Sorsforduló 10.

Amíg a korház felé tartottunk folyamatosan azon törtem a fejem, hogyan lehetünk mi ennyire szerencsétlenek. Úgy látszik a mi családunkat valaki évekkel, ezelőtt nagyon elátkozta, és mi visszük a hátunkon a régi bűnök terheit. Mert erre, ami velünk, jobban mondva, ami velem és Livivel történik, már nem találok jobb szót, csak azt hogy csapás.

Egy olyan csapás, ami egész életünket végig kíséri. Olyan ez, akár a pestis. Megfertőz majd szép lassan elemészt. Először csak riogat, majd amikor nem számítasz rá, kegyetlenül lecsap. A lecsapás pillanata pedig a legfájdalmasabb mind közül. Azt hittem, hogy Livi betegsége elegendő szenvedés lesz számomra, de nem. Rá kellett jönnöm, hogy sokkalta nagyobb fájdalom őt elveszíteni, mint úgy látni, hogy életben van, de szenved.

Nehéz lehet megérteni az érzéseimet, főleg külső szemmel, de ha valaki csak egy kicsi időt is együtt él Livivel, akkor már egyből megérti ragaszkodásom okát. Ő tipikusan az a személy, akit az ember vagy egyből elfogad, és megszeret az összes hibájával együtt, vagy az, akivel még csak szóba se áll, mert nem érti meg. Igen nehéz bevallani, de Livi még nálam is érettebb, mint testileg, mint lelkileg. Lehet, hogy a betegség sok mindent elvett tőle, az egész életét megnyomorította, de egy valamit még is csak nyertünk általa, még pedig a hihetetlen ragaszkodásunkat a másik iránt. A betegség megtanított minket a másik tiszteletére, az egymás iránti empátiára, a kitartásra, és a küzdelemre is.

Igazán ez a betegség kovácsolt minket testvérekké, még a szüleink halála sem hatot ránk ekkora erővel, még az sem jelentet a szemünkben ekkora CSAPÁST. A szüleink halálát elfogadtuk, és tovább léptünk, az életünk nem állt meg, ugyanúgy folytattuk, ahol abba hagytuk. Ám Livi betegségén már nem tudtunk ilyen gyorsan tovább lépni. Nem tudtunk elmenni mellette, habár Livi megpróbálta, de neki sem sikerült. Botor módon azt hitte, hogyha nem törődünk vele, olyan mintha nem is létezne.

Majd jöttek a látható jelek, és minden valóssá vált. A haja elvesztése volt egyik, hanem legnagyobb mérföldkő az életében. Az első nagy veszteség. Emlékszek kisebb fajta dührohamot, kapott. Nem értette, miért hullik ki a haja, nem tudta felfogni. Tizenegy évesen ezt amúgy is nehezen lehetet volna elfogadni, de ő még is megetette. Sőt, másnap nem kis meglepetést okozott, amikor új frizurájával vágtatott keresztül a házon, úgy mintha ez teljesen természetes lenne, hogy egyik nap még húszcentis gyönyörű fekete hajjal sétál, másnap pedig semmivel. Egyszerűen leborotválta a fejét. Ám még ez sem tudta megtörni, ugyanolyan egyenes tartással végezte tovább a dolgát. Egy szemernyi fájdalmat sem láttam a tekintettében, pedig pontosan jól tudtam, hogy mennyire nehéz lehetet neki levágni a saját haját, melynek gondozásába annyi időt fektetett. Mindig is azt hajtogatta, hogy a haját szereti magán a legjobban, bár ez abban a korban nem is volt túl meglepő. És mindezek ellenére még is képes volt megtenni, sőt még most is megteszi. Soha, senkinek a segítségét nem fogadta el ezzel kapcsolatosan. Ezt ő egy sajátos rituálénak és emlékeztetőnek tartja. Ez emlékezteti arra, hogy ki is ő valójában.

Ugyan takargathatta volna kopasz fejét, de nem tette meg, így törődött bele, így fogadta el a dolgokat.

Ő azokba a dolgokba törődött bele, melyekbe én sose tudtam, ebbe soha nem leszek képes beletörődni, elfogadni pedig még kevésbé fogom. Ameddig van egy kis esély, én igenis küzdeni fogok. Igaz, hogy már minden létező módszert kipróbáltunk. Én még a donor szerepét is magamra vállaltam, de ez sem jött össze. Úgy, mint az életben szinte semmi. Egyszerűn nem passzoltak össze az eredményeink. Amikor ezt megtudtam, egy világ omlott össze bennem, annyira akartam, annyira beleéltem magam, hiszen az orvosok, mind azt mondták, hogy nekem van a legtöbb esélyem a donor szerepére.

