy infúziót, és bevettem két szem nyugtatót. Igen, ha úgy vesszük, doppingolom magam, de ha az embernek ahhoz sincs elég energiája, hogy fölkeljen, az ágyából vagy fölhúzza a sliccét a nadrágján, elképzelhetitek milyen, energia tartalékaim lehetnek. Nagyjából semmilyen, olyan vagyok, mint egy kocsi, amibe elfogyott a benzin, de a gazdái még mindig használni akarják. Úgyhogy kell a pluszenergia, amit egyrészt a gyógyszerekből nyerek, valamint Roze ételeiből, aki történetesen a szakácsnőnk, és az egyik legkedvesebb ember, akit valaha is láttam. Bár, kemény diétán vagyok, mégis Roze úgy tudja az ételeket megbolondítani, hogy az ember észre sem veszi és már befalta az egészet, repetát követelve. Egyrészt ezért is szeretem Rozt, a főztjéért. Másrész, pedig, mert gondunkat viselte, amikor a szüleink meghaltak, velünk maradt, és mindig vigyázott ránk. Sose hagyott el minket, többek között ezért is nem születtek saját gyermekei. Ami eléggé megviselte, hiszen egy nő életében meghatározó szerepe van a családnak. Ezért is próbáltam puhatolózni nála, hogy van e valaki, aki kedves a szívének, de ő mindig csak annyit mondott, hogy az ő korában már nem ér rá az ember ilyenekkel fogalakozni. Na itt döntöttem el, ha törik, ha szakad, de szerzek neki egy férfit. Végül is, ő is feláldozta értünk az egész életét, elfogadta az összes hisztériánkat, akkor ez a legkevesebb. Viszont az ötletemnek volt egy kicsinek nem nevezhető buktatója, mégpedig, hogy én, szószerit el voltam zárva a külvilágtól. Az orvosaim tanácsára a testvérem nem enged ki a szobámból, nehogy valamilyen vírus vagy betegség megfertőzzön. Szerintük elég egy megfázás és sokkalta rosszabb lehet az állapotom, viszont én ezzel nem értek egyet, hiszen a saját szobámban is, elkaphatok bármilyen betegséget, akármilyen steril is. Ez persze őket nem hatja meg, úgy döntenek az életemről, mintha én ott se lennék, vagy mintha nekem nem is lenne beleszólási jogom, pedig ez az én életem, akkor még is milyen alapon döntenek róla mások. Ez igenis az én életem, ez az én testem, nekem is vannak igényeim, ugyanúgy ahogy minden élőlénynek. Egy virágot sem tarthatunk vitrinben, csak, azért mert meg akarjuk védeni, neki is kell fény és oxigén, ugyanúgy, mint nekem. Én is szeretném a szirmaimat kibontakoztatni, szeretnék sok tudást magamba szívni, és termesztésen szeretnék sokáig élni, de úgy érzem ezek nélkül az elemek nélkül, nem megy. Hiába érzek kellő kedvet és erőt magamba ahhoz, hogy éljek, ha nincs mivel kitöltenem a napom, ha nincs is miért élnem. Amikor pedig megtalálom a célomat, mindig csak akadályokba ütközöm. Persze tudom, hogy mindenki csak segíteni akar, és nekem akar jót, de ez így nem mehet tovább, ez a szóba nem csak megvéd, de élve el is temet. Ezt pedig nem akarom. Minden egyes pillanatot ki akarok élvezni, és el akarom raktározni az emlékezetemben, azért, hogyha eljön a végső pillanat, azt tudjam mondani, én igenis mindent megtettem, nem hagytam ki semmit. De ehhez rá kellett jönnöm, hogy korlátozott az életem, mindegy mit teszek, meghalok, így van ez megírva abban a bizonyos nagy könyvben. Viszont még nem vagyok halott, és nem is szándékozom elhunyni, úgyhogy akár tetszik, akár nem a testvéremnek, vagy bárki másnak, én igenis élni fogom a saját életem, de nem csak ebben a szobában.
~~~~~~~~~~~~@~~~~~~~~~~~~~
A terv egyszerű, ki kell jutnom a szobámból, csakhogy a kulcs egyetlen egy embernél van, mégpedig a testvéremnél. Őt meg ugye nem lehet elérni. Na szép. Tényleg merre lehet? Már két honapja felém se nézett, ilyet nem szokott tenni. Talán elment, nem, akkor szólt volna, biztos szólt volna. Vagy mégsem, és itt hagyott. Lehet, hogy kolonc lettem a nyakán, és már nem is akar velem lenni. Nem, ilyet nem tehetett. Biztos valami közbejött és csak azért nem jött be hozzám, amúgy biztos meglátogatott volna. De akkor meg mért nem szólt előre? Á hülye vagyok, csak mentségeket, keresek magamnak, és neki is. Nem kellek neki, egyszerűen elhagyott. Igen, rá kellett döbbenem az igazságra. Nem is kellett nagyon kutakodnom sehol, elég volt bekapcsolnom az internetet a gépemen, és híreknél megtaláltam azt, amit kerestem. Őt. A testvéremet, éppen ott pózolt két üresfejű szőkecsajjal, valami megnyitó gálán, ami ha jól vettem ki a szövegből az ő tiszteletére lett rendezve, Angliában. Angliában, nem hiszem el, ő világhírű focista lett, míg én itt senyvedek Spanyolországban. Igen ő elérte az álmait, abban a focicsapatban játszik, amelyikbe már kiskora óta játszani akart, a Liverpoolban. Erre velem mi van? Én itt dekkolok, pedig én lehetnék Spanyolország legjobb lovasa, már rég olimpiai bajnok lehetnék. Tizenegy évesen ifibajnok voltam, bennem láttak a következő nemzedék nagy reményét, Spanyolország legtehetségesebb lovasát. Lóháton bármire képes voltam, csak úgy szárnyaltam a pályán, mindenkit kenterbe vertem, de nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy képes voltam női nyeregben is lovagolni, ami nemcsak Spanyolországban, de az egész világon ritkaságnak számított. Nagyon kevesen képesek így megülni a lovat, arra pedig még kevesebben próbálkoznak, hogy így is versenyezzenek. Sokan féltek az esés kockázatától, de engem az ilyen apró dolgok, mint az esés soha nem tántorított el az igazi célomtól, ha én győzelemre akartam törni, akkor az volt a legkevesebb, hogy leeshetem. Persze sokan ezt a látásmódomat is elítélték, fölösleges kockázatnak nevezték, valamint azt is mondták, hogy ez a versenyzési stílus fogja derékba törni a karrieremet. Na igen, talán ők örültek a legjobban, amikor kiestem az élmezőnyből, még most is látom az elégedett arcokat, de nem örülnek sokáig, abban biztosak lehetnek. Vissza fogok térni, és akkor megmutatom, mire vagyok én képes.
˛/ Sose fájt, hogy nem vagy mindig mellettem,s hogy miért vagy távol, nem kérdeztem.De az fájt, hogy nem félsz, hogy elveszthetsz, s a holnapunkrólte mást képzelsz.És fájt, hogy kérted, hogy más legyek, mert csak úgy kellek igazán neked.De most újból fénylik,mit te nem láttál. S mi por volt nálad, itt kincs lett már./
~~~~~~~~~~~~~~~~~@~~~~~~~~~~~~~~~~~
Na jó, a testvérem itt hagyott, ez van. Nem kesereghetek egy életen át. Elvégre van nekem erre időm? Nincs. Na, akkor fel a fejjel. Ő is éli az életét messze tőlem, akkor én is ezt fogom tenni. Vissza fogok térni az életbe, ennek első és legnagyobb lépése az lenne, ha ki tudnák jutni ebből az istenverte szobából. Kulcsom viszont nincs, ezt már rég megállapítottam, szóval az ajtó, mint szabadulási lehetőség kilőve. Viszont maradt egy másik járható út is, jobban mászható, az ablak. Nem annyira elegáns, mint az ajtón való távozás, de jobb, mint a semmi. Végül is, nem teljesen mindegy, ajtó vagy ablak, egyre megy csak kint legyek. Így kezdtem el sétálni a szabadulásom záloga felé, egyre közelebb és közelebb, míg ellnem értem a kilincset, és lenem nyomtam. Az ablak pedig szép lassan, mint egy lassított felvételben kinyílt. Hihetetlen érzés volt érezni a nap melegét az arcomon, az éltető oxigént magamba szívni, a madarak csicsergését hallgatni, egyszerűen el se akartam hinni, hogy ennyi rabsággal eltöltött év után ilyen egyszerűen kiszabadulhatók. Újra élhetek. Újra érezhetem azokat a dolgokat, amiket eddig nem, a boldogságot. Igen határozottan boldog voltam, ugyanakkor bennem volt egy kis félelem is, hiszen azzal, hogy kijöttem az eddig biztonságosnak tekintet kis bástyámból, megváltoztattam mindent, de főleg az életemet. Lehet, hogy ezzel a lépéssel rövidítettem le végleg az életemet? Sose lehet tudni, de abban biztos vagyok, hogy ennyire boldog még sose voltam, és ha másért nem is, de ezért megérte minden szabályt áthágni.
Könnyű tavasz ébreszt fel,
Csak világ mától boldog hely,
Benne élni jobb, mint rég,
Most ragyog, mint soha még.
Látom már az ablakból,
Minden régi bánatból,
Hogyan fordul gyorsan át
A föld az ég s a világ.
Annyi hosszú éven át,
A félelem magába zárt,
Néha én is elhittem,
Hogy nem vár több soha sem.
Még csak most kezdődött el,
Szélviharként forgat fel,
Bármi volt is, érzem már
A múlt semmibe száll!
