3. fejezet
Ezt nem hiszem el, ez egyszerűen hihetetlen. Ez a lány a képen, teljesen olyan, mint a feleségem, megtévesztésig hasonlít rá, legapróbb részletekig is. Emlékszek húsz évvel ezelőtt, ő is pont ugyanezzel a nézéssel vett le a lábamról. A hajáról nem is beszélve, a természetes lilás mély bordó hajszín nagyon ritka, még Japánban is, ám a mi családunkban a lányok tradicionálisan ilyen hajszínnel látják meg a napvilágot. Ez is egyfajta szimbólum, mellyel azt mutatjuk ki, hogy mi nem a középosztályhoz tartozunk, mert mi a magunk ősi hagyományival, mindig is az arisztokrácia részesei voltunk. A hajszín mellett jelentős hatást tett rám a megjelenés és a kisugárzás is.
A lány diszkréten volt felöltözve, és mégis, veszedelmesebb volt, mint bármelyik nő, akit eddig láttam. Ő a maga szolid eleganciájával kihívóbb volt, mint egyes társai, akik szinte alig viseltek valamit a figyelemfelkeltés érdekében. Bezzeg ő! Ő nem a ruhájával, és a testével hódított, hanem a megjelenésével, azzal a természetességgel, ami megkülönböztette őt a többi riválisától.
A szemei, és az egész arca azt sugallta,”hogy nesze nektek, itt vagyok, de ennél többre ne is számítsatok”, és mindezt olyan művészi mosollyal leplezve, mely szinte akár őszintének is tűnhetne, annak aki, nem ismerte ennyire az emberi viselkedéseket és reakciókat.
Egyszóval a lány teljesen lenyűgözte őt.
- Ez a lány – mondta még mindig meglepődve – teljesen olyan, mint édesanyád.
- Ugye?- mosolyodott el édesapja nyilvánvaló döbbenetén - Szinte lehetetlen. Én sem akartam elhinni, amikor először megláttam.
- Lenyűgöző a hasonlóság. – vizsgálgatta újra a képet. – De ez még mindig nem elegendő indíték arra, hogy a családunk részese legyen. – mondott ellent saját magának is. – Mi van ha, ez is csak valami trükk? Tudod te mennyien, akarnak nekünk nap, mint nap ártani? Több ezren. Ezért nem dőlhetünk be az első képnek. Egyébként is, a mai világban, bárki készíthet ilyet. Elég egy jó kép szerkesztő, és bárkiből édesanyád képe pillant ránk.
- Igen, igazad van. – ismerte el félig a vereséget – de az éremnek mindig két oldala van. Lehet, hogy hamisítvány, de ugyanennyi esélye van annak is, hogy igazi.
- Lehet, igazad van. – lett ésszerűbb a családfő is – Éppen ezért fogsz te oda menni, én most nem érek rá, rengeteg elintézni valóm van. – lett gondterhelt az arca.
- Jó, nekem így is megfelel, de magammal visszem Riyot is.
- Riyot viheted, de mást nem, és neki sem mondhatod el az igazat. Nem akarom, hogy bármi is kiszivárogjon.
- Persze, értem, tőlem senki sem tudja meg. A lány múltját pedig alaposan átvizsgálom, mielőtt találkoznék vele.
- Tégy, ahogy jónak látod, de egy valamit ne felejtsd el, őt csak akkor hozhatod ide, ha teljesen biztos vagy a dolgodban. Különben te is tudod mi fog majd rá várni. – mindketten pontosan jól tudták mire gondol a másik, a lány csak családtagként lépheti át a házuk küszöbét, ellenkező esetben teljesen halálra lesz ítélve.
- Értettem apám. A családi szabályokat eddig is mindig betartottam, és ez ezután is befogom. – Létezett egy családi egyezmény melyet tizennyolc évvel ezelőtt kötöttek meg, mikor családjuk elvesztett egy nagyon fontos személyt, és aki miatt akkoriban bandaháborúk egész hada tört ki. Igen, ez a bizonyos személy nem volt más, mint saját kishúga.
- Jó, akkor holnap már indulhatsz is. Ha pedig tényleg ő az, akkor hozd haza. – hangzott a családfejének egyöntetű parancsa. Mire a fiatalabb fiú szertartásosan meghajolt előtte, és nyugodtan távozott.
******
Eközben a Kaleido Színpadnál sem ált meg a munka. Sora éppen Mariont tanítgatta az artistaság alapjaira, mivel a kislány nagyon ügyes volt. Ám, ezt a fajta tehetséget csak a trambulinnál mutatta meg. Ezért Sora, úgy érezte, kézbe kell vennie Marion jövőjét, hogy a közeljövőben minden téren a maximálisat tudja magából kihozni.
- Gyerünk Merion, menni fog. –bíztatta a félénk kislányt.
- Nem, nem merek ugrani. –sírta el magát az alig hatéves kislány.
- Tudod mit, megpróbáljuk együtt, és azután majd meglátod milyen jó dolog a trapézokon ugrálni. – mosolygott rá bíztatóan.
- Nem, én még ehhez kicsi vagyok, nem tudok elég lendületet venni. – pityeredett el a kislány.
- Marion biztos vagy benne, hogy csak ez a probléma?- nézett rá fürkészően, mert szinte biztos volt benne, hogy lappang valami más is a háttérben, ami bizonytalanná teszi a kislányt.
- I…gen . – hangzott el a bizonytalan válasz.
- Értem. – válaszolt mindentudóan, miközben leguggolt pontosan elé - Tudod ennyi idősen, még én is bizonytalan voltam magamban. Igen, nehéz lehet elhinni, de pályám elején, engem is sokan elbizonytalanítottak, főleg a barátaim. Szerintük én sose lehettem volna jó artista. Mindig kinevettek, mert túl nagy álmokat szőttem, melyeket ők nem tudtak elfogadni, és ezért folyamatosan kigúnyoltak.
- Tényleg? – nézett rá nagy óceán szemeivel, melyekben most is kristályszemeként buggyantak ki a könnycseppek.
- Aham. – bólogatott bőszen- tudod ők még nem tudták felfogni akkor, hogy ez mennyire fontos számomra. Mivel ők még nem voltak annyira érettek, és ezért könnyebb volt számukra kigúnyolni azt, aki már akkor tudta mit akar.
- Velem is ez történt. Jenni folyton azzal nyaggat, hogy csak egy béna vagyok, és ezért nem is érdemes velem foglalkoznod.
- Jenni , az a barna loknis hajú kislány? – kérdezett rá hírtelen, mert volt egy kosza gyanúja.
- Igen, ismered? –kíváncsiskodott Merion.
- Igen, sajnos. Őt is edzem, de már legalább értem miért szekál téged a hülyeségeivel. – állt benne össze a kép.
- Miért?
- Mert az a kislány tényleg egy reménytelen esett. Már legalább két hónapja edzem, de eddig semmi jelentős eredményt nem mutatott fel. Még a balett lépéseket sem tudja megjegyezni. Ennyire rossz tanoncom még sose volt, ezért ha a jövő héten se mutat fel semmit, kénytelen leszek őt elküldeni.
- Tényleg? Ezt nem hiszem el, nekem ezt sose mondta.
- Pedig igaz, úgyhogy megnyugodhatsz nem vagy tehetségtelen. A barátnőd csak nem akarta, hogy valaki más átvegye a helyét. Vagyis csak irigy volt rád, mert benned meg van az, ami benne nincs, mégpedig a tehetség. Ezért kislány, most szépen összeszeded magad és megmutatod neki is, ki itt az igazi tehetség.
- De te ebbe, honnan vagy ennyire biztos? Mi van, ha én is olyan béna vagyok, mint Jess? Akkor engem is elküldesz?- esett újra kétségbe a kislány.
- Egy, téged Merion soha nem küldenélek el, mert te olyan vagy nekem, mint a kistestvérem. Kettő, a barátnődet se küldtem el. Eddig. És most se azért akarom el küldeni, mert tehetségtelen, hanem, mert így átvert téged. Három: Igenis tudom, hogy tehetséges vagy, csak van benned egy kicsi félsz, de majd én előhozom belőled az igazi trapéz artistát, de ehhez az is kell, hogy te is akard. Szóval akarod vagy sem?
- Igen. – mondta miközben Sora mellkasát ölelte át.
- Ez a beszéd nagylány. Most pedig szépen meg tanulunk hintázni. Nem nehéz, egyszerűen csak annyit kell tenned, hogy ráülsz erre a rúdra, és előre hátra billegsz, pont, úgy ahogy a játszótéren is szoktad.
- Oké. – ült fel Sora mellé a trapézra.
- Gyerünk Merion, csak szép lassan, nem kell elsietni semmit, most csak szokd meg az újhelyzetet, barátkozz meg a magassággal. – adta az utasításokat miközben egyre nagyobb lendülettel vett a lábával.
- Jaj, Sora kezdek félni.- és tényleg egyre jobban kapaszkodott a rudat tartó fémszálakra. – Nyugodj meg Marion, csak csukd be a szemed, és képzeld el, hogy lent vagy a földön, a játszótéren, abban a kishintában ülsz, amelyikben mindig is szoktál, tudod, amelyik mindig a tengerpartra néz. Emlékszek én is gyakran hallottam a tenger háborgását, miközben ott üldögéltem, na és a madarak végtelen szárnyalását is láttam. Tudod ilyenkor engem mindig az az érzés fogott el, hogy velük együtt akarok szállni. Te sose akartál úgy repülni, ahogy a madarak repülnek az égen, mint mondjuk egy kecses hattyú, vagy, mint egy igazi főnix? – játszott rá a kislány kíváncsi természetére.
- De igen.- válaszolta, még mindig csukott szemmel a kicsi.
- Jó akkor most szépen lassan nyisd ki a szemed, és ne félj, én itt vagyok veled, és foglak téged. – Merion úgy tett, ahogy Sora mondta, és hírtelen csodálatos érzés kerítette hatalmába, úgy érezte bármire képes, mintha egy varázslatos erő szállta volna meg. Ám a csodálatos varázslat nem tarthatott soká, mivel megérkeztek a következő trapézra, de ez a kis idő is elég volt ahhoz, hogy a kislány minden gátlását levetve, vesse magát Sora karjai közé.
- Nocsak, nocsak hova lett a félelmed Merion?- nézett rá mosolyogva Sora.
- Elveszett valahol, félúton. – válaszolt felhőtlenül a kislány, mire mindkettőjükből kitört a nevetés.
A válaszra még a sötétben rejlő árnyék is elmosolyodott. A párbeszéd elején, nem igazán reménykedett a lány győzelmében. Ám a végén már ő is szinte leesett állal figyelte az eredményt. A kislány szinte teljesen megtáltosodott, és már őt is alig lehetet levenni a trapézokról. Sorának csak, ötször kellett megígérnie, hogy holnap is felmennek gyakorolni, mire a kislány engedett a gyengéd szorításnak, és végre lejött magától.
Sora miután elköszönt kisbarátnőjétől, egyenesen az öltöző felé tartott, ám egy ponton még is megállt és hátra se fordulva, hangosan megjegyezte: Remélem Mr.Oswald jól figyelt, ugyanis ezek voltak az alapműveletek, még egyszer pedig nem óhajtom elmondani, főleg nem a maga kedvéért. Majd mondandója végeztél elindult újra az öltője felé.
Leon csak a mosolyogva rázta a fejét, miközben hallgatta Sora szavait. Ez a lány aztán tényleg nagyon makacs, azt hiszi, ha ilyen undok és elutasító vele, akkor majd ő csak így itt hagyja. Mert ha igen akkor nagyon rossz lóra tett. Őt az ilyen kis csipkelődések nem riasztják el, és főleg nem rémisztik meg, de mindenestre mulatta a lány gőgje, mert ebből is az látszik, hogy valamilyen szinten kezdi őt elfogadni.
******
Sora reggel korán kelt, szinte már saját magát is meglepte, mivel szokásához híven mindig ő kelt a családban a legkésőbb, ehhez képest, most őt találta meg leghamarabb a szakácsnő a konyhában.
- Szia Nana!- köszönt illedelmesen az öreg szakácsnőnek , miközben helyet foglalt vele szemben a magasított bárszéken. - Szia szívem. – nézett rá megütközve.
- Mi az, mit nézel ilyen furán, fordítva vettem fel valamit, vagy mi van?- nézett végig magán. Először a fehér szandálját ellenőrizte, de azon nem látott semmi kivetnivalót, így haladt is tovább, rövid kék színű farmer szoknyájára, azon se látott semmi furát, bár lehet, hogy a hossza nem tetszik neki, könyvelte el magában az egyik fő problémaforrást, míg végül eljutott újatlan fehér toppjához, amiben megint csak nem talált semmi kifogásolni valót.
- Nem, nem szívem. A ruháiddal nincsen semmi baj, bár meg kell jegyeznem, nagyon kitettél magadért. Régen láttalak ennyire kicsípve. - mosolygott mindentudóan az öregasszony – Csak nem valami új megnyerő idegen van a láthatáron?
- Újnak új, de hogy megnyerő-e, na az aztán biztos, hogy nem!- háborodott fel erre az abszurd kijelentésre.
- Miért annyira ronda, vagy annyira rossz a viselkedése? – érdeklődött a szakácsnő, miközben Sora reggelijét készítette.