Ezután hihetetlen volt elveszíteni az utolsó szalmaszálat is, amibe kapaszkodhatunk. Úgy éreztem magam, mint egy fölösleges, hibás kellék, aminek nincs semmi értelme élnie. Elvégre minek éljek, ha még ahhoz is kevés vagyok, hogy segítsek a testvéremen? Mire vagyok jó? Folyamatosan ezek a mondatok jártak a fejemben. Majd rájöttem, igenis van értelme élni. Liviért. Neki még szűksége van rám.

Ez az állításom, pedig sajnos hamar be is bizonyosodott. Livi akár mennyire is törődött bele a betegségbe, a fájdalmak ellen még ő se lett immúnis. A betegsége elején még könnyen vont le következtetéseket, ám az még korántsem jelentet semmit. Ó, de még mennyire hogy nem! Még csak ezután jött a java. A gyógyszeres kezelés hatására egyre gyakrabban vettem észre én is, a változásokat. Az egyik pillanatban még nyugodtan viselkedett, a másikban meg képes volt a legapróbb dologért is veszekedni. Amiről természetesen megint csak nem ő tehetett, de ő még is saját kudarcnak könyvelte el.

Kudarcnak élte meg a saját személységének az elvesztését, a gyógyszerek miatti gyengeséget. Emlékszek minden egyes dózis emelése után egyre zavartabbá vált. Olyan lehetet ez neki, mint a kábítószereseknek. Folyamatosan képeket látott, rémképeket, volt mikor már a falat kaparta félelmében, volt amikor torkaszakadtából üvöltött.

A gyógyszerek adagolását viszont nem hagyhattuk abba. Még akkor is bele gyömöszöltem a szájába, ha véresre harapta érte kezemet. Ennyi testi fájdalmat még én is kibírtam, főleg úgy, hogy tudtam, ez sokkalta jobban fáj neki, mint nekem. Azok a gyógyszerek, melyeket minden egyes nap lenyomtam a torkán, nem egyszerű gyógyszerek voltak, ma már bátran állítom, hogy a világ egyik legerősebb fájdalomcsillapítóval mérgeztem testvéremet. Annyi morfium volt egy kapszulában, mellyel egy kezdő drogos vígan elehetett akár több hétig is.

Ezért is nem hibáztattam soha. Még akkor sem lepődtem meg, amikor sorozatosan öngyilkos akart lenni. Elege lett. Ki készült. Amikor magához tért a nyugtató okozta hatásból, és magára nézett, mindig elsírta magát. Ezekben a pillanatokban én is vele sírtam. A könnyeim ugyan nem látszódtak. Én némán, magamban sirattam őt, és mind azt, amivé vált.

Igen szembe kellett nézünk a rideg valósággal, ám még Livi csak a tükörben láthatta magát, addig én minden egyes napon ezzel az arccal néztem farkasszemet. Egy ronccsal, egy emberi ronccsal. Egy hittét vesztett, gyermek testbe zárt felnőttel.

Livi betegsége második stádiumában élte át a földi poklot, melyben a kínok népes tárházát kipróbálta. Néha nem is a fájdalom fájt neki, hanem a kiszolgáltatottság, a másik emberre való hagyatkozás. Ebben az időben Livit nem kezeltem másként, mint egy pólyás kisbabát. Szellemileg a nyugtatok miatt nem bírt egy ét kézláb mondatot összerakni. Szavai leginkább csak nyöszörgésre hasonlítottak, mozdulati is teljesen szétestek. Az agyi funkciói lelassultak, vagyis egy az egyben maga tehetetlen lett.

Hihetetlenül hangzik, de minden egyes nap én fürdetem, én etettem, és én öltöztettem a testvéremet. Ezeket a dolgokat soha nem hagytam másra. Nem érdekelt mennyire kínos ez Livinek. Mindent én csináltam. Minden egyes nap így keltem, és így is feküdtem le, hogy ezeket, a dolgokat nekem kell ellátnom, mert ha én nem teszem meg, más sem fogja, a testvéremnek pedig szűksége van rám.

Most akár sajnáltathatnám is magam, de nem teszem, én vállaltam, és ha újra kellene mindezt az elejétől kezdeni, akkor is így tennék. Semmit sem változtatnék meg.

De hál Istenek ezen a perióduson is túljutottunk. Mint mindent, ezt is közösen oldottuk meg. Igaz a munka oroszlán része rám szakadt, de ez se érdekelt. Livi saját magával harcolt, én pedig érte. Leginkább ilyen egyszerű lehetne leírni hét évnyi szenvedésünket.