Hajaj komolyan mondom én, se vagyok százas. Mit csinálok? Éppen próbálok lemászni a saját házunk falán, még jó, hogy a borostyán ezen az oldalon futotta körbe a falat. Különben jó nagy bajban lennék. Ha pedig eddig nem említettem volna, én nem a földszinten lakok, hanem a harmadik emelten. Úgyhogy, nem piskóta innen lekerülni, főleg úgy nem, hogy iszonyatosan félek a magasban. De, mint mindig, hozom a formám, és egykettőre lemászok, bár az utolsó néhány méter elég meredek volt, majdnem leestem. Erre visszafele jövet vigyáznom kell, mondtam magamban a megfontolandó tanácsot.
Hova is mehetnék egyből? Hüm ez nagyon egyszerű kérdés, természetesen a lovardába. Az én gyönyörű lovaimhoz. Bár azért kicsit félek is, mi van, ha nem ismernek meg. Elvégre eltelt több mint hét év, ennyi idő alatt még a barátaim is elhagytak, egyiknapról a másikra felejtettek el. A külsőm és az illatom pedig nem olyan, mint régen volt, most már csak egy valamiben bízhatok, hogy újra elfogadnak. Ami elég nehéz, lesz ismerve a kisrosszcsontokat. Egyik lovam rosszabb, mint a másik, de én pont ezért szeretem meg őket, az első pillanatban. Mindegyik lovam egy önálló egyéniség a maga nemében. Persze mindegyik be van törve, ebből a szempontból nem veszélyesek, ám ha valami nem olyan, mint amit ők elképzeltek, egyből tudatják a környezetükkel. Az engedelmesség, mint fogalom sem szerepel jegyzékükben. Általában csak én, vagy Jhon tudtunk velük szót érteni, a többiek nagyon nem is próbálkoztak, miután történt egy kisbaleset. Na jó, szegény Mark, aki az egyik lovászfiúnk nem tartotta apró balesetnek, sem pedig viccesnek, minden esetre én jót nevettem, rajta amikor megláttam őt egy szál szívecskés alsónadrágban futni, úgy, mint aki épp most akarja megdönteni Spanyolország országos csúcsát. Az incidens után egy hétig szívattam azzal, hogy Ojdipusznak biztos megtetszett a hátsófele és ezért mozdult rá, amin megint mindenki jót nevettet, csak ő nem. Persze amikor láttam, hogy rosszul esik neki, nem piszkáltam többet ezzel. Ojdipusz, ő a legkülönlegesebb lovam, mindig is lehetett látni rajta, hogy, nem adja könnyen magát, és csak is annak hajt fejet, akiben száz százalékosan megbízik, őt volt a legnehezebb betörni, hiszen akárhogy is próbálkoztunk, neki semmi sem volt jó. Végül rájöttem, őt nem lehet erőszakkal megközelíteni, neki idő kellett, na és persze bizalom. Amit tőlem meg is kapott. Így lettünk mi a legjobb barátok, rengeteg időt töltünk együtt, míg kiismertük egymást, hiszen nem csak neki, de nekem is új volt vele az ismerkedés, és mivel nem akartam ajtóstól rontani a házba, mindent lépésről lépésre tettem meg. Sokan, még a saját ismerőseim közül is, hülyének néztek, amikor megláttak, ahogy egy lóval beszélgetek, pedig szerintem ez a módszer vezetet el ahhoz, hogy Ojdipusz végre megnyíljon, és végre engedjen. Még ma is emlékszek, elég letört voltam aznap, semmi se úgy jött össze, ahogy én akartam, és sírva rohantam a kedvencem lovamhoz. Ő persze csak nagyokat nézett, nem értette, mi lehet a bajom, próbált egy kicsit felvidítani a maga módján, de sehogy se sikerült neki, végül bedobta az utolsó ütőkártyáját, engedett. Megengedte azt, amit eddig nem, megengedte, hogy ráüljek a hátára. Először nem is akartam a szememnek hinni, egyszerűen csak lefeküdt a szénába, és folyamatosan bökdösött a fejével. Amellyel szinte azt sugallta felém –Hogy a fenébe is szállj már fel, különben meggondolom magam, és itt hagylak. - Ezt a lehetőséget pedig nem hagyhattam veszni, így kisírt és egyben bizakodó arccal ültem fel a hátára. Próbáltam a helyzetnek megfelelően nem nagyon fészkelődni, hiszen neki is új volt a helyzet, szoknunk kellett egymást, ami ebben a helyzetben nem volt könnyű, mivel folyamatosan éreztem rajta, azt, fajta feszültséget, melyet az újdonság varázsa teremtet. Az elején kicsit döcögősen is haladtunk mivel mindig ő akart irányítani, ami meg nekem nem tetszett, és ezt termesztésen a tudtára is adtam, végül nagy nehezen sikerült őt is meggyőznöm, hogy kettőnk közül én vagyok a lovas, ő pedig a ló. Miután ezeket, az alapszabályokat lefektettük ”közösen” a munka is könnyedébben ment, szinte mindenben kiegészítettük egymást ő maga volt a megtestesült vadság, én pedig az észt és a türelmet képviseltem a csapatunkban. Szűkség is volt a türelmemre, mert valahogy nem tudom miért, de mindig valami rosszaságon törte a fejét egyszerűen, úgy viselkedett, mint egy szemtelen kamasz gyerek, egy percre nem lehetett egyedül hagyni. Viszont a versenyeken úgy teljesített, mint semelyik másik lovunk, így a többieknek is el kellett viselniük az ő nem minden napi viselkedését.
Ami fáj, az ugye fájA kötelék, az beleváj.Hol az út, a kiút,és hova tűnt az a békés táj?Úgy futnék vissza már, Hisz bennem él a tiszta vágy.Az a jó, és úgy való,ha idejében lép egy ló!Nem tudod mit teszel amikor döntesz!Csak várj még hogy győzhess!Sose törik be a, sose törik be a vadló!Aki tétova nem tud a bajok elől futni,Te nem fogsz messze jutni!Sose törik be a, sose törik be a vadló!Ki nem lesz hős, nem győz!/Bon-bon, Szilaj /
Viszont hét év tényleg nagyon sok idő, ami alatt majdnem el is veszítettem az összes lovamat. Hála Mattnek, mivel szerinte, teljesen fölösleges lovat tartani, ha nem is használom őket. Nem is értem miként születet meg ez a gondolat a fejében, de meg is mondtam neki a magamét, nehogy már azt higgye, hogy mindenben neki áll feljebb.
/visszaemlékezés/
- Mégis mit képzelsz te magadról? – kelt ki magából Livi. - Azt hitted, hogy csak úgy hagyom, hogy elad őket? Mert ha igen akkor ne is álmodozz róla.
- És mégis megmondanád, hogy miért ne?- válaszolt talán túlságosan is nyugodtan Matt.
- Hogy, miért ne? Még kérded? - Talán, azért mert ezek az állatok az enyémek, az én nevemen van az összes állat okmánya. Így ha akarnád, se tudnád elvenni őket.
- Ha ha.- nevetett fel cinikusan Matt- Kicsi egyetlen húgocskám, mégis minek nézel te engem? Hülyének? Azt hitted, hogy én erről nem tudok, és csakhogy tájékoztassalak, az állatok papírja már rég nincs a te neveden.
- Mit jelentsen ez?
- Azt, hogy a bíróság átruházta rám a lovak felügyeletét, mivel te a betegségednél fogva nem vagy beszámítható, így nem is tudod ellátni őket rendesen.- mondta Matt olyan kioktatóan amennyire csak tudta.
- Ezt nem hiszem el, ezt nem teheted meg velem. Kihasználtad a betegségemet. Ennyire még te sem lehetsz szemét!- mondta már szinte sírva.
- Nem. Neked kell megértened, mit miért teszek. Azok az állatok csak koloncok a nyakunkon, eddig is csak miattad voltak itt, de most már te se használod őket. Vagyis nem vesszük többé a hasznukat. Mond, mit éreznél, ha minden nap kinéznél az ablakon és meglátnád őket, de nem ülhetnél fel a hátukra?- Mert én pontosan tudom, még rosszabbul lennél, mint most.
- Persze, mert te mindig mindent jobban tudsz, mint én.- Akkor, ha ilyen nagyokos vagy egy kérdésre válaszolj, de őszintén. - Te mit tennél, ha egy betegség miatt fel kellene adnod az egész életed, és az egyetlen dolog, ami megnyugtat, amiért az életedet is odaadnád, elvennék tőled? Te hagynád, vagy harcolnál érte?- Mert szerintem igen, mert ismerlek, te se mondanál le az álmaidról igaz? Akkor miért akarod elvenni az enyémeket?
Matt a szavak hallatán teljesen ledöbbent, ő csak azt nézte, mi lenne jó neki, és az egész háznak. Sose gondolta bele, mit jelenthet, ez a sport a testvérének. Most kellett rádöbbennie erre, és arra is, hogy a testvére még nem adta fel, ő igenis bízik a csodában, hogy talán ezekkel, a lovakkal lehet majd egyszer, újra. Ha pedig ő hisz ebben, akkor neki sem szabad meghátrálni, és igenis támogatnia kell a testvére ambícióit. Így engedett.
- Igazad, van, sajnálom, belátom tévedtem. A lovak maradhatnak, de csak egy feltétellel.
- Mi lenne az? – Kérdezte Livi hatalmas nagy megkönnyebbüléssel, hangjában.
- Te is tudod jól.
- Igen –mondta ki Livi a számára is fájó szavakat - Sose lovagolhatok rajtuk többé.