- Nem. Igazán egyik se. – vallotta be az igazat, mert azt azért ő se tagadta, hogy Leon a maga nemében igenis figyelemreméltó tulajdonságokkal rendelkezik. Először is ott vannak a szemei, és ha ez még nem lenne elég, az egész pasi, a maga titokzatos személyiséggel vonzza őt.
- Akkor meg? Nem értem, mi a bajod van vele! –értetlenkedett az öregasszony.
- Mi a bajom vele!? – na ez tényleg jó kérdés, tűnődött el Sora.
- Az, hogy nem ért az artistasághoz. – vágta ki magát végül.
- Aha, szóval csak ennyi? – nézett rá hírtelen eltűnődve a nő- Mond csak Sora, ugye neked véletlenül se tetszik ez a férfi? – kérdezett rá hírtelen, hátha így a lány az igazat mondja.
- Nem! Mért is tetszene?- kérdezte értetlenül. Ugyanakkor magában jött is rögtön a válasz, mert úgy néz ki, mint egy görög félisten. Á, nekem tényleg nem tetszik, nem és nem, győzködte magát.
- Tényleg? Akkor még is, miért csípted ki magad ennyire?
- Mert … mert , most ehhez volt kedvem. Egy évben egyszer én felöltözhetek normálisan, vagy jobban szereted, ha szakadt farmerokban és kinőtt pólókban flangálok? – vágott vissza Sora.
- Nem, de azért azt el kell ismerned, hogy kicsit váratlanul jött ez a változás. Arról nem is beszélve, hogy pont most jött be a képbe az új artista társad is.
- Nana, te aztán tudsz kombinálni!- vágott sértődött képet. – Hihetetlen milyen rossz hatással vannak rád a szappanoperák. Le kellene szoknod róluk! Mert így, még oda is dolgokat képzelsz, ahol nincs is semmi. - mondta a magáét csak azért is.
- Persze Sora – nézett rá elnézően, Nana- tudom , hogy nehéz elismerni, ha valaki tetszik neked, de hidd el, nem annyira rossz megtalálni az igazi szerelmet. Tudod annak idején, az én Kalosom is pont ugyanilyen volt, mint te. Minden erejével azon volt, hogy elkerülje Sharát , és most nézd meg őket, szinte el se lehet őket választani. – Atyám, Nana gondolatban már el is jegyzett Leonnal, ha ez így megy tovább, én inkább lelépek. Mert ennyi sületlenséget nem képes befogadni az agyam, korán reggel.
- És tudod, hogy van a mondás, az ellentétek vonzzák egymást. Mi van, ha neked, pont ő az igazi?- nézett rám álmodozón. Hátha lehet mérni, mikor szakadt el bennem az a bizonyos cérna, akkor én pontosan azt mondanám, hogy most. Ennyi sületlenséget még sose hallottam életemben, ezért jobb lesz, ha lelépek, mert ha ez így folytatódik tovább, akkor én egy életre szóló agyi károsodást szenvedek.
- Tudod mit Nana, én most elmegyek. Nagyon jó volt veled így korán reggel elcseverészni, de én most inkább elmegyek dolgozni.
- Mi, de hát miért? Maradj még egy kicsit, legalább még elbeszélgetünk a lovagodról. – már majdnem kín voltam az ajtón, amikor visszafordultam, mert eszembe jutott valami. - Ő nem a lovagom, és még csak nem is a barátom, ő egyszerűen csak a partnerem. Érted Nana? Ő NEKEM SENKIM!- ezt már szinte üvöltöttem, úgy kihozott a sodromból.
- Igen. Bocsáss meg, nem akartalak, így felzaklatni.- miközben folyamatosan potyogtak a könnyei. – Na tessék, jól indul a nap. Egyszer kelek korán, és akkor is mi az eredménye? Leüvöltöm az első utamba kerülő embert.
- Jaj Nana, nyugi, nem akartalak megbántani - mentem oda hozzá ,hogy jó alaposan megölelgessem- csak egyszerűen eldurrant az agyam. Ez a fickó teljesen kikészít, amióta csak betette a lábát a Kaleidóba az életem teljesen felfordult. Eddig minden olyan egyszerűnek tűnt, mert eddig csak én voltam, nem kellett igazán senkivel sem törődnöm, de ez most megváltozott, és ez miatt a szokásosnál is elviselhetetlenebb vagyok. Tudod, úgy érzem hirtelen túl sok teher szakadt a nyakamba, és nem tudok velük mit kezdeni. – tárta ki végül a szívét az öregasszonynak.
- Értem, persze, és kérlek ne is foglakoz velem, tudod, hogy csak fecsegek itt össze vissza.
- Ugyan, dehogy. Tudod, hogy sokat adok a szavadra, ezért ne is mondj nekem ilyen badarságokat. – mondta neki miközben folyamatosan, törölgette le a könnycseppeket, Nana arcáról.
- Na akkor szent a béke? – kérdezte tőle viccesen, mint mikor kiskorában valami rosszaságot tett.
- Persze, nem is haragudtam rád soha. –mosolygott rá az idős asszony.
- Akkor jó. Most pedig kérdezhetek tőled valamit, Nana ?- kérdezte sunyi módon Sora.
- Igen, bár már meg is tetted.
- Szóval azt akartam kérdezni, merre találom a házban a legnagyobb ollót?
- Ollót? – nézett rá megütközve, Nana - Minek neked olló?
- Ó, legyen az csak az én kis titkom. Na, akkor megmondod?
- Igen, kint a garázsban, de vigyáz vele, mert az tényleg jó nagy és éles.
- Oké , köszi csak ezt akartam tudni. Majd egy győzelemittas mosollyal ott hagyta a házat, hogy új szerzeménnyel térjen be a színpadra, melyen már ott is várta újdonsült ”partnere”.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 3.fejezet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 3.fejezet. Összes bejegyzés megjelenítése
2009. május 23., szombat
2009. május 10., vasárnap
Reménytelen ? 3.
3. fejezet
- Igen anyu.
- Anyu? Ez meg még is mit jelentsen?- kérdezték többen is értetlenkedve. – Nem mintha ránk tartozna, de ez akkor is kicsit furcsa számunkra, már meg bocsásson. – tette hozzá Matt.
- Úgy látom meglepetést, okoztunk a fiuknak. Te, hogy látod szívem? – nézett le Alex, egy alig öt évesnek mondható kislányra.
- Szerintem, nem jutnak szóhoz, bár egyáltalán nem értem miért, te az anyukám vagy és kész! – jelentette kislány minden kertelés nélkül. Szinte már sértve érezte magát a feltételezés miatt is, még is milyen alapon kérdőjelezik meg, az ő, és Alex közt lévő kapcsolatot.
- Szóval ő az anyukád?- guggolt le hozzá Kevin. – Szép anyukád van, igazán büszke lehetsz rá. – kezdeményezet beszélgetést Kevin.
- Ezzel nálam nem lehet elérni semmit. Tudom, hogy tetszik neked az anyukám, de nem dőlök be a kamu szövegeknek. – válaszolt szinte azonnal Tia. Mire a többi fiú szinte a hasát fogta a nevetéstől. Kevint kikosarazta egy ötéves kislány, ez már nekik is sok(k) volt.
- Á, bocsánat. - szabadkozott Alex kislánya viselkedése miatt - Tia nem ezt akarta mondani. Ugye Tia? Gyerünk, kérj bocsánatot a bácsitól.- kezdeményezet békülést Alex.
- Nem, nem kérek bocsánatot. - ordított a kislány magából kikelve - Főleg nem tőle! Ő is csak olyan, mint a többi! – majd sírva kirohant a teremből. Maga után hagyva egy rakás értetlen és döbbent férfit.
- Nem kellene utána menni? – kérdezte meg Kevin, aki csak magát okolta az iménti beszélgetés miatt.
- Nem, ilyenkor duzzog egy kicsit, aztán megnyugszik, és visszajön. Tudják Tia egy kicsit nehéz természetű, ezt is a férjemtől örökölte. – válaszolt Alex enyhén könnyezve a régi emlékek miatt.
- Magának van férje? – tette fel a meggondolatlan kérdést Kevin.
- Már nincs, két évvel ezelőtt halt meg egy autóba balesetben. – ejtette ki a fájdalmas szavakat Alex. – Akkor épp egy nagyon fontos mérkőzésre ment, én nem tudtam elkísérni, viszont Tiát magával vitte. Emlékszek Tia nagyon örült neki, mindig is szeret szurkolni Keithnek. A férjem odáig volt Tiáért, szinte mindenhova közösen mentek, így amikor Tiától megkérdeztük, aznap ki mellett akar lenni, egyből rávágta az apa szót. – kicsit megállt a mondandójában, hiszen a régi emlékek folyamatosan törtek a felszínre – Az nap nekem is versenyem volt. Az edzőmmel együtt nagyon izgultunk, minden azon a versenyen állt vagy bukott, épp az utolsó ugrásomhoz készültem, amikor jött egy nem várt telefonhívás. Gondolhatják mit közöltek velem? A rendőr, akivel beszéltem, elmondta, hogy a férjem frontálisan ütközött egy részeg kamionossal, és azonnal meghalt az ütközés következtében. A kislányom pedig ugyan életben maradt, de súlyos állapotban került korházba. Tiát a biztonsági öve mentette meg, de a gerince még így is súlyosan megsérült, az orvosok semmi jóval nem kecsegtettek. Azt mondták, hogy sose tud majd újra lábra állni, ők már elkönyvelték nyomoréknak, de én még nem! Ekkor változtattam életmódot, feladtam az eddigi életemet, valami teljesen másért. Gyógytornásznak álltam. Úgy éreztem csak akkor menthetem meg Tiát a tolószéktől, ha magam edzem, végül a módszer bejött, félévre rá már Tia járt. A csoda híre pedig futótűzként terjedt. Akkoriban nem egy szülő könyörgőt nekem, hogy foglalkozzam a saját gyermekével, míg végül beadtam a derekamat. Nem tehettem mást. Ha azt nézzük sokáig én is azt éltem át, mint ők, így nem tagadhattam meg a segítséget. Így saját praxist kezdtem, majd a pácienseket és a gyógyulni vágyókat itt az uszodában fogadtam. A kezelések során a gyerekek, nem hogy fogytak volna, szinte egyre többen lettek! Manapság el se lehet képzelni hány béna, vagy lelkileg sérült kisgyerek van, akinek igazából nem kell más, csak némi akaraterő, és biztatás, ahhoz hogy elérjék az álmaikat. – végül már mosolyogva kérdezte meg a fiúkat – Most már ugye értik miért hozzám küldte önöket Michael?
A fiuknak sem kelet hozzá sok ész, egyből rájöttek a nagy titokra. Még pedig arra, hogy ha valamit nagyon akarnak, teljes szívből, az akár valóra is válhat, nincs akadály, ha hiszel abban, ami számodra tényleg fontos. A gyerekek számára ezt az akadályt a betegségük képezte, míg a fiuknál leginkább az ellenségeskedés a csapatszellem hiánya. Hiába profik mindannyian, ha nem képesek összedolgozni, ha nem látják a közös célhoz vezető utat.
- Tehát most már értik? – tette fel újra a kérdést Alex.
- Igen. – szólaltak meg határozottan a fiúk.
- Jó, akkor remélem ennek fényében fogunk együtt dolgozni. - mosolyodott el Alex, majd határozottan folytatta mondandóját - Nálam nincs nyafogás, sem késés, ezt még a gyerekektől se fogadom el, ezért ha lehet, maguk se tegyék. Ezt nem magam miatt kérem, elhihetik, nálam mindenki ideje be van osztva, ezért ha késnek, nem az én időmet vesztegetik, hanem sajátjukat. Valamint az én óráimon mindenki csoportba lesz beosztva, így az ellentéteket, már most elfelejthetik. Én nem fogadok el semmilyen veszekedést, maguk érett felnőtt férfiak, akik képesek józanul gondolkodni, így az egymás iránti gyűlöletet is képesek a háttérbe szorítani. Ugye?- kérdezte Alex élésen, úgy mintha nemleges választ el se fogadna.
- Igen. – válaszoltak kelletlenül a fiúk.
- Jó. Most, hogy túl estünk a formaságokon, szeretném, ha mindenki bemutatkozna. Én már meg tettem, de meg teszem újra, Alexandra Naegino Felton vagyok. A barátaimnak, csak Alex, így ti is nyugodttan hívhatok így. Végzetségemet tekintve testnevelő tanár vagyok, és gyógytornász. A szabad időmet legszívesebben a kislányommal töltöm, Tiarával, akivel nem rég találkozhattatok. Most pedig több dolog nem jut eszembe, így ha akarjátok, elkezdhetjük az ismerkedést a ti oldalatokról is.
A fiuk az elején kicsit tartózkodóak voltak, de a végén alaposan belelendültek, sőt szinte mindenki mondott olyan dolgot magáról, amit eddig még harapófogóval sem lehetet, volna belőle kiszedni. Így Alex sok érdekes dolgot megtudhatott a fiúkról, például azt is, hogy sokan nem is erre a pályára készültek, csak a sors ezt hozta számukra. Volt olyan, aki inkább ment volna építésznek, és még olyan is akadt, aki kiskorábban tűzoltónak készült. Bár ezt Alex elég nehezen hitte el, de bőszen bólogatót, vagy nevetett a vicces történeteken.
