Sorsforduló prológus

Sorsforduló

Ezt nem hiszem el, már megint reggel van. Pedig még csak most feküdtem le. Utálok felkelni. Egyáltalán mi a fenének kelek fel, úgyis minden napom, ugyanúgy telik. Felkelek és megnézem magam a tükörben. Az arcom sápadt, és beesett, az egykori szép, napsütötte bőröm helyett, egy márvány fehér arc néz vissza a rám. Olyan vagyok, mint egy élő halott, és őszintén úgyis érzem magam. Mit szépítsek a dolgokon, a leukémia mindenkit, még a legszebb nőt is elcsúfítja. A sok kemoterápiás kezelés miatt nekem is kihullott a hajam, egy szál se maradt. Most is kopasz vagyok, bár elkezdett nőni a hajam, de ez semmit nem jelent. Úgyis leborotválom. Igen, én teszem meg, nem várom, meg míg a betegség teszi meg, mert az sokkalta nagyobb fájdalom lenne, így nem érzem mindenalkalommal az újrakezdés fájdalmas érzését, és azt, hogy hiába küzdök. Hiszen minden egyes nap küzdök. Kivel? Mindenkivel, és mindennel. Idővel ahhoz, hogy elérjem én is a boldogságot, egy nyugodt életet. Ez persze sokaknak csak átlagos dolognak tűnik, de nekem nem. Nekem ez a legnagyobb álmom, hogy legyen egy szerető családom, egy férjem és sok, sok gyermekem. Ezért küzdök minden egyes nap, ezért fogadom el, hogy bezárjanak a szobámba, és ne engedjenek ki, mert tudom így meggyógyulhatok. Bár magányos vagyok, de tudom, hogy sokan mellettem állnak. A testvérem, aki egyben a szüleinket is helyettesíti, valamint a személyzet is mellettem áll, és segítenek nekem mindenben. Ők tartják bennem a lelket, vagyis eddig tartották, ugyanis Matt, a testvérem kezd elmaradozni, és amikor rákérdezek Charlsnál a főkomornyikúknál, ő csak egyszerűen annyit, mond, hogy jelenleg az úr nagyon elfoglalt. Elfoglalt, mi a jóisten köti le ennyire, hogy két hét alatt egyszer sem ért rám. Bezzeg nekem tengernyi időm van, azt se tudom, mit kezdjek vele. Na mindegy, inkább felöltöztök, mert egész nap mégse lehetek pizsomában. Így gyorsan magamra kaptam egy egyszerű koptatott farmert és egy fehér toppot, ami még kiemelte maradék nőisségemet. Mert az alkatom valamilyen csoda folytán megmaradt, azt nem mondom, hogy nem voltam sovány, de legalább nem nézek úgy ki, mint egy anorexiás. Csak az arcom változott, na és a hajam, de nekem ez is bőven elég volt. Ahogy így gondolkodtam, elkezdtem a napi teendőmet, mivel voltak azok is. A betegségem elején majd megölt az unalom, egyszerűen nem tudtam magammal mit kezdeni, csak feküdtem az ágyamon és néztem a plafont. Akkor még nem tudtam elfogadni a dolgokat, folyamatosan hisztiztem, és veszekedtem mindenkivel, aki segíteni akart. Tizenegy éves voltam, és nem akartam elfogadni azt a tényt, hogy mások boldogan élnek, míg én a legszebb éveimet, egy szobában töltöm különböző korházi eszközökkel infúzióra kötve. Mérhetetlenül bosszantott az egészséges emberek látványa. Úgy éreztem, ők nem értenek meg engem, mivel nem érzik azt, amit én, nem érzik azt a fájdalmat a létért. A fordulópont persze nálam is elérkezett. Az egyik kezelésem után, mikor annyira legyengültem, hogy járni se tudtam Mattnek kellett a szobámba felvinnie. Én a nyakába kapaszkodtam, ő pedig lágyan letett a badacsinos ágyamra, ott és akkor láttam Matten azt a fajta szomorúságot, és fájdalmat, amit még én se éreztem. Ott voltak a szemeiben, lehet, hogy nem mutatta, hiszen ő volt az idősebb őt évvel, de akkor is éreztem, hogy neki is fáj, legalább annyira, mint nekem. Ekkor határoztam el, megváltozom, nem folytathattam ezt a kicsinyes bosszúhadjáratomat az emberek ellen. Rá kellett döbbenem, hogy ők nem tehetnek arról, ami velem történik, sőt senki nem tehet róla. Ott, abban a pillanatban, amikor erre rájöttem, nőttem fel igazán, és fogadtam el a saját sorsomat.
A dalszöveg, ami inspirált az írás során, ami egyben a kedvencem is.