Hét évnyi szakadatlan kitartás, és küzdelem után, ennyi lemondásokkal teli évekkel a hátunk mögött, most pontosan ugyan ott vagyunk ahonnan elindultunk. Hihetetlen, tényleg. Ugyanabba a korházba tartunk, ahol kiderült Livi betegsége, ahol ez az egész szörnyűség elkezdődött.

Amikor itt tartottam, nem csak a sírás, de egy éles torokhang is kiszakadt belőlem. Az évek óta magamban tartott gyengeség most kezdett napvilágot látni, és hiába akartam küzdeni ellene, nem ment. Egy felbőszült bika erejével kezdtem el kiadni magamból mind azt a dühöt, amit eddig mélyen, magamba fojtottam.

- Hét év, értitek. Hét év! Miért? A nagy semmiért. Jutottunk valahova? Nem! Egyszerűen csak körbe, körbe megyünk! – Tajtékoztam, mint egy kitörni készülő vulkán. A fájdalom, amit a szívemben éreztem, majd szétszakított. A többiek meg csak nagyban hallgattak, biztos azt hitték most jobb, ha csöndben vannak.

- Értitek ti ezt? Felbírjátok ezt fogni? –kérdeztem indulatosan. - Mert én nem! Én tényleg hittem a csodában, hittem Liviben.

- Mi még most is hiszünk benne. – kontrázott egyből Daren. – Livi igenis tovább fog élni. – Daren szavai annyira valótlanok voltak, hogy ezt még szerintem ő sem gondolta komolyan. Még, hogy élni? Hah, még is milyen életet?

- Daren, ne áltasd magad! Livi végső stádiumban van, előbb utóbb meg fog halni. Érted ezt, meg fog halni! – törtek ki belőlem a gondolatok. Annyira fájt kimondani, még is meg kellett tennem. Nem értem, miért nem képesek elfogadni az igazságot. Ám ekkor ért életem egyik legnagyobb meglepetése. Barbara akkora pofont kevert le, hogy szinte lerepült a fejem a helyéről. Eddig nem is hittem, hogy lehet benne ekkora erő, de úgy látszik nem csak divatból járt le kondizni minden héten.

- Mond te teljesen normális vagy, hogy mondhatsz ilyet! – kábé olyan, mint egy felbőszült fúria – Livi igenis élni fog! Lehet, hogy mi nem érezzük át azt, amit te! De attól még nem kellene így beszélned. Ilyen lemondóan. Livi nem halt meg, és nem is fog! Neked kellene őt a legjobban támogatnod. Erre te mit csinálsz, itt keseregsz? Istenem, nem lehetsz ennyire szerencsétlen! Livi az életéért küzd, és te, azért nyavalyogsz, hogy ugyanott vagytok? Neked ez csak ennyit jelentett? Időpocsékolást? – nézett rám vádlón.

- Nem. Természetesen nem. – védekeztem, mintha legalábbis megtámadtak volna- Egyszerűen, csak kezdek beletörődni.

- Beletörődni? Mégis mibe?- néztek rám értetlenül.

- Abba, ami elkerülhetetlen. – vettem mély levegőt- Eddig én is, hittem benne, foggal körömmel ragaszkodtam hozzá, bíztam benne, de most, ahogy láttam ott élettelenül, elbizonytalanodtam. Ti még nem gondoltatok arra, hogy jobb lenne neki, ha meghalna? Ha végre nem szenvedne, ha végre ő is boldog lehetne! Ti most könnyen beszéltek, de belegondoltatok abba, hogy mi lesz, akkor, ha túléli ezt a sokkot? Mert én meg mondom, egy roncs. Vagy mit hitettek, hogy ugyanúgy fog körülöttetek ugrálni, mint tette azt mondjuk két órával ezelőtt? Hát nem. – Remélem, így már ők is értik. Én nem mondtam le róla, és nem is szeretem őt kevésbé, egyszerűen csak reálisan, látom a dolgokat. Természetes, hogy bizakodnak, az elején még én is ilyen voltam, de ma már nem tudok ennyire naiv és bizakodó lenni.

- Meghalna? Nem Matt, mi még soha nem gondoltunk erre, és szerintem Livi se. Ő se akarna meghalni. – érvelt Daren – Ha pedig ezen túl lesz, akkor majd mindannyian segíteni fogunk neki, hogy felépüljön. Mert Livi igenis megérdemeli azt az életet, amit megálmodott magának. Tudod, amikor először beszéltem vele, akkor elmondta mi az egyik legnagyobb álma. És csodálkozni fogsz, a lovak még csak szoba se kerültek. Nem. Livi legnagyobb álma, hogy saját családja legyen, hogy gyerekei legyenek. Hihetetlenek hangzik, pedig igaz, és én akkor tettem neki egy ígéretet, amit szeretnék is teljesíteni, ezért ha lehet Matt, térj észhez, mert a testvéred mindent akar, csak meghalni nem.