Alex, ahogy így elnézte a fiúkat beszélgetés közben, szinte hihetetlennek tartotta édesapja szavait. Szerinte a fiukkal nem volt semmi baj, legalábbis az egyensúlyérzékükkel és a teljesítményükkel biztosan nem, sokkal inkább a csapatszellem hiányzott belőlük. Amit Michael vagy nem vett észre, vagy nem is akart. Őt soha nem érdekelte senki lelkiállapota, ezt ő is a saját bőrén tanulhatta meg, de azt még ő sem hitte, hogy az imádott focistáival is így bánik. A fiuk szavaiból, még ha burkoltan is, de azt vette ki, hogy szinte étnappallá téve güriznek, de semmi elismerésre méltó szót nem kaptak.
*************************
Ez az állapot, pedig semmiképp nem tűrte el, ezért, vagyis a fiukért képes volt feláldozni egy nagyon régen tett ígéretét, miszerint önként soha nem keresi fel saját édesapját. A fiuk ugyan nem tudhatták, de apa és lánya között egy nagyon mély szakadék húzódott. Minden Alex születésével kezdődött. A szülei egészen az ő világra jöttéig boldog párkapcsolatban éltek, csakhogy egy kisbaba sok mindent megváltoztat. Teljesen felbolydult az életük. Michael, hogy eltudja tartanai meg növekedett családját folyamatosan dolgozott, szinte megszállottá vált, amit viszont a felesége már nem bírt elviselni. Az ebből adandó vitát pedig egymáson vezették le, végül úgy döntöttek mindenkinek jobb lesz, ha elválnak. A válás egészen simán ment, már ha egy válást lehet simának nevezni. Ám egy valamiben nem tudtak megegyezni, még pedig egyetlen gyermekük elhelyezéséről. Mindketten maguknak követelték. Szinte már a bírót is kikészítették, aki lassan arra az elhatározásra jutott, hogy szegény kislánynak már bárki jobb szülője lenne, mint ez a két ember, aki az orra előtt üvöltötte le a fejét. A döntést mégis kihirdették, mely szerint egy bizonyos meghatározatlan ideig az édesanyánál maradhat a gyermek, ám az édesapa is látogathatja. Csakhogy a látogatás nem ment olyan könnyen, mint ahogy azt a bíró megítélte. Ugyanis Michael felesége, Sora Japánba költözött a szüleihez, így is távol tartva Michaelt a saját gyermekétől. Michael folyamatosan küzdött a láthatóságért, miközben elismert edző lett, így már megfelelő anyagi háttérrel, újra próbálkozott Alex gyámságért, melyet meg is nyert. Hiszen Sora, Alex édesanyja nem tartotta be a megadott feltéteket. Ezért az új döntés értelmében, Michael lett Alex új gyámja.
A huzavonát leginkább a kislány sínylette meg. Öt évesen kénytelen volt megválni anyukájától, aki eddig az egyetlen biztos pontot jelentette az életében, csak azért, hogy édesapjához költözzön egy tejesen ismeretlen helyre.
/Visszaemlékezés/
Egy öt éves kislány tartott Angliába édesapja magánrepülőgépén. Alex habár tudta kihez mennek, mégis nagyon izgatott volt, szinte már gombóc nőtt a torkában. Nem csak a találkozó miatt félt annyira, hanem az új életétől is. Anyukája sok mindent mesélt neki Angliáról, így magától a helytől nem félt annyira, viszont a beilleszkedéstől igen. Anyukája elmesélte milyen nehéz volt beilleszkedni Anglia konzervatív világába, Japánként.
Ami az ő dolgát sem könnyítette meg, nem, nem szégyellte származását, de már előre retteget az új környezettől, és az új emberektől. Japánba nem csúfolták ki a mandulavágású szeme miatt, hiszen ott ez volt a megszokott, ellenben Angliával, ahol egy Japán származású emberre úgy néznek, mintha nem is erről a földről való.
Aggodalmát, pedig a légi utaskísérő nénik se cáfolták meg. A két hölgy megállás nélkül rajta csámcsogót, termesztésen angolul, ne hogy véletlenül is valamit megértsen, csakhogy arra nem számítottak, hogy a kislány minden egyes szót kristálytisztán értett.
- Nem hiszem el, ezért a kis vakarcsért kellett ennyit utaznunk. Undorító! – sóhajtott mélyet az egyik utaskísérő. – ha rajtam múlna, én most azonnal kidobnám, az ilyen kis senkit, amúgy is csak szennyezik a levegőt. – dühöngőt félhangosan.
- Ugyan, hagyd már. Ne bosszantsd fel magad ilyen apróságokon. – szólt vissza barátnője.
- Te ezt csak ilyen nyugodtan veszed, egy öt éves kis senkiházit kell kiszolgálnunk, miközben legszívesebben ráborítanám az egész ételt. – vágott vissza barátnője hihetetlen méreggel a hangjában.
- Nézd, eggyel több vagy kevesebb kis ferdeszemű, engem nem zavar, én nem vagyok rasszista. Ha téged ez ennyire izgat, az a te dolgod. – hagyta rá barátnője.
- Még, hogy nem zavar, meg hogy nem vagy rasszista? Ki nevezte alig egy másodperce ferdeszeműnek? – kérte ki magának, a barna hajú lány.
- Jó, én se vagyok értük oda annyira, de nem is szidom őket a szemük láttára.
- Ha, érdekel is engem. Amúgy az óra előtt két centivel is beszélgethetnénk, akkor se értené. Tudod Japán. – oktatta ki barátnőjét a barnahajú.
- Jó, mindenestre én nem akarok erről többet beszélni, amúgy is, ha leszállunk, nem látjuk soha többé, és ez nekem pontosan megfelel. – tért ki a szőke is a további beszélgetés alól. – Most pedig folytassuk a munkát.
Szóval én lennék a senkiházi kis vakarcs, még mit nem! – törölte le könnyeit a kislány, miközben édesanyjától kapott plüssmacit megállás nélkül ölelgette – Mit képzelnek ezek magukról? Csak, azért mert teljesen angolnak születtek, nekik már mindent szabad? Hihetetlen, és neki egy ilyen országba kell mennie, ahol nem számít más, csak a külsőségek, az hogy mi van bent, az ember szívébe már senkit nem érdekel. De nem, ő nem fog így viselkedni, lehet az édesapja bármilyen nagymenő, ő akkor sem fog kibújni a bőréből, ő nem lesz ilyen, mint ezek a hölgyek. Elhatározta magában, ha már új helyre is kell költöznie, ő ugyanúgy marad a régi, és nem fogja tűrni az ehhez hasonló megaláztatásokat. Most ugyan még nem szól semmit, de ami késik, nem múlik alapon, közli majd a véleményét ezzel a két kis ”senkiházival” csak a kellő pillanatra várt.
Ami nem sokára be is következett, pont mikor a két hölgy elkísérte édesapja kúriájába. Érdekesnek vélte az új otthonát. Még soha nem látott ekkora házat, bár nem is a ház tetszett neki a legjobban, hanem a hozzá tartozó hatalmas kert. Náluk otthon inkább a kisebb, harmonikus kerteket részesítették előnyben, így a mostani hatalmas kert teljesen levette a lábáról. Soha nem látott még ilyen sok fajta virágot egy helyen.
A rózsák bódító illata és látványa teljesen elvarázsolta, a liliomokról nem is beszélve. Már szinte teljesen el is felejtette, miért van is itt, csak nézett ki a fejéből és bámulta az elé táruló hatalmas kúriát, mely úgy emelkedett szemei elé, mint valami rossz látomás.
Elmélkedésre azonban most se maradt sok ideje, mivel a kocsi, amivel eddig utaztak megérkezett a kúria hatalmas ajtajához, ahol már szolgák hada fogadta őket, jobban mondva csak a kislányt. A vele utazó két hölgyre nagyon nem voltak kíváncsiak, már mindenki tudta, milyen álnok kis bestiák, ezért soha nem is nézték jó szemmel, a két nő legyeskedését a főnökük körül.
Alexnek azonban még csak szempillantásnyi ideje sem maradt és egyből két erős kéz szorítását érezte a vállain, amelyek erőszakosan tuszkolják a megadott irányba. Soha nem ragadták még így meg, úgy érezte magát, mint egy tehetetlen rongybaba, aki van szolgáltatva, két örült bugyuta nő szeszélyeinek, de lesz ez még más kép, gondolta magában, nem fog ő mindig úgy ugrálni, ahogy mások mondják, főleg úgy nem, ahogy ez a két némber akarja.
- Maradj már nyugton. – suttogta az ellenséges szavakat a szőke hajú nő a kislány fülébe. - Ha még egyszer megmered rántani a vállad, akkor kapsz egy kiadós verést. Ezt akarod? – kérdezte meg tőle, úgy mintha bármit is értene a nyelvből. – kislány végül csak megadóan tűrte a tortúrát, ám alig tett két lépést egy hatalmas pofon csattant az arcán.
- Ezt most miért tetted? Hiszen nem is tett semmit! – kérdezte a másik szőke hajú értetlenül.
- Miért, miért? Mert a szóból nem ért, talán a tettekből majd fog, így tudja hol a helye, és mihez tartsa magát.
- Mond te teljesen megörültél? Hiszen csak öt éves! Normális vagy te egyáltalán? Az odáig oké, hogy nem kedveled, de mi a fenének kellett megütnöd? – ordított rá a másikra, csak úgy, hogy az egész épület tőlük zenget. Amire persze nem egy ember oda özönlött köztük maga a ház ura is. Michael megütközve nézte a két nőt, akik a megnövekedet figyelemmel mit sem törődve egymás hajának estek.
- Maguk meg mi az ördögöt művelnek, és egyáltalán hol van a lányom? Vagy maguknak még egy öt éves kislány is gondot okozott? – tette fel sorjában a kérdéseit Michael, úgy, mint aki helyben felrobban mérgében.
- Nem … nem itt van. – dadogta hirtelen félénken a szőke hajú nő, miközben maga elé tolta Alexet. Alex már annyira megrémült, hogy két kezét az arcára tette, és csak halkan sírt, nem volt egy félénk kislány mindig is magabiztos egyéniségnek tartotta magát, de ez a nap már minden eddigi elképzelését fölül múlta. Soha nem ütötték meg. Édesanyja mindig tisztelettudóan beszélt hozzá, soha nem bántalmazta, ezért iszonyatosan megijedt, amikor az a barnahajú nő megütötte.
- Elmondaná nekem valaki, hogy miért van ilyen állapotban a LÁNYOM? – hangsúlyozta ki Michael az utolsó szót. Miközben leguggolt hozzá, hogy jobban lássa.
- Nem, nem, tudjuk uram, már akkor is ilyen volt, amikor mi elhoztuk, biztos az édesanyja bántotta. – próbálta menteni a menthetőt a szőke hajó nő. – Mi? Az édesanyám? Mindenek van egy határa.- Alex minden bátorságát összeszedve fordult édesapja felé, miközben kezeit lassan húzta el kisírt szemei előtt.
- Anyu sose bántott. Ezt attól, barnahajú nénitől kaptam. – mutatott egy szép nagy kékeslilás foltra az arcán. – Sokan meglepődtek a szituáción, nem is a kislány viselkedése okozott nekik sokkot, hanem az, amit mondott. Még a két nő is leesett állal figyelt. A kislány, akit végig szidtak, egész úton, tökéletes Angol kiejtéssel beszélt. – Amikor a repülőn ültem, folyamatosan szidtak, hogy is mondták, á meg van: Nem hiszem el, ezért a kis vakarcsért kellett ennyit utaznunk. Undorító! A ferdeszemű jelzőt már nem is említem. Ezeket még csak elnéztem nekik, de az édesanyámat soha senki nem sértegetheti, főleg nem alaptalanul! – állt ki a saját igazáért, már semmi nem érdekelte, főleg nem ez a két ellenszenves banya. Már félelme is elmúlt, sokkalta inkább saját büszkesége került az előtérbe.
- Igaz ez? – nézett most iszonyatos dühvel szemében a ház ura, a két meg szeppent nőre.
- Igen. Nem. – hangzott el egymás után a gyors válaszok.
- Most azonnal takarodjanak a házamból. Látni sem akarom magukat. Takarodjanak innen. – ordított magából kikelten Michael. – Gyerünk mire várnak, vagy azt akarják, hogy Greggel dobassam ki magukat. – erre már mindenki nevetni kezdett. Ugyan is Greg, nem más volt, mint a család régi házőrzője.
- Nem, megyünk már. Itt sem vagyunk. – szólt gyorsan a barna hajú, magával húzva szőke társát.
- És vissza se jöjjenek. Ki vannak rúgva. – hangzott Michael most már nyugodt hangja.
- Velem most mi lesz? – szólalt meg halkan és félénken Alex. Lehet, hogy a két nővel szemben magabiztosnak mutatkozott, de édesapjával szemben már kevésbé érezte azt a minden elsöprő érzést, hogy bárkivel meg tudna küzdeni. Inkább érzett félelmet és fáradtságot. Soha nem történt még vele ennyi minden, rövid élete alatt, és ez egyáltalán nem tetszett neki. Alig egy napja volt csak Angliában, de az élete egyik pillanatról a másikra a feje tetejére állt, és ezért nem okolhatott mást, csak is saját édesapját.