- Pontosan.- Te is tudod, miért kell ezt tennünk, a lovak maradhatnak, mindaddig, míg betartod a szavad.
/visszaemlékezés vége/
Jó nagy veszekedés volt, de megérte, mivel az egyesség is megköttet, amivel a lovaim maradhattak, ám azt sose mondtam, hogy be is tartom a szavam. Amit pedig nem lát a kedves testvérem az nem is, fáj neki, így ha azt vesszük alapul, azt teszek, amit csak akarok.
Míg így elmerengtem a múlton, meg is érkeztem az úti célomhoz, a lovardánkhoz. Külsőleg nem nagyon különbözött az átlag lovardától, az állatok egy sárgára festett négyzet alakú épületbe lettek elhelyezve, természetesen, mindegyik lónak megvolt a maga kis boksza. Hiszen Szerafint a kis Fallabella pónilovat a maga hetvenhat centiméterével nem rakhattuk volna be Ojdipusz vagy Palomino mellé, akik súrolták a százhetven centimétert. Abból biztos csak baj lett volna. De ha már itt vagyok, megnézem az összes kis rosszcsontot, hiszen mindannyian nagyon hiányoztak. Először Szerafint látogattam meg, igazi kis ékszer ez póni, ha csak ránézek, elfog, a mosolyoghatnék. Olyan aranyos, ahogy csetlik botlik, mindig a gyermekkoromat idézi elő, mivel őt még hatévesen kaptam, mondhatni azért, hogy egy súlycsoportban legyünk. Ő volt az első igazi akadályom a lovagláshoz vezető úton, emlékszek próbáltam rá felmászni, de sehogy se ment, végül gondoltam egyet és ráugrottam a hátára, az elképzelés nem is lett volna rossz, ha a loval, együtt el nem borultunk volna. Életemben nem estem akkorát, mint aznap. Szegény Szerafin is megsínylette a kis magán akciómat, azóta is neheztel rám, bár elég gyorsan megtanultam, hogy lehet kiengesztelni, néhány kockacukor, és már nem is fájtak azok az esések, bár volt, amikor nem tudtam eldönteni, ki esik nagyobbat, én vagy a ló. A következő állomásom sem egy nagytestű lóhoz vezetett, hanem a következő apróságunkhoz, Orionhoz. Orion, egy igazi kis fell-póni, nagyon akaratos, ám legjobban minidig is a gyerekekkel értette meg magát, amit viszont a gondozói nem értettek, hiszen ők nem egészen erre a célra vették. Ők azt akarták, hogy Orion éjt nappallá téve gürizzen az egyik fogatnál. De mivel Orion sem volt ostoba, így elég hamar rájött, hogy bújhatna ki a felelősség alól, természetesen használta az isten adta bájait és szépen, mint egy mesebeli lovacska végig vonult egy rakás gyerkőc előtt. A hatás nem maradt el, az összes barátomnak egyből megtetszett, főleg a fiúknak, hiszen Orion teljesen koromfekete volt, így, ők sajátították ki leghamarabb maguknak. Így a szüleim, ha akartak se tudtak volna vele mit kezdeni, ő lett a mi kis házi kedvencünk, és bébicsőszünk, hiszen ha valaki vele kezdett eljátszani, az a nap végére úgy kiütötte magát, hogy azt se tudta, hol van. A nézelődést pedig így folytattam tovább, míg el nem értem az én büszkéségemhez. Igen, Ojdipuszhoz, jaj de régen láttam már, nagyon hiányzott. Ő volt a legjobb barátom a lelki társam, ő volt a legfontosabb az egész életemben, és ezt tudta, pontosan jól tudta. Néha persze kihasználta, ezt fajta szeretet, de sose bántam, mert tudtam, hogy ő az egyetlen olyan lény, aki sose hagyna el engem, önszántából biztosan nem. Most pedig itt állok, és azt se tudom, mit tegyek, menjek oda hozzá, vagy csak nézzem tovább? De úgy látszik, ő megint gyorsabban, hozza meg a döntéseket, mint én, szép lassan megfordul a tengelye körül, mintha csak érezné, hogy ott vagyok mellette, és rám néz. Rám néz azokkal a szép fekete bogár szemeivel, és látom a szemiben az összes érzést, amit csak ebben a pillanatban érezhet, a kételyt, a félelmet, az örömöt, és talán egy kicsit a sértettséget is. Tudom, hogy nem mer közelebb jönni, így kénytelen voltam én megtenni a hozzá vezető rövidke kis utat, mikor közvetlen oda értem hozzá, ő, és én is, egyszerre mozdultunk meg. Olyan jó volt újra érezni, olyan mintha visszakaptam volna a lényem másik részét, végre újra teljes lettem. Ő is ezt érezte, láttam rajta, és azt is tudtam ez pillanat mindkettőnk életében egy új, fejeztet, nyitót meg. Még egy kicsit így maradtunk összeölelkezve, jobban mondva én fogtam az ő fejét, ő pedig a fejét a vállamra hajtotta. Régebben is így viselkedett, ha fel akart vidítani, vagy ha ki akart engesztelni néhány rosszul elsült poénja miatt. Nagyon meghitt pillanat volt, ezért szerettem vele lenni, mert minden körülmény között megnyugtatott, és ő nem játszotta meg magát, ő ilyen volt, vad, de egyben megértő, mindig tudta mire van szűkségem. Ő az én mindenem.
/Josh Groban – Felemelsz/
Mikor lehangolt, vagyok, és ó,
A lelkem oly kimerült,
Mikor jönnek a gondok,
És szívemre nehezednek,
Akkor megállok,
És itt várok a csendben,
Míg el nem jössz,
Hogy velem legyél kicsit.
Felemelsz, hogy a hegycsúcsokon állhassak,
Felemelsz, hogy viharos tengereken járhassak,
Erős vagyok, mikor a válladra veszel,
Felemelsz, hogy több lehessek, mint ami lehetek.(2x)
Nincs élet - nincs élet
Annak mohósága nélkül,
Minden nyughatatlan szív
Oly tökéletlenül ver,
De mikor eljössz,
Eltölt a csodálat,
És néha azt hiszem,
Megpillanthatom az örökkévalóságot.
Felemelsz, hogy a hegycsúcsokon állhassak...
Felemelsz, hogy több lehessek, mint ami lehetek.
A továbbiakban pedig már nem volt szükség sem, tettre sem pedig szóra. Mindent ösztönösen tettem, szép lassan hagytam el a lovardát Ojdipusz hátán, és kezdtünk, előröl mindent. Először csak lépegetünk, szoktuk egymást, én szőrén ültem meg, mert régen is így kezdtük, így a cél érdekében nem akartam semmin sem változtatni. De láttam rajta, hogy ez neki nem elég, így kicsit gyorsítottam a tempón, végén pedig már szinte vágtáztunk. Újra repültünk közösen, teljesen egymásra hangolva, újra izgalomba jöttem, elöntött a versenyszellem, ami arra ösztönzött, hogy minél jobb és jobb legyek. Ezt pedig ő is érezte, így ösztönösen növelte a tempót.
Miközben mi ilyen jól elvoltunk egy másik főúton, a tudtunkon kívül egy ismeretlen terepjáró kanyarodott be a birtokunkra. A luxuskocsi pedig szép lassan leparkolt, és kiszálltak belőle a nem mindennapi vendégek.
Miután felöltöztem, megmosakodtam és elvégeztem a reggeli teendőimet, nekiláttam a napi rutinomnak. Ami megegyezett azzal, hogy bekötöttem magamnak egy infúziót, és bevettem két szem nyugtatót. Igen, ha úgy vesszük, doppingolom magam, de ha az embernek ahhoz sincs elég energiája, hogy fölkeljen, az ágyából vagy fölhúzza a sliccét a nadrágján, elképzelhetitek milyen, energia tartalékaim lehetnek. Nagyjából semmilyen, olyan vagyok, mint egy kocsi, amibe elfogyott a benzin, de a gazdái még mindig használni akarják. Úgyhogy kell a pluszenergia, amit egyrészt a gyógyszerekből nyerek, valamint Roze ételeiből, aki történetesen a szakácsnőnk, és az egyik legkedvesebb ember, akit valaha is láttam. Bár, kemény diétán vagyok, mégis Roze úgy tudja az ételeket megbolondítani, hogy az ember észre sem veszi és már befalta az egészet, repetát követelve. Egyrészt ezért is szeretem Rozt, a főztjéért. Másrész, pedig, mert gondunkat viselte, amikor a szüleink meghaltak, velünk maradt, és mindig vigyázott ránk. Sose hagyott el minket, többek között ezért is nem születtek saját gyermekei. Ami eléggé megviselte, hiszen egy nő életében meghatározó szerepe van a családnak. Ezért is próbáltam puhatolózni nála, hogy van e valaki, aki kedves a szívének, de ő mindig csak annyit mondott, hogy az ő korában már nem ér rá az ember ilyenekkel fogalakozni. Na itt döntöttem el, ha törik, ha szakad, de szerzek neki egy férfit. Végül is, ő is feláldozta értünk az egész életét, elfogadta az összes hisztériánkat, akkor ez a legkevesebb. Viszont az ötletemnek volt egy kicsinek nem nevezhető buktatója, mégpedig, hogy én, szószerit el voltam zárva a külvilágtól. Az orvosaim tanácsára a testvérem nem enged ki a szobámból, nehogy valamilyen vírus vagy betegség megfertőzzön. Szerintük elég egy megfázás és sokkalta rosszabb lehet az állapotom, viszont én ezzel nem értek egyet, hiszen a saját szobámban is, elkaphatok bármilyen betegséget, akármilyen steril is. Ez persze őket nem hatja meg, úgy döntenek az életemről, mintha én ott se lennék, vagy mintha nekem nem is lenne beleszólási jogom, pedig ez az én életem, akkor még is milyen alapon döntenek róla mások. Ez igenis az én életem, ez az én testem, nekem is vannak igényeim, ugyanúgy ahogy minden élőlénynek. Egy virágot sem tarthatunk vitrinben, csak, azért mert meg akarjuk védeni, neki is kell fény és oxigén, ugyanúgy, mint nekem. Én is szeretném a szirmaimat kibontakoztatni, szeretnék sok tudást magamba szívni, és termesztésen szeretnék sokáig élni, de úgy érzem ezek nélkül az elemek nélkül, nem megy. Hiába érzek kellő kedvet és erőt magamba ahhoz, hogy éljek, ha nincs mivel kitöltenem a napom, ha nincs is miért élnem. Amikor pedig megtalálom a célomat, mindig csak akadályokba ütközöm. Persze tudom, hogy mindenki csak segíteni akar, és nekem akar jót, de ez így nem mehet tovább, ez a szóba nem csak megvéd, de élve el is temet. Ezt pedig nem akarom. Minden egyes pillanatot ki akarok élvezni, és el akarom raktározni az emlékezetemben, azért, hogyha eljön a végső pillanat, azt tudjam mondani, én igenis mindent megtettem, nem hagytam ki semmit. De ehhez rá kellett jönnöm, hogy korlátozott az életem, mindegy mit teszek, meghalok, így van ez megírva abban a bizonyos nagy könyvben. Viszont még nem vagyok halott, és nem is szándékozom elhunyni, úgyhogy akár tetszik, akár nem a testvéremnek, vagy bárki másnak, én igenis élni fogom a saját életem, de nem csak ebben a szobában.