- Gyerekeket akar? Ezt nekem sose mondta. – nézett döbbenten, de nem csak ő, Daren szavai szinte mindenkit megleptek- Mindig is a lovakat emlegette, elsődleges célként az életében, és velük együtt az olimpiát, de erről sose beszélt. – nézett meghökkenve Matt.

- Nekem azt mondta, hogy azért vágyik egy gyerekre a legjobban, mert neki nem lehet. Azt mondta, hogy a betegsége miatt valószínű senkinek sem kellene.

- Micsoda? Remélem te, megnyugtattad, hogy ez nem így van. – ijedt meg Matt, nem akarta, hogy testvére úgy haljon meg , hogy az a férfi akit szeretet rondának tartotta.

- Nem, természetesen nem. Mit gondolsz te rólam? – háborodott fel Daren a hátsó ülésen – Elmondtam neki, hogy engem ez egyáltalán nem érdekel, sőt még a segítségemet is felajánlottam. – vigyorodott el a mondat végére. Mire mindannyian megdöbbenve kapták oda a fejüket.

- Te, ajánlatott tettél, a testvéremnek, arra, hogy bármikor lefekszel vele? –kezdett egyre dühösebb lenni Matt. A kezdeti kétségbeesése Livivel kapcsolatosan, kezdett a homályba veszni. Daren látatlanul is elérte, hogy Matt figyelme elterelődjön a kínos témáról.

- Végül is igen, bár konkrétan nem mondtam neki semmi olyat, ami miatt aggódhatnál. Egyszerűen csak annyit mondtam, hogy én szívesen segédkezek az álmai elérésében. - és még mindig mindenki megütközve nézett rá- Jaj ne nézetek már így! Most mit mondhattam volna neki? Amúgy meg nem hazudtam neki vagy igen? Szerintem igenis vonzó nő! – állt ki a saját igazáért.

- Abban nincs is semmi rossz, hogy megnyugtatod a kinézetével kapcsolatosan, de hogy ilyeneket ígérgess neki, ez már több a soknál. – csapott egy nagyot dühében a kormányra Matt. – És még mielőtt elszaladna veled a ló, előre közlöm, hogy nem engedem, hogy megrontsd a testvéremet. – a többiek szinte prüszkölve próbálták visszatartani a feltörő nevetésüket. Matt hangulat változásai, és viselkedése nagyon meglepte őket.

- Matt, nem gondolod, hogy túlzásba viszed az erkölcscsősz szerepét. Mert ha azt nézzük te se vagy egy ma született bárány. – vágott vissza védekezéskép Daren.

- Jó az lehet, de most nem rólam van szó, hanem rólad és a testvéremről. – Ám a veszekedést nem tudták tovább folytatni, mivel elérkeztek a korház bejáratához. Ahol gyorsan leparkoltak, és kocsival mit se törődve rohantak be mindannyian a korház információs pultjához.

- Jó napot Matt Giullermo vagyok, a húgomat keresem, most hozták be a neve Lívia Guillermo. – mondta Matt miközben mélyen lélegzet a gyors sprintek köszönhetően.

- Sajnos most nem érek rá. – válaszolt unott képpel a pult mögött ülő fiatal lány, miközben körmeit reszelgette. Matt erre a reakcióra majdnem ráugrott, de a fiuk visszatartották az emberölési hajlamait, így csak magában átkozódhatott.

- Na ide figyeljen, Jesseika – nézett le Barbara a lány névjegykártyájára, miközben kikapta kezéből a körömreszelőt- Mi nem szórakozásból, kérdeztük meg, hogy hol találhatjuk meg az ismerősünket. Tehát ennek fényében, végezze el a munkáját, amiért fizetik, és keresse ki azt a nevet, amit kértünk. – nézett le rá szúrós szemekkel Barbara.

- Jó, jó. Nem értem miért kell az embert így sietetni- vágott dühös képet a recepciós.

- Csak csipkedje magát, nem érünk rá egész nap. – türelmetlenkedett Daren is.

- Á, már meg is van, a harmadik emeleten van a sürgősségin most éppen műtik. – adta a kimerítő választ.

- Köszönjük. – válaszolt gyorsan Barbara, nehogy a többiek a nagy sietségben ott hagyják.