- Te mostantól kezdve itt fogsz lakni velem. Lily majd mindenben segíteni fog neked, ő lesz majd a dadád. – Guggolt le hozzá Michale, csak hogy ölbe tudja venni. – Biztos vagyok benne, hogy itt is jól fogod majd magad érezni.
/Visszaemlékezés vége/
Életem legrosszabb napja volt az. Nem is értem, hogy juthatott eszembe, ráztam meg fejem, gondolkodás közben. Biztos a fiúk hatására jönnek elő ezek a rossz emlékek, nem hiába utáltam a focistákat. Erre tessék, most kaptam egy tucattal. Én, aki ki nem állhatja a footballt , focistákkal foglalkozom. Ez még viccnek is rossz. Nevettem magamon, és a buta gondolataimon. Amire persze egyből kérdő tekintettekkel találtam szembe magam.
- Na jó, úgy érzem, most kellő adatot gyűjtöttem össze rólatok… – de befejezni nem tudta mondandóját. Mivel most is akadtak olyanok, aki közbe vágtak.
- Adatot? – kérdezték hirtelen felocsúdva a fiuk, szinte csak most esett le nekik, hogy az utóbbi két órában mást se tettek, csak a titkos dolgaikat teregették ki.
- Igen. Jaj de nézettek már így rám. Én nem a média embere vagyok. Egyébként, én is mondtam olyan dolgot magamról, amit sose mondanék el másnak. Vagy ti azt hittétek, hogy mindenkinek elmondom életem nagy történetet? Mert ha igen, akkor nagyot csalódtam bennetek. Egyébként adat alatt, a személyiségeteket értettem, azt hogy milyen emberek vagytok, milyen tulajdonságokkal rendelkeztek. Ezért szeretném azt hinni, hogy ez a két óra nem veszett kárba. – nézett rájuk szemrehányóan.
- Nem. – hangzott a hátuk mögül egy sziklaszilárd hang.
- Igen anyu.
- Anyu? Ez meg még is mit jelentsen?- kérdezték többen is értetlenkedve. – Nem mintha ránk tartozna, de ez akkor is kicsit furcsa számunkra, már meg bocsásson. – tette hozzá Matt.
- Úgy látom meglepetést, okoztunk a fiuknak. Te, hogy látod szívem? – nézett le Alex, egy alig öt évesnek mondható kislányra.
- Szerintem, nem jutnak szóhoz, bár egyáltalán nem értem miért, te az anyukám vagy és kész! – jelentette kislány minden kertelés nélkül. Szinte már sértve érezte magát a feltételezés miatt is, még is milyen alapon kérdőjelezik meg, az ő, és Alex közt lévő kapcsolatot.
- Szóval ő az anyukád?- guggolt le hozzá Kevin. – Szép anyukád van, igazán büszke lehetsz rá. – kezdeményezet beszélgetést Kevin.
- Ezzel nálam nem lehet elérni semmit. Tudom, hogy tetszik neked az anyukám, de nem dőlök be a kamu szövegeknek. – válaszolt szinte azonnal Tia. Mire a többi fiú szinte a hasát fogta a nevetéstől. Kevint kikosarazta egy ötéves kislány, ez már nekik is sok(k) volt.
- Á, bocsánat. - szabadkozott Alex kislánya viselkedése miatt - Tia nem ezt akarta mondani. Ugye Tia? Gyerünk, kérj bocsánatot a bácsitól.- kezdeményezet békülést Alex.
- Nem, nem kérek bocsánatot. - ordított a kislány magából kikelve - Főleg nem tőle! Ő is csak olyan, mint a többi! – majd sírva kirohant a teremből. Maga után hagyva egy rakás értetlen és döbbent férfit.
- Nem kellene utána menni? – kérdezte meg Kevin, aki csak magát okolta az iménti beszélgetés miatt.
- Nem, ilyenkor duzzog egy kicsit, aztán megnyugszik, és visszajön. Tudják Tia egy kicsit nehéz természetű, ezt is a férjemtől örökölte. – válaszolt Alex enyhén könnyezve a régi emlékek miatt.
- Magának van férje? – tette fel a meggondolatlan kérdést Kevin.
- Már nincs, két évvel ezelőtt halt meg egy autóba balesetben. – ejtette ki a fájdalmas szavakat Alex. – Akkor épp egy nagyon fontos mérkőzésre ment, én nem tudtam elkísérni, viszont Tiát magával vitte. Emlékszek Tia nagyon örült neki, mindig is szeret szurkolni Keithnek. A férjem odáig volt Tiáért, szinte mindenhova közösen mentek, így amikor Tiától megkérdeztük, aznap ki mellett akar lenni, egyből rávágta az apa szót. – kicsit megállt a mondandójában, hiszen a régi emlékek folyamatosan törtek a felszínre – Az nap nekem is versenyem volt. Az edzőmmel együtt nagyon izgultunk, minden azon a versenyen állt vagy bukott, épp az utolsó ugrásomhoz készültem, amikor jött egy nem várt telefonhívás. Gondolhatják mit közöltek velem? A rendőr, akivel beszéltem, elmondta, hogy a férjem frontálisan ütközött egy részeg kamionossal, és azonnal meghalt az ütközés következtében. A kislányom pedig ugyan életben maradt, de súlyos állapotban került korházba. Tiát a biztonsági öve mentette meg, de a gerince még így is súlyosan megsérült, az orvosok semmi jóval nem kecsegtettek. Azt mondták, hogy sose tud majd újra lábra állni, ők már elkönyvelték nyomoréknak, de én még nem! Ekkor változtattam életmódot, feladtam az eddigi életemet, valami teljesen másért. Gyógytornásznak álltam. Úgy éreztem csak akkor menthetem meg Tiát a tolószéktől, ha magam edzem, végül a módszer bejött, félévre rá már Tia járt. A csoda híre pedig futótűzként terjedt. Akkoriban nem egy szülő könyörgőt nekem, hogy foglalkozzam a saját gyermekével, míg végül beadtam a derekamat. Nem tehettem mást. Ha azt nézzük sokáig én is azt éltem át, mint ők, így nem tagadhattam meg a segítséget. Így saját praxist kezdtem, majd a pácienseket és a gyógyulni vágyókat itt az uszodában fogadtam. A kezelések során a gyerekek, nem hogy fogytak volna, szinte egyre többen lettek! Manapság el se lehet képzelni hány béna, vagy lelkileg sérült kisgyerek van, akinek igazából nem kell más, csak némi akaraterő, és biztatás, ahhoz hogy elérjék az álmaikat. – végül már mosolyogva kérdezte meg a fiúkat – Most már ugye értik miért hozzám küldte önöket Michael?
A fiuknak sem kelet hozzá sok ész, egyből rájöttek a nagy titokra. Még pedig arra, hogy ha valamit nagyon akarnak, teljes szívből, az akár valóra is válhat, nincs akadály, ha hiszel abban, ami számodra tényleg fontos. A gyerekek számára ezt az akadályt a betegségük képezte, míg a fiuknál leginkább az ellenségeskedés a csapatszellem hiánya. Hiába profik mindannyian, ha nem képesek összedolgozni, ha nem látják a közös célhoz vezető utat.
- Tehát most már értik? – tette fel újra a kérdést Alex.
- Igen. – szólaltak meg határozottan a fiúk.
- Jó, akkor remélem ennek fényében fogunk együtt dolgozni. - mosolyodott el Alex, majd határozottan folytatta mondandóját - Nálam nincs nyafogás, sem késés, ezt még a gyerekektől se fogadom el, ezért ha lehet, maguk se tegyék. Ezt nem magam miatt kérem, elhihetik, nálam mindenki ideje be van osztva, ezért ha késnek, nem az én időmet vesztegetik, hanem sajátjukat. Valamint az én óráimon mindenki csoportba lesz beosztva, így az ellentéteket, már most elfelejthetik. Én nem fogadok el semmilyen veszekedést, maguk érett felnőtt férfiak, akik képesek józanul gondolkodni, így az egymás iránti gyűlöletet is képesek a háttérbe szorítani. Ugye?- kérdezte Alex élésen, úgy mintha nemleges választ el se fogadna.
- Igen. – válaszoltak kelletlenül a fiúk.
- Jó. Most, hogy túl estünk a formaságokon, szeretném, ha mindenki bemutatkozna. Én már meg tettem, de meg teszem újra, Alexandra Naegino Felton vagyok. A barátaimnak, csak Alex, így ti is nyugodttan hívhatok így. Végzetségemet tekintve testnevelő tanár vagyok, és gyógytornász. A szabad időmet legszívesebben a kislányommal töltöm, Tiarával, akivel nem rég találkozhattatok. Most pedig több dolog nem jut eszembe, így ha akarjátok, elkezdhetjük az ismerkedést a ti oldalatokról is.
A fiuk az elején kicsit tartózkodóak voltak, de a végén alaposan belelendültek, sőt szinte mindenki mondott olyan dolgot magáról, amit eddig még harapófogóval sem lehetet, volna belőle kiszedni. Így Alex sok érdekes dolgot megtudhatott a fiúkról, például azt is, hogy sokan nem is erre a pályára készültek, csak a sors ezt hozta számukra. Volt olyan, aki inkább ment volna építésznek, és még olyan is akadt, aki kiskorábban tűzoltónak készült. Bár ezt Alex elég nehezen hitte el, de bőszen bólogatót, vagy nevetett a vicces történeteken.
Alex, ahogy így elnézte a fiúkat beszélgetés közben, szinte hihetetlennek tartotta édesapja szavait. Szerinte a fiukkal nem volt semmi baj, legalábbis az egyensúlyérzékükkel és a teljesítményükkel biztosan nem, sokkal inkább a csapatszellem hiányzott belőlük. Amit Michael vagy nem vett észre, vagy nem is akart. Őt soha nem érdekelte senki lelkiállapota, ezt ő is a saját bőrén tanulhatta meg, de azt még ő sem hitte, hogy az imádott focistáival is így bánik. A fiuk szavaiból, még ha burkoltan is, de azt vette ki, hogy szinte étnappallá téve güriznek, de semmi elismerésre méltó szót nem kaptak.
*************************
Ez az állapot, pedig semmiképp nem tűrte el, ezért, vagyis a fiukért képes volt feláldozni egy nagyon régen tett ígéretét, miszerint önként soha nem keresi fel saját édesapját. A fiuk ugyan nem tudhatták, de apa és lánya között egy nagyon mély szakadék húzódott. Minden Alex születésével kezdődött. A szülei egészen az ő világra jöttéig boldog párkapcsolatban éltek, csakhogy egy kisbaba sok mindent megváltoztat. Teljesen felbolydult az életük. Michael, hogy eltudja tartanai meg növekedett családját folyamatosan dolgozott, szinte megszállottá vált, amit viszont a felesége már nem bírt elviselni. Az ebből adandó vitát pedig egymáson vezették le, végül úgy döntöttek mindenkinek jobb lesz, ha elválnak. A válás egészen simán ment, már ha egy válást lehet simának nevezni. Ám egy valamiben nem tudtak megegyezni, még pedig egyetlen gyermekük elhelyezéséről. Mindketten maguknak követelték. Szinte már a bírót is kikészítették, aki lassan arra az elhatározásra jutott, hogy szegény kislánynak már bárki jobb szülője lenne, mint ez a két ember, aki az orra előtt üvöltötte le a fejét. A döntést mégis kihirdették, mely szerint egy bizonyos meghatározatlan ideig az édesanyánál maradhat a gyermek, ám az édesapa is látogathatja. Csakhogy a látogatás nem ment olyan könnyen, mint ahogy azt a bíró megítélte. Ugyanis Michael felesége, Sora Japánba költözött a szüleihez, így is távol tartva Michaelt a saját gyermekétől. Michael folyamatosan küzdött a láthatóságért, miközben elismert edző lett, így már megfelelő anyagi háttérrel, újra próbálkozott Alex gyámságért, melyet meg is nyert. Hiszen Sora, Alex édesanyja nem tartotta be a megadott feltéteket. Ezért az új döntés értelmében, Michael lett Alex új gyámja.
A huzavonát leginkább a kislány sínylette meg. Öt évesen kénytelen volt megválni anyukájától, aki eddig az egyetlen biztos pontot jelentette az életében, csak azért, hogy édesapjához költözzön egy tejesen ismeretlen helyre.
/Visszaemlékezés/
Egy öt éves kislány tartott Angliába édesapja magánrepülőgépén. Alex habár tudta kihez mennek, mégis nagyon izgatott volt, szinte már gombóc nőtt a torkában. Nem csak a találkozó miatt félt annyira, hanem az új életétől is. Anyukája sok mindent mesélt neki Angliáról, így magától a helytől nem félt annyira, viszont a beilleszkedéstől igen. Anyukája elmesélte milyen nehéz volt beilleszkedni Anglia konzervatív világába, Japánként.
Ami az ő dolgát sem könnyítette meg, nem, nem szégyellte származását, de már előre retteget az új környezettől, és az új emberektől. Japánba nem csúfolták ki a mandulavágású szeme miatt, hiszen ott ez volt a megszokott, ellenben Angliával, ahol egy Japán származású emberre úgy néznek, mintha nem is erről a földről való.
Aggodalmát, pedig a légi utaskísérő nénik se cáfolták meg. A két hölgy megállás nélkül rajta csámcsogót, termesztésen angolul, ne hogy véletlenül is valamit megértsen, csakhogy arra nem számítottak, hogy a kislány minden egyes szót kristálytisztán értett.