~~~~~~~~~~~~@~~~~~~~~~~~~~
A terv egyszerű, ki kell jutnom a szobámból, csakhogy a kulcs egyetlen egy embernél van, mégpedig a testvéremnél. Őt meg ugye nem lehet elérni. Na szép. Tényleg merre lehet? Már két honapja felém se nézett, ilyet nem szokott tenni. Talán elment, nem, akkor szólt volna, biztos szólt volna. Vagy mégsem, és itt hagyott. Lehet, hogy kolonc lettem a nyakán, és már nem is akar velem lenni. Nem, ilyet nem tehetett. Biztos valami közbejött és csak azért nem jött be hozzám, amúgy biztos meglátogatott volna. De akkor meg mért nem szólt előre? Á hülye vagyok, csak mentségeket, keresek magamnak, és neki is. Nem kellek neki, egyszerűen elhagyott. Igen, rá kellett döbbenem az igazságra. Nem is kellett nagyon kutakodnom sehol, elég volt bekapcsolnom az internetet a gépemen, és híreknél megtaláltam azt, amit kerestem. Őt. A testvéremet, éppen ott pózolt két üresfejű szőkecsajjal, valami megnyitó gálán, ami ha jól vettem ki a szövegből az ő tiszteletére lett rendezve, Angliában. Angliában, nem hiszem el, ő világhírű focista lett, míg én itt senyvedek Spanyolországban. Igen ő elérte az álmait, abban a focicsapatban játszik, amelyikbe már kiskora óta játszani akart, a Liverpoolban. Erre velem mi van? Én itt dekkolok, pedig én lehetnék Spanyolország legjobb lovasa, már rég olimpiai bajnok lehetnék. Tizenegy évesen ifibajnok voltam, bennem láttak a következő nemzedék nagy reményét, Spanyolország legtehetségesebb lovasát. Lóháton bármire képes voltam, csak úgy szárnyaltam a pályán, mindenkit kenterbe vertem, de nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy képes voltam női nyeregben is lovagolni, ami nemcsak Spanyolországban, de az egész világon ritkaságnak számított. Nagyon kevesen képesek így megülni a lovat, arra pedig még kevesebben próbálkoznak, hogy így is versenyezzenek. Sokan féltek az esés kockázatától, de engem az ilyen apró dolgok, mint az esés soha nem tántorított el az igazi célomtól, ha én győzelemre akartam törni, akkor az volt a legkevesebb, hogy leeshetem. Persze sokan ezt a látásmódomat is elítélték, fölösleges kockázatnak nevezték, valamint azt is mondták, hogy ez a versenyzési stílus fogja derékba törni a karrieremet. Na igen, talán ők örültek a legjobban, amikor kiestem az élmezőnyből, még most is látom az elégedett arcokat, de nem örülnek sokáig, abban biztosak lehetnek. Vissza fogok térni, és akkor megmutatom, mire vagyok én képes.
˛/ Sose fájt, hogy nem vagy mindig mellettem,s hogy miért vagy távol, nem kérdeztem.De az fájt, hogy nem félsz, hogy elveszthetsz, s a holnapunkrólte mást képzelsz.És fájt, hogy kérted, hogy más legyek, mert csak úgy kellek igazán neked.De most újból fénylik,mit te nem láttál. S mi por volt nálad, itt kincs lett már./
~~~~~~~~~~~~~~~~~@~~~~~~~~~~~~~~~~~
Na jó, a testvérem itt hagyott, ez van. Nem kesereghetek egy életen át. Elvégre van nekem erre időm? Nincs. Na, akkor fel a fejjel. Ő is éli az életét messze tőlem, akkor én is ezt fogom tenni. Vissza fogok térni az életbe, ennek első és legnagyobb lépése az lenne, ha ki tudnák jutni ebből az istenverte szobából. Kulcsom viszont nincs, ezt már rég megállapítottam, szóval az ajtó, mint szabadulási lehetőség kilőve. Viszont maradt egy másik járható út is, jobban mászható, az ablak. Nem annyira elegáns, mint az ajtón való távozás, de jobb, mint a semmi. Végül is, nem teljesen mindegy, ajtó vagy ablak, egyre megy csak kint legyek. Így kezdtem el sétálni a szabadulásom záloga felé, egyre közelebb és közelebb, míg ellnem értem a kilincset, és lenem nyomtam. Az ablak pedig szép lassan, mint egy lassított felvételben kinyílt. Hihetetlen érzés volt érezni a nap melegét az arcomon, az éltető oxigént magamba szívni, a madarak csicsergését hallgatni, egyszerűen el se akartam hinni, hogy ennyi rabsággal eltöltött év után ilyen egyszerűen kiszabadulhatók. Újra élhetek. Újra érezhetem azokat a dolgokat, amiket eddig nem, a boldogságot. Igen határozottan boldog voltam, ugyanakkor bennem volt egy kis félelem is, hiszen azzal, hogy kijöttem az eddig biztonságosnak tekintet kis bástyámból, megváltoztattam mindent, de főleg az életemet. Lehet, hogy ezzel a lépéssel rövidítettem le végleg az életemet? Sose lehet tudni, de abban biztos vagyok, hogy ennyire boldog még sose voltam, és ha másért nem is, de ezért megérte minden szabályt áthágni.
Könnyű tavasz ébreszt fel,
Csak világ mától boldog hely,
Benne élni jobb, mint rég,
Most ragyog, mint soha még.
Látom már az ablakból,
Minden régi bánatból,
Hogyan fordul gyorsan át
A föld az ég s a világ.
Annyi hosszú éven át,
A félelem magába zárt,
Néha én is elhittem,
Hogy nem vár több soha sem.
Még csak most kezdődött el,
Szélviharként forgat fel,
Bármi volt is, érzem már
A múlt semmibe száll!
Hajaj komolyan mondom én, se vagyok százas. Mit csinálok? Éppen próbálok lemászni a saját házunk falán, még jó, hogy a borostyán ezen az oldalon futotta körbe a falat. Különben jó nagy bajban lennék. Ha pedig eddig nem említettem volna, én nem a földszinten lakok, hanem a harmadik emelten. Úgyhogy, nem piskóta innen lekerülni, főleg úgy nem, hogy iszonyatosan félek a magasban. De, mint mindig, hozom a formám, és egykettőre lemászok, bár az utolsó néhány méter elég meredek volt, majdnem leestem. Erre visszafele jövet vigyáznom kell, mondtam magamban a megfontolandó tanácsot.