Groovehouse - Múlté a fájdalom
Láttam arcomat,
Ami porrá tört egy pillanat.
S fényűző vágy maradt,
Hogy az élet mást is tartogat.
Még nekem. Mindig csak reméltem,
Egyszer még látok mást a tükörben.
Most bárhogy félek én,
tudom, lépnem kell, ha van remény.
Hát legyen!
Más lesz az életem.
Most a legjobbat kapom, múlté fájdalom.
Az út mellett hagyom, utcán majd színpadon.
Mindegy bárhol van helyem.
A sorsom én alakítom.
Már nem fáj, hogy élni kell.
És most már nem cserélnék senkivel.
Ennyi a változás és nincs több furcsa pillantás.
Minden más!
Más lesz az életem.
Most a legjobbat kapom, múlté fájdalom.
Az út mellett hagyom, utcán majd színpadon.
Mindegy bárhol van helyem.
A sorsom én alakítom.
Más lesz az életem.
Most a legjobbat kapom, múlté fájdalom.
Az út mellett hagyom, utcán majd színpadon.
Mindegy bárhol van helyem.
Hát legyen!
Más lesz az életem.
Most a legjobbat kapom, múlté fájdalom.
Az út mellett hagyom, utcán majd színpadon.
Mindegy bárhol van helyem.
A sorsom én alakítom.

A megváltó

Enyhe fuvallat lengte köbe a Sakurafák ágait, melyek a kis légáramlat ellenére is ezer számra ontották magukból a gyönyörű csillag alakú szirmokat. A lehulló apró csillagszemek az éjszakai szélnek köszönhetően lágyan ringatózottak a levegőben, majd végső táncukat lejtve, finoman érkeztek meg egy nő kinyújtott tenyerébe.

A nő eltűnődve nézegette a kezében lévő apró virágszirmot, mely még így lehullva is illatosan pompázott, majd másik kezével óvatosan végig simított kicsinek nem nevezhető pocakján, pont ott ahol egy apró dudort érzett. Majd mosolyogva beszélni kezdett még meg sem született gyermekének. Mindig is úgy érezte, hogy a baba érzi, amit ő, ezért folyamatosan megosztotta vele az érzéseit.

Jaj, kicsim annyira féltelek, nézett gondterhelten a messzeségbe. Még meg sem születtél de már most vadásznak rád. Úgy tekintenek rád, mint az egyik legnemesebb vadra, egy végtelen és gyönge áldozatra. De nem kell félned, én mindig itt leszek veled, és ha kell az életem árán is, megvédelek. Vált határozottá, eddig rémültnek tűnő arc.

Külső szemmel a lány, csak egy gyenge, törékeny nőnek tűnhetett, főleg most, jelenlegi áldott állapotában. Ám ha valaki közelebbről is megszemléli az arcát, észreveszi azokat az apró jeleket, melyek erre a ránézésre való tényt hívatottak megcáfolni. Azokat a csodálatosan akaratos csoki szemeket, melyek folyamatosan újabb és újabb kihívásokat keresnek, és amellyel képes bárkit elvarázsolni. Ezt a tulajdonságát, már nem egyszer használta sikeresen, de igazán csak egy alkalommal használta ki tudatosan is, pontosan akkor, amikor megismerte a férjét. Addig csak kacérkodott a férfiakkal kihasználta a testi gyengeségüket, és addig szédítette őket, amíg önként és dalolva képesek lettek bármit megtenni a kedvéért. Bár tudta, hogy ez nem igazán humánus dolog, de vigasztalta a tény, miszerint a férfiak csak azt kapják, amit megérdemelnek. Hiszen minden egyes férfi, aki eddig az útjába került, nem akart mást csak a testét, és természetesen a hatalmát, jobban mondva a családja befolyását. Azt a befolyást, amivel ő és a családja képes volt uralni egész Japánt. Egy hétköznapi ember számra, ők csak gazdag multimilliomos családnak tűnhettek, akik a bank hálózatukkal tartják fenn magukat. Ám ez a kép nem teljesen felelt meg a valóságnak. Ez csak egy látszat volt. Egy takaros kis fedő story, amit pont a Japán közvélemény miatt alakítottak ki, na meg persze a hatóságok miatt.