- Nem hiszem el, ezért a kis vakarcsért kellett ennyit utaznunk. Undorító! – sóhajtott mélyet az egyik utaskísérő. – ha rajtam múlna, én most azonnal kidobnám, az ilyen kis senkit, amúgy is csak szennyezik a levegőt. – dühöngőt félhangosan.
- Ugyan, hagyd már. Ne bosszantsd fel magad ilyen apróságokon. – szólt vissza barátnője.
- Te ezt csak ilyen nyugodtan veszed, egy öt éves kis senkiházit kell kiszolgálnunk, miközben legszívesebben ráborítanám az egész ételt. – vágott vissza barátnője hihetetlen méreggel a hangjában.
- Nézd, eggyel több vagy kevesebb kis ferdeszemű, engem nem zavar, én nem vagyok rasszista. Ha téged ez ennyire izgat, az a te dolgod. – hagyta rá barátnője.
- Még, hogy nem zavar, meg hogy nem vagy rasszista? Ki nevezte alig egy másodperce ferdeszeműnek? – kérte ki magának, a barna hajú lány.
- Jó, én se vagyok értük oda annyira, de nem is szidom őket a szemük láttára.
- Ha, érdekel is engem. Amúgy az óra előtt két centivel is beszélgethetnénk, akkor se értené. Tudod Japán. – oktatta ki barátnőjét a barnahajú.
- Jó, mindenestre én nem akarok erről többet beszélni, amúgy is, ha leszállunk, nem látjuk soha többé, és ez nekem pontosan megfelel. – tért ki a szőke is a további beszélgetés alól. – Most pedig folytassuk a munkát.
Szóval én lennék a senkiházi kis vakarcs, még mit nem! – törölte le könnyeit a kislány, miközben édesanyjától kapott plüssmacit megállás nélkül ölelgette – Mit képzelnek ezek magukról? Csak, azért mert teljesen angolnak születtek, nekik már mindent szabad? Hihetetlen, és neki egy ilyen országba kell mennie, ahol nem számít más, csak a külsőségek, az hogy mi van bent, az ember szívébe már senkit nem érdekel. De nem, ő nem fog így viselkedni, lehet az édesapja bármilyen nagymenő, ő akkor sem fog kibújni a bőréből, ő nem lesz ilyen, mint ezek a hölgyek. Elhatározta magában, ha már új helyre is kell költöznie, ő ugyanúgy marad a régi, és nem fogja tűrni az ehhez hasonló megaláztatásokat. Most ugyan még nem szól semmit, de ami késik, nem múlik alapon, közli majd a véleményét ezzel a két kis ”senkiházival” csak a kellő pillanatra várt.
Ami nem sokára be is következett, pont mikor a két hölgy elkísérte édesapja kúriájába. Érdekesnek vélte az új otthonát. Még soha nem látott ekkora házat, bár nem is a ház tetszett neki a legjobban, hanem a hozzá tartozó hatalmas kert. Náluk otthon inkább a kisebb, harmonikus kerteket részesítették előnyben, így a mostani hatalmas kert teljesen levette a lábáról. Soha nem látott még ilyen sok fajta virágot egy helyen.
A rózsák bódító illata és látványa teljesen elvarázsolta, a liliomokról nem is beszélve. Már szinte teljesen el is felejtette, miért van is itt, csak nézett ki a fejéből és bámulta az elé táruló hatalmas kúriát, mely úgy emelkedett szemei elé, mint valami rossz látomás.
Elmélkedésre azonban most se maradt sok ideje, mivel a kocsi, amivel eddig utaztak megérkezett a kúria hatalmas ajtajához, ahol már szolgák hada fogadta őket, jobban mondva csak a kislányt. A vele utazó két hölgyre nagyon nem voltak kíváncsiak, már mindenki tudta, milyen álnok kis bestiák, ezért soha nem is nézték jó szemmel, a két nő legyeskedését a főnökük körül.
Alexnek azonban még csak szempillantásnyi ideje sem maradt és egyből két erős kéz szorítását érezte a vállain, amelyek erőszakosan tuszkolják a megadott irányba. Soha nem ragadták még így meg, úgy érezte magát, mint egy tehetetlen rongybaba, aki van szolgáltatva, két örült bugyuta nő szeszélyeinek, de lesz ez még más kép, gondolta magában, nem fog ő mindig úgy ugrálni, ahogy mások mondják, főleg úgy nem, ahogy ez a két némber akarja.
- Maradj már nyugton. – suttogta az ellenséges szavakat a szőke hajú nő a kislány fülébe. - Ha még egyszer megmered rántani a vállad, akkor kapsz egy kiadós verést. Ezt akarod? – kérdezte meg tőle, úgy mintha bármit is értene a nyelvből. – kislány végül csak megadóan tűrte a tortúrát, ám alig tett két lépést egy hatalmas pofon csattant az arcán.
- Ezt most miért tetted? Hiszen nem is tett semmit! – kérdezte a másik szőke hajú értetlenül.
- Miért, miért? Mert a szóból nem ért, talán a tettekből majd fog, így tudja hol a helye, és mihez tartsa magát.
- Mond te teljesen megörültél? Hiszen csak öt éves! Normális vagy te egyáltalán? Az odáig oké, hogy nem kedveled, de mi a fenének kellett megütnöd? – ordított rá a másikra, csak úgy, hogy az egész épület tőlük zenget. Amire persze nem egy ember oda özönlött köztük maga a ház ura is. Michael megütközve nézte a két nőt, akik a megnövekedet figyelemmel mit sem törődve egymás hajának estek.
- Maguk meg mi az ördögöt művelnek, és egyáltalán hol van a lányom? Vagy maguknak még egy öt éves kislány is gondot okozott? – tette fel sorjában a kérdéseit Michael, úgy, mint aki helyben felrobban mérgében.
- Nem … nem itt van. – dadogta hirtelen félénken a szőke hajú nő, miközben maga elé tolta Alexet. Alex már annyira megrémült, hogy két kezét az arcára tette, és csak halkan sírt, nem volt egy félénk kislány mindig is magabiztos egyéniségnek tartotta magát, de ez a nap már minden eddigi elképzelését fölül múlta. Soha nem ütötték meg. Édesanyja mindig tisztelettudóan beszélt hozzá, soha nem bántalmazta, ezért iszonyatosan megijedt, amikor az a barnahajú nő megütötte.
- Elmondaná nekem valaki, hogy miért van ilyen állapotban a LÁNYOM? – hangsúlyozta ki Michael az utolsó szót. Miközben leguggolt hozzá, hogy jobban lássa.
- Nem, nem, tudjuk uram, már akkor is ilyen volt, amikor mi elhoztuk, biztos az édesanyja bántotta. – próbálta menteni a menthetőt a szőke hajó nő. – Mi? Az édesanyám? Mindenek van egy határa.- Alex minden bátorságát összeszedve fordult édesapja felé, miközben kezeit lassan húzta el kisírt szemei előtt.
- Anyu sose bántott. Ezt attól, barnahajú nénitől kaptam. – mutatott egy szép nagy kékeslilás foltra az arcán. – Sokan meglepődtek a szituáción, nem is a kislány viselkedése okozott nekik sokkot, hanem az, amit mondott. Még a két nő is leesett állal figyelt. A kislány, akit végig szidtak, egész úton, tökéletes Angol kiejtéssel beszélt. – Amikor a repülőn ültem, folyamatosan szidtak, hogy is mondták, á meg van: Nem hiszem el, ezért a kis vakarcsért kellett ennyit utaznunk. Undorító! A ferdeszemű jelzőt már nem is említem. Ezeket még csak elnéztem nekik, de az édesanyámat soha senki nem sértegetheti, főleg nem alaptalanul! – állt ki a saját igazáért, már semmi nem érdekelte, főleg nem ez a két ellenszenves banya. Már félelme is elmúlt, sokkalta inkább saját büszkesége került az előtérbe.
- Igaz ez? – nézett most iszonyatos dühvel szemében a ház ura, a két meg szeppent nőre.
- Igen. Nem. – hangzott el egymás után a gyors válaszok.
- Most azonnal takarodjanak a házamból. Látni sem akarom magukat. Takarodjanak innen. – ordított magából kikelten Michael. – Gyerünk mire várnak, vagy azt akarják, hogy Greggel dobassam ki magukat. – erre már mindenki nevetni kezdett. Ugyan is Greg, nem más volt, mint a család régi házőrzője.
- Nem, megyünk már. Itt sem vagyunk. – szólt gyorsan a barna hajú, magával húzva szőke társát.
- És vissza se jöjjenek. Ki vannak rúgva. – hangzott Michael most már nyugodt hangja.
- Velem most mi lesz? – szólalt meg halkan és félénken Alex. Lehet, hogy a két nővel szemben magabiztosnak mutatkozott, de édesapjával szemben már kevésbé érezte azt a minden elsöprő érzést, hogy bárkivel meg tudna küzdeni. Inkább érzett félelmet és fáradtságot. Soha nem történt még vele ennyi minden, rövid élete alatt, és ez egyáltalán nem tetszett neki. Alig egy napja volt csak Angliában, de az élete egyik pillanatról a másikra a feje tetejére állt, és ezért nem okolhatott mást, csak is saját édesapját.
- Te mostantól kezdve itt fogsz lakni velem. Lily majd mindenben segíteni fog neked, ő lesz majd a dadád. – Guggolt le hozzá Michale, csak hogy ölbe tudja venni. – Biztos vagyok benne, hogy itt is jól fogod majd magad érezni.
/Visszaemlékezés vége/
Életem legrosszabb napja volt az. Nem is értem, hogy juthatott eszembe, ráztam meg fejem, gondolkodás közben. Biztos a fiúk hatására jönnek elő ezek a rossz emlékek, nem hiába utáltam a focistákat. Erre tessék, most kaptam egy tucattal. Én, aki ki nem állhatja a footballt , focistákkal foglalkozom. Ez még viccnek is rossz. Nevettem magamon, és a buta gondolataimon. Amire persze egyből kérdő tekintettekkel találtam szembe magam.
- Na jó, úgy érzem, most kellő adatot gyűjtöttem össze rólatok… – de befejezni nem tudta mondandóját. Mivel most is akadtak olyanok, aki közbe vágtak.
- Adatot? – kérdezték hirtelen felocsúdva a fiuk, szinte csak most esett le nekik, hogy az utóbbi két órában mást se tettek, csak a titkos dolgaikat teregették ki.
- Igen. Jaj de nézettek már így rám. Én nem a média embere vagyok. Egyébként, én is mondtam olyan dolgot magamról, amit sose mondanék el másnak. Vagy ti azt hittétek, hogy mindenkinek elmondom életem nagy történetet? Mert ha igen, akkor nagyot csalódtam bennetek. Egyébként adat alatt, a személyiségeteket értettem, azt hogy milyen emberek vagytok, milyen tulajdonságokkal rendelkeztek. Ezért szeretném azt hinni, hogy ez a két óra nem veszett kárba. – nézett rájuk szemrehányóan.
- Nem. – hangzott a hátuk mögül egy sziklaszilárd hang.
Sorsforduló 3.
3.fejezet
Matt csak hallgatta a zenét és kizárta a külvilágot. Teljesen elmerült a gondolataiban. Folyamatosan azon járt az esze, hogy vajon testvére miért pont ezt a számot választotta. Talán fel akarta hívni a figyelmemet valamire, lehet, hogy rosszabbul van és én nem voltam itt mellette? Vagy talán csak tényleg így akarja közölni az érzéseit, mert azt ő sem tagadta, a szám teljesen mértékben, a tükrözte testvére életét. Ez pedig még jobban elkeserítette, hiszen ő hagyta itt, ő ment el minden szó nélkül két hónappal ezelőtt.
Még csak el se köszöntem tőle. De szóban nem is tudtam volna, megtenni, nem ment volna. Én nem vagyok olyan, mint ő. Így megfutamodtam, és inkább leléptem, ami pedig még rosszabb, hogy nem érzek bűntudatot, elmentem és végre valóráváltottam az álmaimat. Ezt pedig sose fogom megbánni, már így is majdnem mindenről lemondtam Livi miatt, bár ezt ő nem tudja, de teljesen megváltozott miatta az életem. Lemondtam a haverokkal való bulizásról, és a focit sem tudtam már olyan szinten űzni, mint a betegsége előtt. A magánéletemről nem is beszélve, minden egyes kapcsolatom sorra ment tönkre. Nehéz bevallanom, de ez alatt hét év alatt teljesen begubózva éltem. Egy személyben voltam Livi apja, és a ház ura. De eljött a változtatás ideje, tudom, hogy Livinek ez fáj, mert úgy érzi, elhanyagolom, de neki is el kell fogadnia nekem, még van jövőm, és nem szeretném elvesztegetni a tehetségemet, csak azért, hogy őt ápoljam, egy olyan betegséggel melyből mindketten tudjuk nincs kiút. Fáj elfogadni, de már csak évei vannak hátra, az állapota egyre rosszabb, az orvosai szerint már az is csoda, hogy ennyit kibírt.