- Ha nem fogtok le, nem tudom, mit teszek vele. - halotta meg Barbara az előtte siető Matt hangját- magamban már azon gondolkoztam, hogyan tépjem meg.

- Még jó hogy nem tetted meg. Most pont elég Liviért aggódni. – szállt be a beszélgetésbe az eddig hallgatag Fernandó is.

- Igazad van. – hagyta annyiban Matt. Miközben észrevették a műtőből kilépő Lorenzót és Dr. Sanderst.

- Doktor úr, ugye Livi túlélte? Nem halt meg? – kérdezte rá egyből Matt a legfontosabb kérdésre.

- Nem. – vett mély levegőt az idős gyógyító – A karján lévő sebet elláttuk. Viszont a fertőzést már nem tudtuk megállítani. Most próbáljuk lassítani a folyamatot.

- Akkor életben marad, talán még fel is épülhet? – vált reménykedővé Matt.

- Nézd Matt, nagyon nehéz ezt neked elmondanom, mert nagyon régen ismerlek, de azt kell mondanom, Livin már csak a csoda segíthet. Azonnali csontvelő átültetésre lenne szűksége. Ezzel a mostanival maximum egy hetet élhet, így is a gépek tartják életben. A fertőzés tönkre tette az összes eddig még valahogy működő szervét, a szíve, a tüdője, a veséje mindene tönkrement. Livit már csak az akart tartja életben. – Dr. Sanders megállt mondandójában, és az eddiginél is mélyebb hangon kezdett el beszélni, miközben Mattre nézett - Ezért orvosként, fel kell tennem a kérdést. Livit rajta hagyjuk a gépen vagy lekapcsoljuk?

Lekapcsolni ez az egy szó visszhangzott mindenki fülében. Mindannyian érezték és tudták mit jelent ez. Egy álom, egy élet szakadhat meg. Livi életének folytonos és harcokkal teli tűzdelt élete szakadhat meg, ha Matt igennel felel. Márpedig itt és most, neki egyedül kell döntenie, itt már senki se győzködheti, itt már senki se beszélhet a lelkére. Matt egyetlen egy szavával zúzhatja ketté azt, amit eddig Livivel felépítettek. A közös jövőjüket.

De ki ő, hogy ezt meg tegye? Képes ő erre? Képes lemondani Liviről, amikor pontosan jól tudja, hogy nincs hova tovább.

Eljött hát, amitől félt. Livi betegsége óta, tudta, hogy lesz egy ilyen alkalom, és most eljött. Neki egyedül kell döntenie, életéről és haláláról. A döntését, pedig már rég meghozta. Már akkor tudta mit fog erre a kérdésre válaszolni, amikor nyílván valóvá vált ő nem lehet Livi donorja. Akkor tudta igazán felfogni, hogy közös pályájuk Livivel végleg kettészakadt, és míg ő látja a saját útját, addig Liviét csak homályos keretek közt látja, mint egy tovatűnő délibábot. Mely néha eleven ég, és csillog, ha Livi is úgy akarja, és néha elhalványul, ahogy Livi útja is a porba vész az álmaival együtt.

Kimondani, viszont sokkal nehezebb volt, mint anno meghozni ezt a döntést, akkor még olyan távolinak tűnt, az, ami most a valóság.

- Tehát, hogy döntöttél? – nézett rá elkeseredett szemekkel Livi orvosa.

- Azt akarom, hogy ….


Egyedül a világ közepén
Children of Distance
És tudom, hogy az élet rövid, épp ezért most hagyom.Hogy elragadjon ma este a magány, és a talány.Hogy miért vagyok egyedül a világ közepén, s talántudom a választ, ami megváltoztat mindent.Hisz az árnyékom az egyetlen, ami visszaintettMert ez egy olyan hely ahol elveszhet a hited.Ahol tudod, hogy a múlt még fáj, mert még sokra viszed,Még fáj minden perc mit magam mögött hagyokMég fáj, s égeti szívem, és sebei már nagyokDe nincs választásom, ez az én sorsomAz, hogy míg élek magamból a sorokat ontomS ha elveszek, ez fenn marad majd rólam és meglátodHogy egyedül a világ közepén miért kell állnodHallod most hogy szól belőlem az elnyomott lélek?Hallod, hogy egyedül van? És én csak ettől félekDe az élet az nem változik, marad ilyen keményS csak egy dolog van ami kérek tőled, és ez csekélySoha ne add fel, igen, mert mindig lehet esélyItt egyedül a világ közepén nincsenek szavakMegmaradt pár érzés, de eltűnt már a haragAmit éreztem a világra, mert eldobott magátólÉs ezért nem félek, míg élek többé a haláltól