Hova is mehetnék egyből? Hüm ez nagyon egyszerű kérdés, természetesen a lovardába. Az én gyönyörű lovaimhoz. Bár azért kicsit félek is, mi van, ha nem ismernek meg. Elvégre eltelt több mint hét év, ennyi idő alatt még a barátaim is elhagytak, egyiknapról a másikra felejtettek el. A külsőm és az illatom pedig nem olyan, mint régen volt, most már csak egy valamiben bízhatok, hogy újra elfogadnak. Ami elég nehéz, lesz ismerve a kisrosszcsontokat. Egyik lovam rosszabb, mint a másik, de én pont ezért szeretem meg őket, az első pillanatban. Mindegyik lovam egy önálló egyéniség a maga nemében. Persze mindegyik be van törve, ebből a szempontból nem veszélyesek, ám ha valami nem olyan, mint amit ők elképzeltek, egyből tudatják a környezetükkel. Az engedelmesség, mint fogalom sem szerepel jegyzékükben. Általában csak én, vagy Jhon tudtunk velük szót érteni, a többiek nagyon nem is próbálkoztak, miután történt egy kisbaleset. Na jó, szegény Mark, aki az egyik lovászfiúnk nem tartotta apró balesetnek, sem pedig viccesnek, minden esetre én jót nevettem, rajta amikor megláttam őt egy szál szívecskés alsónadrágban futni, úgy, mint aki épp most akarja megdönteni Spanyolország országos csúcsát. Az incidens után egy hétig szívattam azzal, hogy Ojdipusznak biztos megtetszett a hátsófele és ezért mozdult rá, amin megint mindenki jót nevettet, csak ő nem. Persze amikor láttam, hogy rosszul esik neki, nem piszkáltam többet ezzel. Ojdipusz, ő a legkülönlegesebb lovam, mindig is lehetett látni rajta, hogy, nem adja könnyen magát, és csak is annak hajt fejet, akiben száz százalékosan megbízik, őt volt a legnehezebb betörni, hiszen akárhogy is próbálkoztunk, neki semmi sem volt jó. Végül rájöttem, őt nem lehet erőszakkal megközelíteni, neki idő kellett, na és persze bizalom. Amit tőlem meg is kapott. Így lettünk mi a legjobb barátok, rengeteg időt töltünk együtt, míg kiismertük egymást, hiszen nem csak neki, de nekem is új volt vele az ismerkedés, és mivel nem akartam ajtóstól rontani a házba, mindent lépésről lépésre tettem meg. Sokan, még a saját ismerőseim közül is, hülyének néztek, amikor megláttak, ahogy egy lóval beszélgetek, pedig szerintem ez a módszer vezetet el ahhoz, hogy Ojdipusz végre megnyíljon, és végre engedjen. Még ma is emlékszek, elég letört voltam aznap, semmi se úgy jött össze, ahogy én akartam, és sírva rohantam a kedvencem lovamhoz. Ő persze csak nagyokat nézett, nem értette, mi lehet a bajom, próbált egy kicsit felvidítani a maga módján, de sehogy se sikerült neki, végül bedobta az utolsó ütőkártyáját, engedett. Megengedte azt, amit eddig nem, megengedte, hogy ráüljek a hátára. Először nem is akartam a szememnek hinni, egyszerűen csak lefeküdt a szénába, és folyamatosan bökdösött a fejével. Amellyel szinte azt sugallta felém –Hogy a fenébe is szállj már fel, különben meggondolom magam, és itt hagylak. - Ezt a lehetőséget pedig nem hagyhattam veszni, így kisírt és egyben bizakodó arccal ültem fel a hátára. Próbáltam a helyzetnek megfelelően nem nagyon fészkelődni, hiszen neki is új volt a helyzet, szoknunk kellett egymást, ami ebben a helyzetben nem volt könnyű, mivel folyamatosan éreztem rajta, azt, fajta feszültséget, melyet az újdonság varázsa teremtet. Az elején kicsit döcögősen is haladtunk mivel mindig ő akart irányítani, ami meg nekem nem tetszett, és ezt termesztésen a tudtára is adtam, végül nagy nehezen sikerült őt is meggyőznöm, hogy kettőnk közül én vagyok a lovas, ő pedig a ló. Miután ezeket, az alapszabályokat lefektettük ”közösen” a munka is könnyedébben ment, szinte mindenben kiegészítettük egymást ő maga volt a megtestesült vadság, én pedig az észt és a türelmet képviseltem a csapatunkban. Szűkség is volt a türelmemre, mert valahogy nem tudom miért, de mindig valami rosszaságon törte a fejét egyszerűen, úgy viselkedett, mint egy szemtelen kamasz gyerek, egy percre nem lehetett egyedül hagyni. Viszont a versenyeken úgy teljesített, mint semelyik másik lovunk, így a többieknek is el kellett viselniük az ő nem minden napi viselkedését.
Ami fáj, az ugye fájA kötelék, az beleváj.Hol az út, a kiút,és hova tűnt az a békés táj?Úgy futnék vissza már, Hisz bennem él a tiszta vágy.Az a jó, és úgy való,ha idejében lép egy ló!Nem tudod mit teszel amikor döntesz!Csak várj még hogy győzhess!Sose törik be a, sose törik be a vadló!Aki tétova nem tud a bajok elől futni,Te nem fogsz messze jutni!Sose törik be a, sose törik be a vadló!Ki nem lesz hős, nem győz!/Bon-bon, Szilaj /
Viszont hét év tényleg nagyon sok idő, ami alatt majdnem el is veszítettem az összes lovamat. Hála Mattnek, mivel szerinte, teljesen fölösleges lovat tartani, ha nem is használom őket. Nem is értem miként születet meg ez a gondolat a fejében, de meg is mondtam neki a magamét, nehogy már azt higgye, hogy mindenben neki áll feljebb.
/visszaemlékezés/
- Mégis mit képzelsz te magadról? – kelt ki magából Livi. - Azt hitted, hogy csak úgy hagyom, hogy elad őket? Mert ha igen akkor ne is álmodozz róla.
- És mégis megmondanád, hogy miért ne?- válaszolt talán túlságosan is nyugodtan Matt.
- Hogy, miért ne? Még kérded? - Talán, azért mert ezek az állatok az enyémek, az én nevemen van az összes állat okmánya. Így ha akarnád, se tudnád elvenni őket.
- Ha ha.- nevetett fel cinikusan Matt- Kicsi egyetlen húgocskám, mégis minek nézel te engem? Hülyének? Azt hitted, hogy én erről nem tudok, és csakhogy tájékoztassalak, az állatok papírja már rég nincs a te neveden.
- Mit jelentsen ez?
- Azt, hogy a bíróság átruházta rám a lovak felügyeletét, mivel te a betegségednél fogva nem vagy beszámítható, így nem is tudod ellátni őket rendesen.- mondta Matt olyan kioktatóan amennyire csak tudta.
- Ezt nem hiszem el, ezt nem teheted meg velem. Kihasználtad a betegségemet. Ennyire még te sem lehetsz szemét!- mondta már szinte sírva.
- Nem. Neked kell megértened, mit miért teszek. Azok az állatok csak koloncok a nyakunkon, eddig is csak miattad voltak itt, de most már te se használod őket. Vagyis nem vesszük többé a hasznukat. Mond, mit éreznél, ha minden nap kinéznél az ablakon és meglátnád őket, de nem ülhetnél fel a hátukra?- Mert én pontosan tudom, még rosszabbul lennél, mint most.
- Persze, mert te mindig mindent jobban tudsz, mint én.- Akkor, ha ilyen nagyokos vagy egy kérdésre válaszolj, de őszintén. - Te mit tennél, ha egy betegség miatt fel kellene adnod az egész életed, és az egyetlen dolog, ami megnyugtat, amiért az életedet is odaadnád, elvennék tőled? Te hagynád, vagy harcolnál érte?- Mert szerintem igen, mert ismerlek, te se mondanál le az álmaidról igaz? Akkor miért akarod elvenni az enyémeket?
Matt a szavak hallatán teljesen ledöbbent, ő csak azt nézte, mi lenne jó neki, és az egész háznak. Sose gondolta bele, mit jelenthet, ez a sport a testvérének. Most kellett rádöbbennie erre, és arra is, hogy a testvére még nem adta fel, ő igenis bízik a csodában, hogy talán ezekkel, a lovakkal lehet majd egyszer, újra. Ha pedig ő hisz ebben, akkor neki sem szabad meghátrálni, és igenis támogatnia kell a testvére ambícióit. Így engedett.
- Igazad, van, sajnálom, belátom tévedtem. A lovak maradhatnak, de csak egy feltétellel.
- Mi lenne az? – Kérdezte Livi hatalmas nagy megkönnyebbüléssel, hangjában.
- Te is tudod jól.
- Igen –mondta ki Livi a számára is fájó szavakat - Sose lovagolhatok rajtuk többé.
- Pontosan.- Te is tudod, miért kell ezt tennünk, a lovak maradhatnak, mindaddig, míg betartod a szavad.
/visszaemlékezés vége/
Jó nagy veszekedés volt, de megérte, mivel az egyesség is megköttet, amivel a lovaim maradhattak, ám azt sose mondtam, hogy be is tartom a szavam. Amit pedig nem lát a kedves testvérem az nem is, fáj neki, így ha azt vesszük alapul, azt teszek, amit csak akarok.