Az évekről pedig más is eszembe jutott, mégpedig Livi születésnapja. Ami pontosan holnapra esett, azaz március 24-re. Teljesen kiment a fejemből, ezt nem hiszem el, és nem vettem neki semmit. Ajaj sürgősen ki kell találnom valamit, mert nálunk az ajándékozás mindig kölcsönösen megy, vagyis ha én adok egy ajándékot, akkor az is ad, akinek adtak. Úgyhogy jó nagy slamasztikában vagyok, mivel abban biztos vagyok, hogy Livinek már megvan az ajándéka, csalódást viszont nem akarok okozni neki. De minek örülne a legjobban, tevődött fel az újabb kérdés a fejemben?
****************************************************
A többiek időközben csak kapkodták a fejüket, Matt és az inas között. Fogalmuk sem volt kiről lehet szó. Bár, talán egy személy már kezdte kapizsgálni a dolgokat. Hiszen ő látott valakit a lovarda körül bujkálni, bár eddig csak azt hitte a szeme káprázott, hiszen nem tudta felfogni, hogy az a személy, akit látott valóban létezik. Első látásra olyan volt neki a nő személye, mintha egy angyal lett volna. Mivel nő volt, ezt már ott ki tudta következtetni, és nem is akármilyen. Bár a fején sálat hordott, de egy pillanatra meglátta az arcát is. Igazán különleges arca volt, benne volt a spanyolokra jellemző tüzesség, a mérhetetlen büszkeség, és valamiféle megmagyarázhatatlan fájdalom is. Ezt főleg a szemében látta, azokban a csokoládé színű szemekben, melyek azonnal megragadták, olyan volt számára, mint egy nagy őrvény, teljesen bele veszett. Az alkatából viszont nem látott sokat a fa takarása miatt. Valamint az időhiánya miatt is, hiszen csak egy pillanatra nézett félre Barbara miatt, és gyönyörű szépség is eltűnt, úgy, mint ha csak egy álom lett volna. A gondolatai csak úgy ingáztak, egyikrészről ott van a lány, aki az első pillanatban elvarázsolta, másrészről ott van Matt húga, akiről ugyan keveset tudott, de mégis valami vonzotta, meg akarta ismerni.
A gondolatatit viszont ő sem rendezhette soká, mivel ebben a pillanatban tört ki a Matt nevű vulkán.
-ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ Ezt nem hiszem el, semmi jó ajándék nem jut eszembe. Pedig már holnapra kellene. - kezdte el tépni Matt a saját haját idegségében.
- Nyugi haver. Először is azt mond el kinek kell ajándék, aztán pedig azt, hogy ő minek örülne a legjobban.- próbálta nyugtat barátját Daren.
- Jó, tényleg igazatok van. Az ajándék a húgomnak kell, Líviának, aki holnap lesz tizennyolc éves, csak én elfelejtettem, így ajándékot sem vettem neki. Holnapig pedig még nehezebben fogom megtalálni azt, aminek örülne.- adta elő a dolgokat Matt a legnagyobb őszintésséggel.
- Jaj szívem csak ennyi a baj, erre igazán egyszerű a megoldás vegyél neki valami szép ruhát. – mondta ezt Barbara olyan egyszerűséggel, mintha tényleg csak ez lehetne az egyetlen megoldás. – Miközben többiek csak szánakozva néztek rá.
- Barbara nem az volt a kérdés te minek örülnél, hanem az, hogy Matt testvére minek örülne! – jelentette ki viccesen Fernando
- Miért szerintem minden fiatallány ennek örülne a legjobban.- jelentette ki a legnagyobb beleéléssel Barbara.
- Barbara, a lényeg, ne magadból indulj ki. Akkor te is megérted miről beszélünk. – szólt közbe a vitába Daren is.
- Igaza van a fiuknak, ruhát nem adhatok neki, elvégre hét éve én veszem neki a ruháit, ebben semmi újdonság nem lenne.
- Mit csinálsz? Te veszed a húgod ruháit, mégis minek, ő nem tudja megvenni magának?- Kérdezte David a legnagyobb döbbenettel a hangjában.
- Igen én veszem, és igen a húgom nem tudja megvenni magának, mert…- ezt, szót már nagyon régen mondta ki utoljára, és akkor is nagyon nehéz volt, mivel akkor Livinek kellett elmondania. Egy szó és mégis, tönkre tehet egy egész életet. A kimondása pedig most sem volt könnyebb.
- A testvérem nagyon beteg, talán ha szerencséje van, még élhet két, vagy három évet, de nem tovább, leukémiás, és a végső stádiumban van. Az orvosok már nem tudják meggyógyítani. Hét éve folyamatosan kezelik, egyik kemoterápiás kezelés jött a másik után, a műtétekről nem is beszélve, melyekkel mindig reményt ébresztettek, hogy aztán nagyobb legyen a csalódás. Ma már ott tartunk, hogy az orvosok lepődnek meg a húgomon, szerintük már két évvel ezelőtt meg kellett volna halnia. De hatalmas nagy akarat ereje van.- mondta ki Matt az utolsó szavakat könnyezve.
- Sajnálom Matt, nem akartam, bocs. – kért bocsánatot David.
- Semmi baj nem tudhattátok. Viszont most már tudjátok miért fontos az ajándék.
- Jó, de milyen személyiség a testvéred, mit szeret a legjobban? Mert ha ezt tudnánk könnyebb, lenne megtalálni neki, a megfelelő ajándékot.
- Őt nem nevezném a hisztis libák közé, két lábon áll a földön, mindig tudja, mit akar. Elég intellektuális személy is, szeret írni és olvasni, több külföldi könyvet fordított le Spanyolországnak, főleg nehéz latin szövegeket, ezért emléktáblát készíttetettek neki a Nemzeti Könyvtárunkban. Imádja a nyelveket, főleg a nehezen megtanulhatóakat. Így tud angolul, magyarul, japánul és latinul. De a fő szenvedélye a lovaglás ebben verhetetlen volt kiskorábban is. Tizenegy évesen mielőtt kiderül a betegsége ifibajnok lett díjugratásban, ő volt a legfiatalabb, és mindenkit kenterbe vert a lovaglási stílusával. Ő volt az első Spanyolországban, aki női nyeregben kezdett el versenyezni. Ezért sokan bolondnak is nézték, úgy gondolták képtelenség megmaradni a lovon, és még az akadályt is átugrani. De minden egyes alkalommal rájuk cáfolt Ojdipusszal csak úgy repültek a pályán, az elegáns stílussal pedig nem csak a zsűritagokat, de a nézőket is elvarázsolta, így ő lett a lovassport nagy kedvence, nem volt olyan verseny, amin ne indult volna. Ám ekkor jött a betegsége, na meg a szüleink halála is. Én akkor voltam tizenhat éves, a szüleink meghaltak egy autóbalesetben, Livi pedig, hogy kiadja magából a feszültségét és a bánatát minden energiáját a lovaglásnak szentelte. Nem tudtam vele mit kezdeni, lázadt minden ellen, nem akarta elfogadni az új helyzetet. Végül pont egy versenyen voltunk, amikor megmutatkozott a betegsége, pont az egyik veszélyesen magas akadályt akarta átugrani, amikor elvesztette az irányítást a lovon és előre esett egyenesen a palánkra. Szörnyű volt látni, a testvéremet, ahogy az egyik fa rész belefúródik a derekába, végül korházba szállították, és ott jött a következő csapás. A véreredmények kimutatták, hogy túl sok a fehérvérsejtje, de ekkor még reménykedtünk, hogy nem ez a betegsége. Csakhogy tudni kell erről a betegségről, hogy vérzékenységhez vezet. Ami nála már akkor is megvolt, ne tudjátok meg milyen kínokat állt ki, még megműtötték, olyan volt számára mintha forróvassal kínozták volna, és ekkor még csak tizenegy éves volt. Azóta itt él elszigetelten, főnt a harmadik emeleten, egy steril szobában, csak én és Roza, a szakácsnőnk mehet be hozzá, azért, hogy csökkentsük a vírusfertőzéseket, illetve a baleseteket. Hiszen neki elég a legkisebb karcolás is, és félnapig, szenved a görcsöktől. Nem egyszer halottam a fájdalomtól szenvedni, de amikor felmentem megnézni, hogy mi van vele, mindig azt tette, hogy alszik. Sose mutatta mások előtt, ha fáj valami, mindig azt hajtogatta, nem kér mások sajnálatából, mert abból nem lehet megélni. Ilyen az én testvérem makacs, akaratos, egy igazi küzdő szellem, aki minden egyes napnak örül, mert tudja, hogy egyre kevesebb van neki.
Ezek után senki, sem mert megszólalni, el se tudták képzelni mekkora akart erő kellett ehhez. Fogalmuk sem volt arról, mit titkolt eddig Matt oly szorgosan, és, most amikor rájöttek, el se akarták hinni.
Még nem ismerték személyesen Livit, de mégis mindannyian felnéztek rá, még Barbara is, aki átértékelte a dolgokat, és a Mattről alkotott képet. Eddig azt hitte a férfit csak a foci érdekli és semmi más, na meg a pénz hajszolása. Erre tessék, kiderül, van egy testvére, akit mindennél jobban szeret, mivel a szavaiból ezt vette ki, és aki ráadásul leukémiás. Na és ha ez még nem lenne elég, az a lány, Livi tizennyolc évesen többet tett le az asztalra, mint ők összesen öten.
Matt szavai mélyen érintette őket, be kellett látniuk ezt nem hitték volna Mattről. Na és persze ez a saját értékrendjüket is megváltoztatta, rá kellett jönniük, rövid az élet ezért kell használniuk minden egyes percet.
Viszont a megoldáshoz sem jutottak közelebb. Hiába tudtak meg többet a lányról ez nem segített rajtuk, sőt ez még nehezítette is a dolgukat, fogalmuk sem volt róla mit vehetnének egy olyan lánynak, aki beteg és egész nap kise dugja az orrát a szóbájából.
- Te Matt, azt mondtad, imádja a lovakat, miért nem enged meg neki, hogy egy kicsit lovagoljon, szerintem, annak örülne a legjobban, Vagy vidd el lovas kocsikázni, akkor tudnál is rá figyelni.- jelentette ki mindenki legnagyobb megdöbbenésére Barbara.
- Most mi van, mit néztek? Nem a Marsról jöttem.
- Az lehet, de most mondtál először értelmeset, ráadásul úgy, hogy nem volt a hangodban a feljebb valóság. – oktatta ki David.
- Ezt most bóknak vegyem, vagy sértésnek?
- Annak veszed, aminek csak akarod.
- Na jó mielőtt megint egymásnak esnétek, szerintem is jó Barbara ötlete, csak akkor mindent meg kell szerveznem holnapra. De ennyit meg ér, Livi biztos nagyon örülni fog. – jelentette ki Matt.
- Most pedig menjünk aludni, mert a holnapi nap úgy érzem nehéz lesz, főleg a testvérem miatt, nem tudom, hogy fog viselkedni, nem szereti az idegeneket. Viszont be akarlak titeket mutatni.
- Miért érzem azt, hogy te nem csak ez miatt aggódsz Matt?- bújt oda Barbara Matthez.
- Mert igazad van. Igazából két hónappal ezelőtt, úgy jöttem el, hogy nem szóltam neki semmit, egyszerűen csak itt hagytam. Azóta már sajnálom, de nem mertem neki megmondani, féltem a reakciójától. De úgy érzem ezzel jobban megsértettem, mintha elmondtam volna neki azt, hogy elmegyek.
- Na látod, ebben van valami, de ahogy leírtad szerintem, nem haragszik rád. Majd holnap bedobod magad és minden helyre áll, kőztetek.- mondta nyugodtan Daren.
- Na jó, majd akkor holnap találkozunk addig, mindenki pihenje ki magát. Sziasztok.- Köszönt el mindenkitől Matt.
**************************************************
Az éjszaka pedig hamar elrepült, a vendégek úgy érezték magukat, mintha egy szemhunyásnyit se aludtak volna, de mégis lelkesen keltek fel, mert már nagyon kíváncsiak voltak Matt titokzatos húgára, Livire.
Eközben Livi is lelkesen készülődött, hiszen tudta, milyen nap van ma. Az ő nagy napja.
Huha ma lettem tizennyolc, hihetetlen, már megérni ezt a kort is. Na de most csak is magamra kell koncentrálnom. Mit vegyek fel, vajon mi tetszene Mattnak, vagy a titkos kis kukkólomnak. Á megvan, ez a ruha lesz a tökéletes, ezt még Rozatól kaptam a tizenhetedik születésnapomra. Az egész ruha csak egy részből ált, az anyaga könnyű esésű selyem volt melyeken halvány minták látszódtak, derék részen egy piros övszerűség tartotta össze a ruhát, felső mell részen pedig egy mélynek mondható kivágás látszódott, de a takarás céljából a tervezők kisebb szalagokat futattak a ruha felső szélébe a kivágásnál. Ehhez a ruház egy egyszerű ki vörös belebújós cipőt választottam. A fejemre raktam egy a ruha mintájához hasonló selyemsálat, így takarva el a kopasz fejemet, amit ugyan nem szégyelltem, de ma akkor is szépnek és nem utolsó sorban egészségesnek akartam magamat érezni. Ehhez pedig nem akartam látni a leukémia elsődleges jellét. A teljességhez pedig hozzá tartozott az is, hogy kifestettem magam, bár természetes szépségnek vallottam magam, még is úgy éreztem egy kis smink, sose árthat.