A valóságban ők képviselték Ázsia legnagyobb maffiózó családját. Ha valaki bekerült az ő köreikbe, azt hatalmas tisztelet övezte. Számukra nem létezett lehetetlen, ha valamit akartak azt is elérték, és ha ezért erőszakot kellett alkalmazniuk, hát megtették, a legkevésbé sem érdekelte őket az olyan kis apróságok, mint az emberi életek kioltása. Őket mindig is egy alapelv szerint nevelték, vagy te ölsz vagy téged ölnek meg, és ez alól a szabály alól még a nőket sem tették kivételé. Főleg őket nem.

A családjuk mindig is nagy hangsúlyt fektet a nőkre, más családoknál talán a nőket elnyomták, és alávettként kezelték, de nem náluk. Nem. Náluk teljesen más játékszabályok uralkodtak. A család egységességéhez, és az üzlet sikeressége érdekében, minden létező és lehető eszközt felhasználtak. Ennek a feltételnek pedig, jelentős részese lettek a nők is.

Ezért minden lány gyermeket ez bizonyos kor elérte után, szigorú kiképzésnek vetették alá. Mely során a nőket mentálisan és fizikailag is felkészítették a rájuk, váró támadásokra. Valamint felvértezték őket a csábítás művészetével is, melyet a legszakavatottabb gésáktól tanulhattak meg, az arra érdemesek.

Ezért, ezekre a nőkre tökéletesen illet a mondás, miszerint nem minden az, aminek látszik. Mindannyian páratlanul szépek voltak, csak úgy vonzották a férfi tekintetteket, ugyanakkor belülről mindannyian magukban hordozták az évszázados tudást, mellyel képesek voltak bárkit megszédíteni, akár a legharcedzettebb férfit, vagy akár egy tárgyalásra váró alanyt.

*****
A nő is ebben a szigorú rendszerben nevelkedett. Mindig tudta mi a dolga, és sose kérdőjelezett meg semmit. Ám ő, még is más volt, mint, a többiek. A férje szerint a gondolkodás módjában.

Ő mindig is egy más életre vágyott. Egy hétköznapira, ahol nem kellett attól tartani, mikor támadják hátba. Ő inkább lett volna, egy, a több ezer nő közül, aki Japán utcáit járja, miközben munkába igyekszik, mint egy, azok közül, akik tovább viszik a család vér vonalát. Akik képesek ölni, akik képesek mindenre a hatalomért, akik képesek ártatlan gyermekeket harcedzett gyilkoló gépé változtatni.

És ezt mind miért? Csak a családért. Azért a családért mely, mindannyijuk életét megnyomorítja. Egy olyan eszméért, és hagyományért kell áldozniuk az életüket, ami elvessz tőlük mindent, még azt is, ami számukra a legfontosabb, a saját boldogságukat, a jövőjüket, egy jobb életre, a gyermekeiket.

Igen, ő is ettől félt. Egy gyermeket már a világra hozott, egy csodálatos kisfiút, Takeshit. Aki egyben az egyben férje vonásait örökölte, és akire a világon a legbüszkébb volt. Ám már őt is elveszítette. Kisfia is elérte a kritikus hat éves kort, ami a férfiak képzésben egyfajta vízválasztót jelentett. Hat éves kor után, a kisfiukat elszakítják az édesanyuktól, hogy kezdetét vegye az új életük. Mely során a gyermekekből, erős, éles eszű harcost faragnak, egy igazi jakuzát, aki majd ha felnő, képes lesz a család fölött átvenni a hatalmat.

Ezért is tekintet bizonytalanul a jövőre, egy gyermekétől már végleg elszakították, őt már soha nem kaphatja vissza ugyanúgy. Soha nem láthatja már kisfia szemében azt a gyermeki huncutságot, ami mindig is oly jellemző volt rá. Takeshit már csak felnőttként, és vezetőként láthatja újra.

Most viszont kapott egy újabb esélyt az élettől. Egy kislányt, egy csodálatos kis angyalt. Ő talán képes lesz tisztára mosni a családunk kétes hírnevét. Azt a hírnevet, mely az egész családunkat magasra emelte, sokkalta magasabbra, mint azt bárki el tudná képzelni. Melynek révén olyan pulpitusra jutottak, amit önerejükből soha nem érhettek volna el.

Igen, talán Sora képes lesz megtörni a családi hagyományt, és általa talán mi is megnyugvást nyerhettünk, az évszázadok alatt elkövetett bűneinkért.