Míg így elmerengtem a múlton, meg is érkeztem az úti célomhoz, a lovardánkhoz. Külsőleg nem nagyon különbözött az átlag lovardától, az állatok egy sárgára festett négyzet alakú épületbe lettek elhelyezve, természetesen, mindegyik lónak megvolt a maga kis boksza. Hiszen Szerafint a kis Fallabella pónilovat a maga hetvenhat centiméterével nem rakhattuk volna be Ojdipusz vagy Palomino mellé, akik súrolták a százhetven centimétert. Abból biztos csak baj lett volna. De ha már itt vagyok, megnézem az összes kis rosszcsontot, hiszen mindannyian nagyon hiányoztak. Először Szerafint látogattam meg, igazi kis ékszer ez póni, ha csak ránézek, elfog, a mosolyoghatnék. Olyan aranyos, ahogy csetlik botlik, mindig a gyermekkoromat idézi elő, mivel őt még hatévesen kaptam, mondhatni azért, hogy egy súlycsoportban legyünk. Ő volt az első igazi akadályom a lovagláshoz vezető úton, emlékszek próbáltam rá felmászni, de sehogy se ment, végül gondoltam egyet és ráugrottam a hátára, az elképzelés nem is lett volna rossz, ha a loval, együtt el nem borultunk volna. Életemben nem estem akkorát, mint aznap. Szegény Szerafin is megsínylette a kis magán akciómat, azóta is neheztel rám, bár elég gyorsan megtanultam, hogy lehet kiengesztelni, néhány kockacukor, és már nem is fájtak azok az esések, bár volt, amikor nem tudtam eldönteni, ki esik nagyobbat, én vagy a ló. A következő állomásom sem egy nagytestű lóhoz vezetett, hanem a következő apróságunkhoz, Orionhoz. Orion, egy igazi kis fell-póni, nagyon akaratos, ám legjobban minidig is a gyerekekkel értette meg magát, amit viszont a gondozói nem értettek, hiszen ők nem egészen erre a célra vették. Ők azt akarták, hogy Orion éjt nappallá téve gürizzen az egyik fogatnál. De mivel Orion sem volt ostoba, így elég hamar rájött, hogy bújhatna ki a felelősség alól, természetesen használta az isten adta bájait és szépen, mint egy mesebeli lovacska végig vonult egy rakás gyerkőc előtt. A hatás nem maradt el, az összes barátomnak egyből megtetszett, főleg a fiúknak, hiszen Orion teljesen koromfekete volt, így, ők sajátították ki leghamarabb maguknak. Így a szüleim, ha akartak se tudtak volna vele mit kezdeni, ő lett a mi kis házi kedvencünk, és bébicsőszünk, hiszen ha valaki vele kezdett eljátszani, az a nap végére úgy kiütötte magát, hogy azt se tudta, hol van. A nézelődést pedig így folytattam tovább, míg el nem értem az én büszkéségemhez. Igen, Ojdipuszhoz, jaj de régen láttam már, nagyon hiányzott. Ő volt a legjobb barátom a lelki társam, ő volt a legfontosabb az egész életemben, és ezt tudta, pontosan jól tudta. Néha persze kihasználta, ezt fajta szeretet, de sose bántam, mert tudtam, hogy ő az egyetlen olyan lény, aki sose hagyna el engem, önszántából biztosan nem. Most pedig itt állok, és azt se tudom, mit tegyek, menjek oda hozzá, vagy csak nézzem tovább? De úgy látszik, ő megint gyorsabban, hozza meg a döntéseket, mint én, szép lassan megfordul a tengelye körül, mintha csak érezné, hogy ott vagyok mellette, és rám néz. Rám néz azokkal a szép fekete bogár szemeivel, és látom a szemiben az összes érzést, amit csak ebben a pillanatban érezhet, a kételyt, a félelmet, az örömöt, és talán egy kicsit a sértettséget is. Tudom, hogy nem mer közelebb jönni, így kénytelen voltam én megtenni a hozzá vezető rövidke kis utat, mikor közvetlen oda értem hozzá, ő, és én is, egyszerre mozdultunk meg. Olyan jó volt újra érezni, olyan mintha visszakaptam volna a lényem másik részét, végre újra teljes lettem. Ő is ezt érezte, láttam rajta, és azt is tudtam ez pillanat mindkettőnk életében egy új, fejeztet, nyitót meg. Még egy kicsit így maradtunk összeölelkezve, jobban mondva én fogtam az ő fejét, ő pedig a fejét a vállamra hajtotta. Régebben is így viselkedett, ha fel akart vidítani, vagy ha ki akart engesztelni néhány rosszul elsült poénja miatt. Nagyon meghitt pillanat volt, ezért szerettem vele lenni, mert minden körülmény között megnyugtatott, és ő nem játszotta meg magát, ő ilyen volt, vad, de egyben megértő, mindig tudta mire van szűkségem. Ő az én mindenem.
/Josh Groban – Felemelsz/
Mikor lehangolt, vagyok, és ó,
A lelkem oly kimerült,
Mikor jönnek a gondok,
És szívemre nehezednek,
Akkor megállok,
És itt várok a csendben,
Míg el nem jössz,
Hogy velem legyél kicsit.
Felemelsz, hogy a hegycsúcsokon állhassak,
Felemelsz, hogy viharos tengereken járhassak,
Erős vagyok, mikor a válladra veszel,
Felemelsz, hogy több lehessek, mint ami lehetek.(2x)
Nincs élet - nincs élet
Annak mohósága nélkül,
Minden nyughatatlan szív
Oly tökéletlenül ver,
De mikor eljössz,
Eltölt a csodálat,
És néha azt hiszem,
Megpillanthatom az örökkévalóságot.
Felemelsz, hogy a hegycsúcsokon állhassak...
Felemelsz, hogy több lehessek, mint ami lehetek.
A továbbiakban pedig már nem volt szükség sem, tettre sem pedig szóra. Mindent ösztönösen tettem, szép lassan hagytam el a lovardát Ojdipusz hátán, és kezdtünk, előröl mindent. Először csak lépegetünk, szoktuk egymást, én szőrén ültem meg, mert régen is így kezdtük, így a cél érdekében nem akartam semmin sem változtatni. De láttam rajta, hogy ez neki nem elég, így kicsit gyorsítottam a tempón, végén pedig már szinte vágtáztunk. Újra repültünk közösen, teljesen egymásra hangolva, újra izgalomba jöttem, elöntött a versenyszellem, ami arra ösztönzött, hogy minél jobb és jobb legyek. Ezt pedig ő is érezte, így ösztönösen növelte a tempót.
Miközben mi ilyen jól elvoltunk egy másik főúton, a tudtunkon kívül egy ismeretlen terepjáró kanyarodott be a birtokunkra. A luxuskocsi pedig szép lassan leparkolt, és kiszálltak belőle a nem mindennapi vendégek.
1 fejezet.
Csak még egy kicsit, már csak egy centi hiányzik, gyerünk sikerülnie, kell. Bíztatta magát egy alig tizenhét évesnek tűnő lány. Aki a magasban bravúros mutatványokat mutatott be. A páratlan szép mozdulatokhoz pedig egy pártalanul szép test is társult. Sora olyan kecsesen szelte a levegőt, amennyire csak testi adottságai engedték.
Nádszál vékony teste, kellően izmos volt a megterhelések miatt, ugyanakkor a testének nőis mivoltát mégsem lehetet figyelmen kívül hagyni. Ahogy azt a lelkes férfirajongók sem tették. Sokak szemében maga volt az eleven tűz, a szenvedély, egy igazi démon. Vékony derekával, telt nőis kebleivel, na meg az elellenállhatatlanul szép szív alakú arcával, könnyen ejtette rabul a férfiszíveket.
Ugyanakkor ő még sem erre vágyott. Ő azt akarta, hogy munkájában azért ismerjék el, mert tehetséges, nem, pedig azért mert jól néz ki.
Hah, ennyi erővel modellnek is mehettem volna, komolyan mondom a szépség néha hátrány. Inkább lennék ronda, minthogy egy kirakati babának tekintsenek. Akkor legalább elismernék, amit csinálok, na de így. Hiába töröm magam, hiába csinálok nehezebbnél, nehezebb manővereket, a kutyát se érdekli. Azokat a bolond újságírókat is, csak a magán életem érdekli. Tényleg nem értem miért olyan nagy ügy, hogy örökbe fogadott gyermek vagyok. Tényleg mintha Amerikában egyetlen egy örökbe fogadott gyermek se lenne, csak én.
Az igazi szüleimet ugyan nem ismerem de, nem is akarom őket soha látni. Képesek voltak a születésem után egyből egy kis árvaház elé letenni, semmit nem hagytak ott, csak egy kis medaliont, amibe valamivel japán szavak voltak vésetve. Amikor megtaláltak, már teljesen át voltam fagyva, a nővérek azt se tudták megérem e másnapot, annyira rossz állapotba kerültem. Végül csak túl éltem azt a bizonyos éjszakát, melyen a nevemet is megkaptam. Az árvaház vezetője nevezett el Sorának, a medálra vésett szöveg alapján, mivel, mint utóbb kiderült a szöveg a mennyországról szólt. Valamint az apácák azt is hozzá tették, hogy szerintük én az ég küldöttje voltam, mivel az árvaházat be akarták zártatni, az apró létszám és a szegénység miatt, így az én szerencsétlen születésem menetet meg több kis árva sorsát.
Na igen, viszont ha az ég annyira szeretet volna, akkor nem egy árvaházban kellett volna leélnem életem első hét évét, hanem a szüleimmel együtt, akik az orvosi leírások alapján nem sokat vártak azzal, hogy megszabaduljanak tőlem. Ha minden igaz, amit nekem mondtak, még két órás sem lehettem, amikor véglege elváltak az útjaink a szüleimmel.
Viszont panaszra sem lehet okom, amit az Isten elvett tőlem azt utána kamatostul vissza is adta, Kalosék személyében. A nevelőszüleim a legjobb fejek a világon. Kalossal és Sarahvál még az árvaházban találkoztam Japánban. Éppen egy újabb manőverem dolgoztam kint a kert leghátsó végében, amikor is összeakadt a tekintetem egy igazán nagynak mondható alakkal. A férfi, mivel az volt, alig nézhetett ki húsz évesnek, ám tekintélyt parancsoló pillantásával azonnal felkeltette a figyelmemet. A mellette lévő lány, aki karon fogta a férfit, emlékszem éles tapsba kezdett a produkcióm végeztével, én pedig bártortalanul rájuk mosolyogtam.
Abban a pillanatban, amikor egymásra néztek majd vissza rám, ők is és én is tudtam, hogy végre megtaláltam a szüleimet, ők pedig a gyermeküket. Habár én tisztában vagyok vele, hogy mindez csak a vak szerencsén múlott. Ha akkor Kalosék éppen nem látogatják meg az egyik rokonukat Japánban, és én nem vagyok kint pont abban a pillanatban a kertben, lehet, hogy még most is ott lennék az árvaházban. Egyedül, és magányosan szülök nélkül.