Így amikor a tükörben megnéztem az összképet el se akartam hinni, hogy ez tényleg én vagyok, nagyon régen néztem ki ilyen jól. Remélem Mattnek is tetszeni, fogok, na és persze az ajándékom.
Úgy gondoltam idén tényleg valami különlegessel állók elő, ezért készítettem egy saját zenei Cdt, melyen én énekelem a saját számaimat. A borítón is én vagyok, ám nem csak ez az egy különlegessége van ennek a cd-nek, a második nagy meglepetés, hogy rajta vannak Matt kedvenc focistáinak az aláírásai. Nehéz volt őket megszerezni, de az internet na és, a jó rábeszélő képességeimnek köszönhetően mindenki aláírta. Volt, aki meg is hallgatta cd-ét és meg akarta venni, de sajnos el kellett keserítenem, mert ezt a cd-ét csakis Mattnak készítettem, ez csak is neki szól ezeket, számokat csak ő értheti igazán, így nem szeretném, ha más is hallgatná.
Na jó megvan minden , mit csináljak még, tiszta ideg vagyok, rakjak rendet, á már azt se tudok, lassan huszadszor, törlöm le ugyanazt a felületet, inkább leülök a popsimra és várok. Bár azért azt halkan megjegyzem magamnak, Matt is, kicsit csipkedhetné magát, elvégre lassan kilenc óra. Mi tart ennyi ideig? Biztos megint elaludt, vagy nem is aludt, végül is, ha egy olyan nő fekszik az ágyában, mint aki tegnap láttam, akkor lehet, hogy tényleg nem is az alvásra koncentráltak. Nevettem el magam a gondolat végére.
*********************************************
Ellenben Livi gondolatatit látszott megcáfolni azt a tény, miszerint Matt majd idegbajt kapott a többiektől. Hiszen még mindenki nagyban reggelizet, és kicsit se látszott rajtuk a sietség jele.
- Nem tudnátok kicsit sietni, tudjátok a húgom már fent vár!
- Nyugi Matt, nem te mondtad tegnap, azt hogy készüljünk fel a tesódra , épp azt tesszük , jól teletankoljuk magunkat , hogy bírjuk az iramot vele. Ha pedig lenne eszed, te is ezt tennéd.- jelentette ki egyszerűen Daren.
- Én nem vagyok éhes, inkább ideges, de az nagyon. Hanem lesztek készen három másodpercen belül, itt hagylak titeket, elvégre egyedül is tudok beszélni a testvéremmel, nem kelletek ti is hozzá.
- Na persze, megnézzük, meddig jutnál el, főleg ilyen ideg állapotban, mindjárt szívinfarktust kapsz. Nyugodj le, mindjárt befejezzük és mehetünk. Oké? – mondta evés közben David.
- Jó, csak siessetek.
Negyedóra múlva a többiek is befejezték az étkezést, így közös erővel indultak a harmadik emeletre Livi szobája felé. Ám Matt még úgy gondolta nem árt, ha néhány dologra felhívja a többiek figyelmét.
- Aszem jobb lesz, ha elmondok néhány dolgot.- jelentette ki elszántan Matt.
- Jó hallgatunk, mond nyugodtan.- szóltak a többiek is, miközben sétáltak a megadott irányban.
- Szóval tudjátok a testvérem beteg, és pont ezért nem úgy néz ki, mint egy egészséges, és értitek, mit akarok? Vagy nem?
- Ha netalántán arra célzol, hogy a testvéred kopasz, vagy esetleg nem olyan szép, mint Barbara akkor nyugodj meg megértjük. Nem is várjuk el tőle, és legfőképpen nem fogunk tőle megijedni, úgyhogy ne félj, megpróbáljuk őt normálisan kezelni.- szólt közbe Daren.
- Jó, a második fontos dolog, ha lovakról van szó szerintem, ne akarjatok vele vitába szálni, mert erre nagyon hakciás.
- A harmadik pedig, lehet, hogy rossz kedve van, ez a betegsége miatt lesz valószínűleg,ezért ha tényleg rossz kedve lesz akkor jobb, ha nem erőltetjük a barátkozást. Inkább akkor csak bemutatlak titeket neki, jó?
- Jó Matt, ez nekünk is meg felel teljesen, ez Lívia napja, és mivel beteg és nehezen kezeli az idegeneket, így megértjük, azt is, ha nem szívesen lát minket.- próbálta megnyugtatni Fernando barátját.
- Jó csak félek, nem tudom, hogyan fogad titeket, na meg engem.
- Biztos nem fogja leharapni a fejedet, kicsit állhatnál pozitívan is ehhez, naphoz. Akkor talán jobb lenne a hangulat. – jelentette ki Barbara.
- Jó igazatok van, menjünk.
Kétpercnyi séta után már ott is álltak egy barnára lakozott míves ajtó előtt, de benyitni nem mertek. Végül Daren unta meg a várakozást és kivette a Matt kezében lévő kulcsot és elkezdte kinyitni az ajtót. Ám ami bent fogadta őket arra senki sem számított.
Vili a veréb
Aki tündérekre vár, az nem tanul.Aki fellegekben jár, majd sárba hull.Varázspálca sincs ma már, a józanész az úr.Kell néha nem vitás, egy kis álmodás, mert nincsenek új csodák,talán jobb is így nekünk.Hisz az élet az megy tovább,vagy csak mendegél velünk.Hetek, hónapok, évszakok szürkeségben szállnak el.Napfényre várni kár, azt is látni kell, hogy nincsenek új csodák,anyu mondja ezt nekünk.Fejünk bólogat rá, de ámazért mást remél szívünk.Néha képzeld, hogy az, amit látsz, csak látszat,közben láss, egészen mást, tán új varázst,magadnak álmodj további új csodát...
Matt csak hallgatta a zenét és kizárta a külvilágot. Teljesen elmerült a gondolataiban. Folyamatosan azon járt az esze, hogy vajon testvére miért pont ezt a számot választotta. Talán fel akarta hívni a figyelmemet valamire, lehet, hogy rosszabbul van és én nem voltam itt mellette? Vagy talán csak tényleg így akarja közölni az érzéseit, mert azt ő sem tagadta, a szám teljesen mértékben, a tükrözte testvére életét. Ez pedig még jobban elkeserítette, hiszen ő hagyta itt, ő ment el minden szó nélkül két hónappal ezelőtt.
Még csak el se köszöntem tőle. De szóban nem is tudtam volna, megtenni, nem ment volna. Én nem vagyok olyan, mint ő. Így megfutamodtam, és inkább leléptem, ami pedig még rosszabb, hogy nem érzek bűntudatot, elmentem és végre valóráváltottam az álmaimat. Ezt pedig sose fogom megbánni, már így is majdnem mindenről lemondtam Livi miatt, bár ezt ő nem tudja, de teljesen megváltozott miatta az életem. Lemondtam a haverokkal való bulizásról, és a focit sem tudtam már olyan szinten űzni, mint a betegsége előtt. A magánéletemről nem is beszélve, minden egyes kapcsolatom sorra ment tönkre. Nehéz bevallanom, de ez alatt hét év alatt teljesen begubózva éltem. Egy személyben voltam Livi apja, és a ház ura. De eljött a változtatás ideje, tudom, hogy Livinek ez fáj, mert úgy érzi, elhanyagolom, de neki is el kell fogadnia nekem, még van jövőm, és nem szeretném elvesztegetni a tehetségemet, csak azért, hogy őt ápoljam, egy olyan betegséggel melyből mindketten tudjuk nincs kiút. Fáj elfogadni, de már csak évei vannak hátra, az állapota egyre rosszabb, az orvosai szerint már az is csoda, hogy ennyit kibírt.
Az évekről pedig más is eszembe jutott, mégpedig Livi születésnapja. Ami pontosan holnapra esett, azaz március 24-re. Teljesen kiment a fejemből, ezt nem hiszem el, és nem vettem neki semmit. Ajaj sürgősen ki kell találnom valamit, mert nálunk az ajándékozás mindig kölcsönösen megy, vagyis ha én adok egy ajándékot, akkor az is ad, akinek adtak. Úgyhogy jó nagy slamasztikában vagyok, mivel abban biztos vagyok, hogy Livinek már megvan az ajándéka, csalódást viszont nem akarok okozni neki. De minek örülne a legjobban, tevődött fel az újabb kérdés a fejemben?
****************************************************
A többiek időközben csak kapkodták a fejüket, Matt és az inas között. Fogalmuk sem volt kiről lehet szó. Bár, talán egy személy már kezdte kapizsgálni a dolgokat. Hiszen ő látott valakit a lovarda körül bujkálni, bár eddig csak azt hitte a szeme káprázott, hiszen nem tudta felfogni, hogy az a személy, akit látott valóban létezik. Első látásra olyan volt neki a nő személye, mintha egy angyal lett volna. Mivel nő volt, ezt már ott ki tudta következtetni, és nem is akármilyen. Bár a fején sálat hordott, de egy pillanatra meglátta az arcát is. Igazán különleges arca volt, benne volt a spanyolokra jellemző tüzesség, a mérhetetlen büszkeség, és valamiféle megmagyarázhatatlan fájdalom is. Ezt főleg a szemében látta, azokban a csokoládé színű szemekben, melyek azonnal megragadták, olyan volt számára, mint egy nagy őrvény, teljesen bele veszett. Az alkatából viszont nem látott sokat a fa takarása miatt. Valamint az időhiánya miatt is, hiszen csak egy pillanatra nézett félre Barbara miatt, és gyönyörű szépség is eltűnt, úgy, mint ha csak egy álom lett volna. A gondolatai csak úgy ingáztak, egyikrészről ott van a lány, aki az első pillanatban elvarázsolta, másrészről ott van Matt húga, akiről ugyan keveset tudott, de mégis valami vonzotta, meg akarta ismerni.
A gondolatatit viszont ő sem rendezhette soká, mivel ebben a pillanatban tört ki a Matt nevű vulkán.
-ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ Ezt nem hiszem el, semmi jó ajándék nem jut eszembe. Pedig már holnapra kellene. - kezdte el tépni Matt a saját haját idegségében.
- Nyugi haver. Először is azt mond el kinek kell ajándék, aztán pedig azt, hogy ő minek örülne a legjobban.- próbálta nyugtat barátját Daren.
- Jó, tényleg igazatok van. Az ajándék a húgomnak kell, Líviának, aki holnap lesz tizennyolc éves, csak én elfelejtettem, így ajándékot sem vettem neki. Holnapig pedig még nehezebben fogom megtalálni azt, aminek örülne.- adta elő a dolgokat Matt a legnagyobb őszintésséggel.
- Jaj szívem csak ennyi a baj, erre igazán egyszerű a megoldás vegyél neki valami szép ruhát. – mondta ezt Barbara olyan egyszerűséggel, mintha tényleg csak ez lehetne az egyetlen megoldás. – Miközben többiek csak szánakozva néztek rá.
- Barbara nem az volt a kérdés te minek örülnél, hanem az, hogy Matt testvére minek örülne! – jelentette ki viccesen Fernando
- Miért szerintem minden fiatallány ennek örülne a legjobban.- jelentette ki a legnagyobb beleéléssel Barbara.
- Barbara, a lényeg, ne magadból indulj ki. Akkor te is megérted miről beszélünk. – szólt közbe a vitába Daren is.
- Igaza van a fiuknak, ruhát nem adhatok neki, elvégre hét éve én veszem neki a ruháit, ebben semmi újdonság nem lenne.
- Mit csinálsz? Te veszed a húgod ruháit, mégis minek, ő nem tudja megvenni magának?- Kérdezte David a legnagyobb döbbenettel a hangjában.
- Igen én veszem, és igen a húgom nem tudja megvenni magának, mert…- ezt, szót már nagyon régen mondta ki utoljára, és akkor is nagyon nehéz volt, mivel akkor Livinek kellett elmondania. Egy szó és mégis, tönkre tehet egy egész életet. A kimondása pedig most sem volt könnyebb.
- A testvérem nagyon beteg, talán ha szerencséje van, még élhet két, vagy három évet, de nem tovább, leukémiás, és a végső stádiumban van. Az orvosok már nem tudják meggyógyítani. Hét éve folyamatosan kezelik, egyik kemoterápiás kezelés jött a másik után, a műtétekről nem is beszélve, melyekkel mindig reményt ébresztettek, hogy aztán nagyobb legyen a csalódás. Ma már ott tartunk, hogy az orvosok lepődnek meg a húgomon, szerintük már két évvel ezelőtt meg kellett volna halnia. De hatalmas nagy akarat ereje van.- mondta ki Matt az utolsó szavakat könnyezve.
- Sajnálom Matt, nem akartam, bocs. – kért bocsánatot David.
- Semmi baj nem tudhattátok. Viszont most már tudjátok miért fontos az ajándék.
- Jó, de milyen személyiség a testvéred, mit szeret a legjobban? Mert ha ezt tudnánk könnyebb, lenne megtalálni neki, a megfelelő ajándékot.
- Őt nem nevezném a hisztis libák közé, két lábon áll a földön, mindig tudja, mit akar. Elég intellektuális személy is, szeret írni és olvasni, több külföldi könyvet fordított le Spanyolországnak, főleg nehéz latin szövegeket, ezért emléktáblát készíttetettek neki a Nemzeti Könyvtárunkban. Imádja a nyelveket, főleg a nehezen megtanulhatóakat. Így tud angolul, magyarul, japánul és latinul. De a fő szenvedélye a lovaglás ebben verhetetlen volt kiskorábban is. Tizenegy évesen mielőtt kiderül a betegsége ifibajnok lett díjugratásban, ő volt a legfiatalabb, és mindenkit kenterbe vert a lovaglási stílusával. Ő volt az első Spanyolországban, aki női nyeregben kezdett el versenyezni. Ezért sokan bolondnak is nézték, úgy gondolták képtelenség megmaradni a lovon, és még az akadályt is átugrani. De minden egyes alkalommal rájuk cáfolt Ojdipusszal csak úgy repültek a pályán, az elegáns stílussal pedig nem csak a zsűritagokat, de a nézőket is elvarázsolta, így ő lett a lovassport nagy kedvence, nem volt olyan verseny, amin ne indult volna. Ám ekkor jött a betegsége, na meg a szüleink halála is. Én akkor voltam tizenhat éves, a szüleink meghaltak egy autóbalesetben, Livi pedig, hogy kiadja magából a feszültségét és a bánatát minden energiáját a lovaglásnak szentelte. Nem tudtam vele mit kezdeni, lázadt minden ellen, nem akarta elfogadni az új helyzetet. Végül pont egy versenyen voltunk, amikor megmutatkozott a betegsége, pont az egyik veszélyesen magas akadályt akarta átugrani, amikor elvesztette az irányítást a lovon és előre esett egyenesen a palánkra. Szörnyű volt látni, a testvéremet, ahogy az egyik fa rész belefúródik a derekába, végül korházba szállították, és ott jött a következő csapás. A véreredmények kimutatták, hogy túl sok a fehérvérsejtje, de ekkor még reménykedtünk, hogy nem ez a betegsége. Csakhogy tudni kell erről a betegségről, hogy vérzékenységhez vezet. Ami nála már akkor is megvolt, ne tudjátok meg milyen kínokat állt ki, még megműtötték, olyan volt számára mintha forróvassal kínozták volna, és ekkor még csak tizenegy éves volt. Azóta itt él elszigetelten, főnt a harmadik emeleten, egy steril szobában, csak én és Roza, a szakácsnőnk mehet be hozzá, azért, hogy csökkentsük a vírusfertőzéseket, illetve a baleseteket. Hiszen neki elég a legkisebb karcolás is, és félnapig, szenved a görcsöktől. Nem egyszer halottam a fájdalomtól szenvedni, de amikor felmentem megnézni, hogy mi van vele, mindig azt tette, hogy alszik. Sose mutatta mások előtt, ha fáj valami, mindig azt hajtogatta, nem kér mások sajnálatából, mert abból nem lehet megélni. Ilyen az én testvérem makacs, akaratos, egy igazi küzdő szellem, aki minden egyes napnak örül, mert tudja, hogy egyre kevesebb van neki.
Ezek után senki, sem mert megszólalni, el se tudták képzelni mekkora akart erő kellett ehhez. Fogalmuk sem volt arról, mit titkolt eddig Matt oly szorgosan, és, most amikor rájöttek, el se akarták hinni.
Még nem ismerték személyesen Livit, de mégis mindannyian felnéztek rá, még Barbara is, aki átértékelte a dolgokat, és a Mattről alkotott képet. Eddig azt hitte a férfit csak a foci érdekli és semmi más, na meg a pénz hajszolása. Erre tessék, kiderül, van egy testvére, akit mindennél jobban szeret, mivel a szavaiból ezt vette ki, és aki ráadásul leukémiás. Na és ha ez még nem lenne elég, az a lány, Livi tizennyolc évesen többet tett le az asztalra, mint ők összesen öten.
Matt szavai mélyen érintette őket, be kellett látniuk ezt nem hitték volna Mattről. Na és persze ez a saját értékrendjüket is megváltoztatta, rá kellett jönniük, rövid az élet ezért kell használniuk minden egyes percet.
Viszont a megoldáshoz sem jutottak közelebb. Hiába tudtak meg többet a lányról ez nem segített rajtuk, sőt ez még nehezítette is a dolgukat, fogalmuk sem volt róla mit vehetnének egy olyan lánynak, aki beteg és egész nap kise dugja az orrát a szóbájából.
- Te Matt, azt mondtad, imádja a lovakat, miért nem enged meg neki, hogy egy kicsit lovagoljon, szerintem, annak örülne a legjobban, Vagy vidd el lovas kocsikázni, akkor tudnál is rá figyelni.- jelentette ki mindenki legnagyobb megdöbbenésére Barbara.
- Most mi van, mit néztek? Nem a Marsról jöttem.
- Az lehet, de most mondtál először értelmeset, ráadásul úgy, hogy nem volt a hangodban a feljebb valóság. – oktatta ki David.
- Ezt most bóknak vegyem, vagy sértésnek?
- Annak veszed, aminek csak akarod.
- Na jó mielőtt megint egymásnak esnétek, szerintem is jó Barbara ötlete, csak akkor mindent meg kell szerveznem holnapra. De ennyit meg ér, Livi biztos nagyon örülni fog. – jelentette ki Matt.
- Most pedig menjünk aludni, mert a holnapi nap úgy érzem nehéz lesz, főleg a testvérem miatt, nem tudom, hogy fog viselkedni, nem szereti az idegeneket. Viszont be akarlak titeket mutatni.
- Miért érzem azt, hogy te nem csak ez miatt aggódsz Matt?- bújt oda Barbara Matthez.
- Mert igazad van. Igazából két hónappal ezelőtt, úgy jöttem el, hogy nem szóltam neki semmit, egyszerűen csak itt hagytam. Azóta már sajnálom, de nem mertem neki megmondani, féltem a reakciójától. De úgy érzem ezzel jobban megsértettem, mintha elmondtam volna neki azt, hogy elmegyek.
- Na látod, ebben van valami, de ahogy leírtad szerintem, nem haragszik rád. Majd holnap bedobod magad és minden helyre áll, kőztetek.- mondta nyugodtan Daren.
- Na jó, majd akkor holnap találkozunk addig, mindenki pihenje ki magát. Sziasztok.- Köszönt el mindenkitől Matt.
**************************************************
Az éjszaka pedig hamar elrepült, a vendégek úgy érezték magukat, mintha egy szemhunyásnyit se aludtak volna, de mégis lelkesen keltek fel, mert már nagyon kíváncsiak voltak Matt titokzatos húgára, Livire.
Eközben Livi is lelkesen készülődött, hiszen tudta, milyen nap van ma. Az ő nagy napja.
Huha ma lettem tizennyolc, hihetetlen, már megérni ezt a kort is. Na de most csak is magamra kell koncentrálnom. Mit vegyek fel, vajon mi tetszene Mattnak, vagy a titkos kis kukkólomnak. Á megvan, ez a ruha lesz a tökéletes, ezt még Rozatól kaptam a tizenhetedik születésnapomra. Az egész ruha csak egy részből ált, az anyaga könnyű esésű selyem volt melyeken halvány minták látszódtak, derék részen egy piros övszerűség tartotta össze a ruhát, felső mell részen pedig egy mélynek mondható kivágás látszódott, de a takarás céljából a tervezők kisebb szalagokat futattak a ruha felső szélébe a kivágásnál. Ehhez a ruház egy egyszerű ki vörös belebújós cipőt választottam. A fejemre raktam egy a ruha mintájához hasonló selyemsálat, így takarva el a kopasz fejemet, amit ugyan nem szégyelltem, de ma akkor is szépnek és nem utolsó sorban egészségesnek akartam magamat érezni. Ehhez pedig nem akartam látni a leukémia elsődleges jellét. A teljességhez pedig hozzá tartozott az is, hogy kifestettem magam, bár természetes szépségnek vallottam magam, még is úgy éreztem egy kis smink, sose árthat.
Így amikor a tükörben megnéztem az összképet el se akartam hinni, hogy ez tényleg én vagyok, nagyon régen néztem ki ilyen jól. Remélem Mattnek is tetszeni, fogok, na és persze az ajándékom.
Úgy gondoltam idén tényleg valami különlegessel állók elő, ezért készítettem egy saját zenei Cdt, melyen én énekelem a saját számaimat. A borítón is én vagyok, ám nem csak ez az egy különlegessége van ennek a cd-nek, a második nagy meglepetés, hogy rajta vannak Matt kedvenc focistáinak az aláírásai. Nehéz volt őket megszerezni, de az internet na és, a jó rábeszélő képességeimnek köszönhetően mindenki aláírta. Volt, aki meg is hallgatta cd-ét és meg akarta venni, de sajnos el kellett keserítenem, mert ezt a cd-ét csakis Mattnak készítettem, ez csak is neki szól ezeket, számokat csak ő értheti igazán, így nem szeretném, ha más is hallgatná.
Na jó megvan minden , mit csináljak még, tiszta ideg vagyok, rakjak rendet, á már azt se tudok, lassan huszadszor, törlöm le ugyanazt a felületet, inkább leülök a popsimra és várok. Bár azért azt halkan megjegyzem magamnak, Matt is, kicsit csipkedhetné magát, elvégre lassan kilenc óra. Mi tart ennyi ideig? Biztos megint elaludt, vagy nem is aludt, végül is, ha egy olyan nő fekszik az ágyában, mint aki tegnap láttam, akkor lehet, hogy tényleg nem is az alvásra koncentráltak. Nevettem el magam a gondolat végére.
*********************************************
Ellenben Livi gondolatatit látszott megcáfolni azt a tény, miszerint Matt majd idegbajt kapott a többiektől. Hiszen még mindenki nagyban reggelizet, és kicsit se látszott rajtuk a sietség jele.
- Nem tudnátok kicsit sietni, tudjátok a húgom már fent vár!
- Nyugi Matt, nem te mondtad tegnap, azt hogy készüljünk fel a tesódra , épp azt tesszük , jól teletankoljuk magunkat , hogy bírjuk az iramot vele. Ha pedig lenne eszed, te is ezt tennéd.- jelentette ki egyszerűen Daren.
- Én nem vagyok éhes, inkább ideges, de az nagyon. Hanem lesztek készen három másodpercen belül, itt hagylak titeket, elvégre egyedül is tudok beszélni a testvéremmel, nem kelletek ti is hozzá.
- Na persze, megnézzük, meddig jutnál el, főleg ilyen ideg állapotban, mindjárt szívinfarktust kapsz. Nyugodj le, mindjárt befejezzük és mehetünk. Oké? – mondta evés közben David.
- Jó, csak siessetek.
Negyedóra múlva a többiek is befejezték az étkezést, így közös erővel indultak a harmadik emeletre Livi szobája felé. Ám Matt még úgy gondolta nem árt, ha néhány dologra felhívja a többiek figyelmét.
- Aszem jobb lesz, ha elmondok néhány dolgot.- jelentette ki elszántan Matt.
- Jó hallgatunk, mond nyugodtan.- szóltak a többiek is, miközben sétáltak a megadott irányban.
- Szóval tudjátok a testvérem beteg, és pont ezért nem úgy néz ki, mint egy egészséges, és értitek, mit akarok? Vagy nem?
- Ha netalántán arra célzol, hogy a testvéred kopasz, vagy esetleg nem olyan szép, mint Barbara akkor nyugodj meg megértjük. Nem is várjuk el tőle, és legfőképpen nem fogunk tőle megijedni, úgyhogy ne félj, megpróbáljuk őt normálisan kezelni.- szólt közbe Daren.
- Jó, a második fontos dolog, ha lovakról van szó szerintem, ne akarjatok vele vitába szálni, mert erre nagyon hakciás.
- A harmadik pedig, lehet, hogy rossz kedve van, ez a betegsége miatt lesz valószínűleg,ezért ha tényleg rossz kedve lesz akkor jobb, ha nem erőltetjük a barátkozást. Inkább akkor csak bemutatlak titeket neki, jó?
- Jó Matt, ez nekünk is meg felel teljesen, ez Lívia napja, és mivel beteg és nehezen kezeli az idegeneket, így megértjük, azt is, ha nem szívesen lát minket.- próbálta megnyugtatni Fernando barátját.
- Jó csak félek, nem tudom, hogyan fogad titeket, na meg engem.
- Biztos nem fogja leharapni a fejedet, kicsit állhatnál pozitívan is ehhez, naphoz. Akkor talán jobb lenne a hangulat. – jelentette ki Barbara.
- Jó igazatok van, menjünk.
Kétpercnyi séta után már ott is álltak egy barnára lakozott míves ajtó előtt, de benyitni nem mertek. Végül Daren unta meg a várakozást és kivette a Matt kezében lévő kulcsot és elkezdte kinyitni az ajtót. Ám ami bent fogadta őket arra senki sem számított.
Vili a veréb
Aki tündérekre vár, az nem tanul.Aki fellegekben jár, majd sárba hull.Varázspálca sincs ma már, a józanész az úr.Kell néha nem vitás, egy kis álmodás, mert nincsenek új csodák,talán jobb is így nekünk.Hisz az élet az megy tovább,vagy csak mendegél velünk.Hetek, hónapok, évszakok szürkeségben szállnak el.Napfényre várni kár, azt is látni kell, hogy nincsenek új csodák,anyu mondja ezt nekünk.Fejünk bólogat rá, de ámazért mást remél szívünk.Néha képzeld, hogy az, amit látsz, csak látszat,közben láss, egészen mást, tán új varázst,magadnak álmodj további új csodát...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