Ez viszont már csak a múlt, és most csak a jelen számít, igen mondogattam magamban, nem szabad, hagynom a múltam befolyásolja a jelenlegi életemet.
Majd az előbbi gondolatmenetemmel mit sem törődve hajtottam magam tovább, elvégre nem soká kezdődik egy újabb szezon, egy újabb műsorral. Amiben ha minden igaz én is az új partnerem leszünk a főszereplők. Sőt Miának köszönhetően ez is valami új fenőt tartalmú műsor lesz. Aminek én nagyon nem örülök, tényleg nem vagyok prűd, de már nagyon elegem van a nyálcsorgató férfiakból. Egyébként is, Miának mennyiből tartana megírni egy gyerek műsort? Semmiből. Ehhez képest mi van? Sorozatban ez a harmadik ilyen előadásom, komolyan mondom, mintha az én szavam itt senkit nem érdekelne. Nem is olyan rég felvettem Kalosnak, hogy mi lenne, ha mondjuk gyerek műsort, adnánk elő, erre kábé úgy nézett rám mintha én nem is erről a bolygóról származnék, és hozzá tette, hogy nem támogatja az ötletemet, mivel most nem a gyerek műsorokra van igény.
Szóval maradt a vagy meg szoksz, vagy megszöksz helyzet, aminél én az első opciót választottam. Hiába nem értek egyet Kalos véleményével, nekem akkor is a Kaleidoé lesz az első hely a szívemben, és ezért képes vagyok olyan dolgokat is megcsinálni, amit amúgy soha nem tennék meg.
A mutatványomat, amit időközben tökéletesítettem, egy hangos taps zárta le. Hihetetlen de soha nem veszem észre, ha figyelnek, gyakorlás közben amúgy is mindig kizárom a külvilágot és csak is az adott feladatra, koncentrálok. Itt fenn a magasban elég csak egy kis megingás, és minden rosszul sülhet el. Itt már nem szabad hibázni, itt csak egy lehetőség van és az az első.
- Sora kicsim, lejönnél. Tudod, ma van a találkozó az új partnereddel.- Hallatszódott fel Sarah, az az édesanyám dallamos lágy hangja. Ostobaságnak tűnhet de Sarah az én szememben semmit se változott, maradt ugyanaz a naiv álmodozó, aki dallamos, szépen csengő hangjával képes bárki lenyűgözni. Igen az ő fegyvere minden tekintetben a hangja volt, nem mintha nem lenne csodálatosan szép nő, szó sincs róla. Sőt, derékig érő hullámos szőke hajával, és hívogatóan szép csillámló szemével, akár még irigy is lehetnék rá, de én ennek ellenérére csak büszkeséget érzek. Lehet, hogy genetikailag nem Sarah az igaz édesanyám ám ő bebizonyította azt, hogy nem a vérség számít, hanem a szeretet, amit én tőle mindig maximálisan is megkaptam.
- Oké, megyek már. – válaszoltam neki azonnal, egy bravúros nehéz talajra érkezés közben.
- Jaj szívem, miért hajtod magad ennyire túl?- ajaj már megint a régi szöveg, most is halálra aggódja magát.- Ez nem egy lóverseny. Egyébként is, már a csúcson vagy. Hova akarsz még fejlődni? – Sarah utolsó előtti mondata hidegzuhanyként ért, még hogy én a legjobb. Ez valami jó vicc akart lenni, persze hiszen egy anyának mindig a saját kis gyermeke a legjobb, csaptam magam homlokon, hogy ez nekem csak most esett le.
- Sarah én még nagyon messze vagyok a jótól, te csak elfogult, vagy ezért mondod. – Sarah erre csak legyintett, mintha most én beszélnék hülyeségeket. Majd újra magyarázásba kezet, de kábé úgy mintha én valami szellemileg fogyatékos lennék.
- Nézd Sora, ez csak is a mi hibánk, nem dicsértünk eleget Kalossal, ezért most túl keményen veszed a munkát, és teljesen maximalista lettél. – nem igaz, megint eléri, hogy bűntudatom legyen – De elhiheted nekünk, hogy igenis nagyra tartjuk a munkádat, és ha hiszed, ha nem, nekünk akkor is a te boldogságos a legfontosabb. – na témánál vagyunk, már megint ide lyukadtunk ki, Sarah valamiért azt hiszi, hogy boldogtalan vagyok, és ezért folyamatosan a nyakamon lóg. De most szépen óvatosan minden sértés nélkül leszerelem.
- Sarah, kérlek, fáradt vagyok, szakad rólam a víz, ráadásul még beszélnem is kell az új partneremmel, akiről eddig még semmit nem tudok. Ezért ha lehet, kérlek, hanyagoljuk ezt a témát. – néztem rá a leghatékonyabb boci szemeimmel. Haha győzelem, végre leszáll a témáról, viszont azt is látom, hogy ezt még egyszer fel fogja nekem hozni, ismerem Sarát, ha valamire, rááll akkor hat lóval, sem lehet eltántorítani.
- Jól van te, nyertél.- vág fájdalmas arcot, mintha én legalábbis megkínoztam, volna- De csak azért, mert sietned kell, de amint lesz egy kis időd, ezt még megbeszéljük. – én megmondtam, úgy ismerem Sarát, mint a saját tenyerem.
- Akkor én megyek is, gondolom Kalos a dolgozószobájában vár rám.
- Igen.
- Akkor szia, majd még otthon találkozunk. – köszöntem Sarától egy gyors öleléssel.
- Jaj ez a lány, csak ne lenne ennyire makacs. – hallottam még meg Sarah utolsó sopánkodó szavait.
Még hogy én makacs? Nem, én nem vagyok makacs. Egyszerűen csak elérem azt, amit akarok, ez mindig is így volt, kiskorom óta bennem van ez a tulajdonság. Ha valamit nagyon akarok, azt elérem. Valószínű ezt még az igazi szüleimtől örököltem, vontam az ésszerű következtetét, miközben menthetetlenül nyargaltam Kalos irodai szobája felé. Mikor oda értem, kifújtam magam és illedelmesen háromszor kopogtam az ajtón. Majd mikor meghallottam bentről apám éles kemény férfias hangján a szabad szót, beléptem. A szobába belépve nem találtam semmi újat ugyanaz a nagy mahagóni asztal fogadott, mint mindig, ugyanazzal a személlyel, aki általában mögötte szokott ülni, vagyis Kalos. A berendezés többi része is inkább tűnt praktikusnak, semmint elegánsnak. A bézs színű falak mellett fából készült könyvespolc állt, ám ezek polcai nem a könyvek súlya alatt roskadoztak, hanem az itt készült rengeteg videó anyagtól. Kalos fura hóbortja közé tartozik ez is, mindent dokumentál, szerinte egykor az anyagok még sok hasznot fognak hozni nekünk, másrészt szerinte tudás hatalom, amivel sajnos nekem is egyet kell értenem. Mert ha itt valaki, valamit is tud az üzletről, az csak is Kalos lehet. Ő tipikusan az a fickó, aki képes a jeget is eladni az eszkimóknak.
Szememet, és gondolataimat tovább futatva eljutok a szoba egyetlen olyan részéhez, ami az én kis kedvenc kultusz helyem, vagyis a párkányos O alakú ablakhoz, ami egyenesen az óceánra néz, és ami mindig megnyugtat lenyűgöző és páratlan panorámájával. Ám most valami oda nem illő zavarja meg az eddig tökéletesnek tűnő összképemet, vagyis inkább valaki. De vajon ki lehet ez az idegen?
Csak még egy kicsit, már csak egy centi hiányzik, gyerünk sikerülnie, kell. Bíztatta magát egy alig tizenhét évesnek tűnő lány. Aki a magasban bravúros mutatványokat mutatott be. A páratlan szép mozdulatokhoz pedig egy pártalanul szép test is társult. Sora olyan kecsesen szelte a levegőt, amennyire csak testi adottságai engedték.
Nádszál vékony teste, kellően izmos volt a megterhelések miatt, ugyanakkor a testének nőis mivoltát mégsem lehetet figyelmen kívül hagyni. Ahogy azt a lelkes férfirajongók sem tették. Sokak szemében maga volt az eleven tűz, a szenvedély, egy igazi démon. Vékony derekával, telt nőis kebleivel, na meg az elellenállhatatlanul szép szív alakú arcával, könnyen ejtette rabul a férfiszíveket.
Ugyanakkor ő még sem erre vágyott. Ő azt akarta, hogy munkájában azért ismerjék el, mert tehetséges, nem, pedig azért mert jól néz ki.
Hah, ennyi erővel modellnek is mehettem volna, komolyan mondom a szépség néha hátrány. Inkább lennék ronda, minthogy egy kirakati babának tekintsenek. Akkor legalább elismernék, amit csinálok, na de így. Hiába töröm magam, hiába csinálok nehezebbnél, nehezebb manővereket, a kutyát se érdekli. Azokat a bolond újságírókat is, csak a magán életem érdekli. Tényleg nem értem miért olyan nagy ügy, hogy örökbe fogadott gyermek vagyok. Tényleg mintha Amerikában egyetlen egy örökbe fogadott gyermek se lenne, csak én.
Az igazi szüleimet ugyan nem ismerem de, nem is akarom őket soha látni. Képesek voltak a születésem után egyből egy kis árvaház elé letenni, semmit nem hagytak ott, csak egy kis medaliont, amibe valamivel japán szavak voltak vésetve. Amikor megtaláltak, már teljesen át voltam fagyva, a nővérek azt se tudták megérem e másnapot, annyira rossz állapotba kerültem. Végül csak túl éltem azt a bizonyos éjszakát, melyen a nevemet is megkaptam. Az árvaház vezetője nevezett el Sorának, a medálra vésett szöveg alapján, mivel, mint utóbb kiderült a szöveg a mennyországról szólt. Valamint az apácák azt is hozzá tették, hogy szerintük én az ég küldöttje voltam, mivel az árvaházat be akarták zártatni, az apró létszám és a szegénység miatt, így az én szerencsétlen születésem menetet meg több kis árva sorsát.
Na igen, viszont ha az ég annyira szeretet volna, akkor nem egy árvaházban kellett volna leélnem életem első hét évét, hanem a szüleimmel együtt, akik az orvosi leírások alapján nem sokat vártak azzal, hogy megszabaduljanak tőlem. Ha minden igaz, amit nekem mondtak, még két órás sem lehettem, amikor véglege elváltak az útjaink a szüleimmel.
Viszont panaszra sem lehet okom, amit az Isten elvett tőlem azt utána kamatostul vissza is adta, Kalosék személyében. A nevelőszüleim a legjobb fejek a világon. Kalossal és Sarahvál még az árvaházban találkoztam Japánban. Éppen egy újabb manőverem dolgoztam kint a kert leghátsó végében, amikor is összeakadt a tekintetem egy igazán nagynak mondható alakkal. A férfi, mivel az volt, alig nézhetett ki húsz évesnek, ám tekintélyt parancsoló pillantásával azonnal felkeltette a figyelmemet. A mellette lévő lány, aki karon fogta a férfit, emlékszem éles tapsba kezdett a produkcióm végeztével, én pedig bártortalanul rájuk mosolyogtam.
Abban a pillanatban, amikor egymásra néztek majd vissza rám, ők is és én is tudtam, hogy végre megtaláltam a szüleimet, ők pedig a gyermeküket. Habár én tisztában vagyok vele, hogy mindez csak a vak szerencsén múlott. Ha akkor Kalosék éppen nem látogatják meg az egyik rokonukat Japánban, és én nem vagyok kint pont abban a pillanatban a kertben, lehet, hogy még most is ott lennék az árvaházban. Egyedül, és magányosan szülök nélkül.
Ez viszont már csak a múlt, és most csak a jelen számít, igen mondogattam magamban, nem szabad, hagynom a múltam befolyásolja a jelenlegi életemet.
Majd az előbbi gondolatmenetemmel mit sem törődve hajtottam magam tovább, elvégre nem soká kezdődik egy újabb szezon, egy újabb műsorral. Amiben ha minden igaz én is az új partnerem leszünk a főszereplők. Sőt Miának köszönhetően ez is valami új fenőt tartalmú műsor lesz. Aminek én nagyon nem örülök, tényleg nem vagyok prűd, de már nagyon elegem van a nyálcsorgató férfiakból. Egyébként is, Miának mennyiből tartana megírni egy gyerek műsort? Semmiből. Ehhez képest mi van? Sorozatban ez a harmadik ilyen előadásom, komolyan mondom, mintha az én szavam itt senkit nem érdekelne. Nem is olyan rég felvettem Kalosnak, hogy mi lenne, ha mondjuk gyerek műsort, adnánk elő, erre kábé úgy nézett rám mintha én nem is erről a bolygóról származnék, és hozzá tette, hogy nem támogatja az ötletemet, mivel most nem a gyerek műsorokra van igény.
Szóval maradt a vagy meg szoksz, vagy megszöksz helyzet, aminél én az első opciót választottam. Hiába nem értek egyet Kalos véleményével, nekem akkor is a Kaleidoé lesz az első hely a szívemben, és ezért képes vagyok olyan dolgokat is megcsinálni, amit amúgy soha nem tennék meg.
A mutatványomat, amit időközben tökéletesítettem, egy hangos taps zárta le. Hihetetlen de soha nem veszem észre, ha figyelnek, gyakorlás közben amúgy is mindig kizárom a külvilágot és csak is az adott feladatra, koncentrálok. Itt fenn a magasban elég csak egy kis megingás, és minden rosszul sülhet el. Itt már nem szabad hibázni, itt csak egy lehetőség van és az az első.
- Sora kicsim, lejönnél. Tudod, ma van a találkozó az új partnereddel.- Hallatszódott fel Sarah, az az édesanyám dallamos lágy hangja. Ostobaságnak tűnhet de Sarah az én szememben semmit se változott, maradt ugyanaz a naiv álmodozó, aki dallamos, szépen csengő hangjával képes bárki lenyűgözni. Igen az ő fegyvere minden tekintetben a hangja volt, nem mintha nem lenne csodálatosan szép nő, szó sincs róla. Sőt, derékig érő hullámos szőke hajával, és hívogatóan szép csillámló szemével, akár még irigy is lehetnék rá, de én ennek ellenérére csak büszkeséget érzek. Lehet, hogy genetikailag nem Sarah az igaz édesanyám ám ő bebizonyította azt, hogy nem a vérség számít, hanem a szeretet, amit én tőle mindig maximálisan is megkaptam.
- Oké, megyek már. – válaszoltam neki azonnal, egy bravúros nehéz talajra érkezés közben.
- Jaj szívem, miért hajtod magad ennyire túl?- ajaj már megint a régi szöveg, most is halálra aggódja magát.- Ez nem egy lóverseny. Egyébként is, már a csúcson vagy. Hova akarsz még fejlődni? – Sarah utolsó előtti mondata hidegzuhanyként ért, még hogy én a legjobb. Ez valami jó vicc akart lenni, persze hiszen egy anyának mindig a saját kis gyermeke a legjobb, csaptam magam homlokon, hogy ez nekem csak most esett le.
- Sarah én még nagyon messze vagyok a jótól, te csak elfogult, vagy ezért mondod. – Sarah erre csak legyintett, mintha most én beszélnék hülyeségeket. Majd újra magyarázásba kezet, de kábé úgy mintha én valami szellemileg fogyatékos lennék.
- Nézd Sora, ez csak is a mi hibánk, nem dicsértünk eleget Kalossal, ezért most túl keményen veszed a munkát, és teljesen maximalista lettél. – nem igaz, megint eléri, hogy bűntudatom legyen – De elhiheted nekünk, hogy igenis nagyra tartjuk a munkádat, és ha hiszed, ha nem, nekünk akkor is a te boldogságos a legfontosabb. – na témánál vagyunk, már megint ide lyukadtunk ki, Sarah valamiért azt hiszi, hogy boldogtalan vagyok, és ezért folyamatosan a nyakamon lóg. De most szépen óvatosan minden sértés nélkül leszerelem.
- Sarah, kérlek, fáradt vagyok, szakad rólam a víz, ráadásul még beszélnem is kell az új partneremmel, akiről eddig még semmit nem tudok. Ezért ha lehet, kérlek, hanyagoljuk ezt a témát. – néztem rá a leghatékonyabb boci szemeimmel. Haha győzelem, végre leszáll a témáról, viszont azt is látom, hogy ezt még egyszer fel fogja nekem hozni, ismerem Sarát, ha valamire, rááll akkor hat lóval, sem lehet eltántorítani.
- Jól van te, nyertél.- vág fájdalmas arcot, mintha én legalábbis megkínoztam, volna- De csak azért, mert sietned kell, de amint lesz egy kis időd, ezt még megbeszéljük. – én megmondtam, úgy ismerem Sarát, mint a saját tenyerem.
- Akkor én megyek is, gondolom Kalos a dolgozószobájában vár rám.
- Igen.
- Akkor szia, majd még otthon találkozunk. – köszöntem Sarától egy gyors öleléssel.
- Jaj ez a lány, csak ne lenne ennyire makacs. – hallottam még meg Sarah utolsó sopánkodó szavait.
Még hogy én makacs? Nem, én nem vagyok makacs. Egyszerűen csak elérem azt, amit akarok, ez mindig is így volt, kiskorom óta bennem van ez a tulajdonság. Ha valamit nagyon akarok, azt elérem. Valószínű ezt még az igazi szüleimtől örököltem, vontam az ésszerű következtetét, miközben menthetetlenül nyargaltam Kalos irodai szobája felé. Mikor oda értem, kifújtam magam és illedelmesen háromszor kopogtam az ajtón. Majd mikor meghallottam bentről apám éles kemény férfias hangján a szabad szót, beléptem. A szobába belépve nem találtam semmi újat ugyanaz a nagy mahagóni asztal fogadott, mint mindig, ugyanazzal a személlyel, aki általában mögötte szokott ülni, vagyis Kalos. A berendezés többi része is inkább tűnt praktikusnak, semmint elegánsnak. A bézs színű falak mellett fából készült könyvespolc állt, ám ezek polcai nem a könyvek súlya alatt roskadoztak, hanem az itt készült rengeteg videó anyagtól. Kalos fura hóbortja közé tartozik ez is, mindent dokumentál, szerinte egykor az anyagok még sok hasznot fognak hozni nekünk, másrészt szerinte tudás hatalom, amivel sajnos nekem is egyet kell értenem. Mert ha itt valaki, valamit is tud az üzletről, az csak is Kalos lehet. Ő tipikusan az a fickó, aki képes a jeget is eladni az eszkimóknak.
Szememet, és gondolataimat tovább futatva eljutok a szoba egyetlen olyan részéhez, ami az én kis kedvenc kultusz helyem, vagyis a párkányos O alakú ablakhoz, ami egyenesen az óceánra néz, és ami mindig megnyugtat lenyűgöző és páratlan panorámájával. Ám most valami oda nem illő zavarja meg az eddig tökéletesnek tűnő összképemet, vagyis inkább valaki. De vajon ki lehet ez az idegen?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
