A megváltó

3. fejezet

Ezt nem hiszem el, ez egyszerűen hihetetlen. Ez a lány a képen, teljesen olyan, mint a feleségem, megtévesztésig hasonlít rá, legapróbb részletekig is. Emlékszek húsz évvel ezelőtt, ő is pont ugyanezzel a nézéssel vett le a lábamról. A hajáról nem is beszélve, a természetes lilás mély bordó hajszín nagyon ritka, még Japánban is, ám a mi családunkban a lányok tradicionálisan ilyen hajszínnel látják meg a napvilágot. Ez is egyfajta szimbólum, mellyel azt mutatjuk ki, hogy mi nem a középosztályhoz tartozunk, mert mi a magunk ősi hagyományival, mindig is az arisztokrácia részesei voltunk. A hajszín mellett jelentős hatást tett rám a megjelenés és a kisugárzás is.
A lány diszkréten volt felöltözve, és mégis, veszedelmesebb volt, mint bármelyik nő, akit eddig láttam. Ő a maga szolid eleganciájával kihívóbb volt, mint egyes társai, akik szinte alig viseltek valamit a figyelemfelkeltés érdekében. Bezzeg ő! Ő nem a ruhájával, és a testével hódított, hanem a megjelenésével, azzal a természetességgel, ami megkülönböztette őt a többi riválisától.
A szemei, és az egész arca azt sugallta,”hogy nesze nektek, itt vagyok, de ennél többre ne is számítsatok”, és mindezt olyan művészi mosollyal leplezve, mely szinte akár őszintének is tűnhetne, annak aki, nem ismerte ennyire az emberi viselkedéseket és reakciókat.
Egyszóval a lány teljesen lenyűgözte őt.
- Ez a lány – mondta még mindig meglepődve – teljesen olyan, mint édesanyád.
- Ugye?- mosolyodott el édesapja nyilvánvaló döbbenetén - Szinte lehetetlen. Én sem akartam elhinni, amikor először megláttam.
- Lenyűgöző a hasonlóság. – vizsgálgatta újra a képet. – De ez még mindig nem elegendő indíték arra, hogy a családunk részese legyen. – mondott ellent saját magának is. – Mi van ha, ez is csak valami trükk? Tudod te mennyien, akarnak nekünk nap, mint nap ártani? Több ezren. Ezért nem dőlhetünk be az első képnek. Egyébként is, a mai világban, bárki készíthet ilyet. Elég egy jó kép szerkesztő, és bárkiből édesanyád képe pillant ránk.
- Igen, igazad van. – ismerte el félig a vereséget – de az éremnek mindig két oldala van. Lehet, hogy hamisítvány, de ugyanennyi esélye van annak is, hogy igazi.
- Lehet, igazad van. – lett ésszerűbb a családfő is – Éppen ezért fogsz te oda menni, én most nem érek rá, rengeteg elintézni valóm van. – lett gondterhelt az arca.
- Jó, nekem így is megfelel, de magammal visszem Riyot is.
- Riyot viheted, de mást nem, és neki sem mondhatod el az igazat. Nem akarom, hogy bármi is kiszivárogjon.
- Persze, értem, tőlem senki sem tudja meg. A lány múltját pedig alaposan átvizsgálom, mielőtt találkoznék vele.
- Tégy, ahogy jónak látod, de egy valamit ne felejtsd el, őt csak akkor hozhatod ide, ha teljesen biztos vagy a dolgodban. Különben te is tudod mi fog majd rá várni. – mindketten pontosan jól tudták mire gondol a másik, a lány csak családtagként lépheti át a házuk küszöbét, ellenkező esetben teljesen halálra lesz ítélve.
- Értettem apám. A családi szabályokat eddig is mindig betartottam, és ez ezután is befogom. – Létezett egy családi egyezmény melyet tizennyolc évvel ezelőtt kötöttek meg, mikor családjuk elvesztett egy nagyon fontos személyt, és aki miatt akkoriban bandaháborúk egész hada tört ki. Igen, ez a bizonyos személy nem volt más, mint saját kishúga.
- Jó, akkor holnap már indulhatsz is. Ha pedig tényleg ő az, akkor hozd haza. – hangzott a családfejének egyöntetű parancsa. Mire a fiatalabb fiú szertartásosan meghajolt előtte, és nyugodtan távozott.
******
Eközben a Kaleido Színpadnál sem ált meg a munka. Sora éppen Mariont tanítgatta az artistaság alapjaira, mivel a kislány nagyon ügyes volt. Ám, ezt a fajta tehetséget csak a trambulinnál mutatta meg. Ezért Sora, úgy érezte, kézbe kell vennie Marion jövőjét, hogy a közeljövőben minden téren a maximálisat tudja magából kihozni.
- Gyerünk Merion, menni fog. –bíztatta a félénk kislányt.
- Nem, nem merek ugrani. –sírta el magát az alig hatéves kislány.
- Tudod mit, megpróbáljuk együtt, és azután majd meglátod milyen jó dolog a trapézokon ugrálni. – mosolygott rá bíztatóan.
- Nem, én még ehhez kicsi vagyok, nem tudok elég lendületet venni. – pityeredett el a kislány.
- Marion biztos vagy benne, hogy csak ez a probléma?- nézett rá fürkészően, mert szinte biztos volt benne, hogy lappang valami más is a háttérben, ami bizonytalanná teszi a kislányt.
- I…gen . – hangzott el a bizonytalan válasz.
- Értem. – válaszolt mindentudóan, miközben leguggolt pontosan elé - Tudod ennyi idősen, még én is bizonytalan voltam magamban. Igen, nehéz lehet elhinni, de pályám elején, engem is sokan elbizonytalanítottak, főleg a barátaim. Szerintük én sose lehettem volna jó artista. Mindig kinevettek, mert túl nagy álmokat szőttem, melyeket ők nem tudtak elfogadni, és ezért folyamatosan kigúnyoltak.
- Tényleg? – nézett rá nagy óceán szemeivel, melyekben most is kristályszemeként buggyantak ki a könnycseppek.
- Aham. – bólogatott bőszen- tudod ők még nem tudták felfogni akkor, hogy ez mennyire fontos számomra. Mivel ők még nem voltak annyira érettek, és ezért könnyebb volt számukra kigúnyolni azt, aki már akkor tudta mit akar.
- Velem is ez történt. Jenni folyton azzal nyaggat, hogy csak egy béna vagyok, és ezért nem is érdemes velem foglalkoznod.
- Jenni , az a barna loknis hajú kislány? – kérdezett rá hírtelen, mert volt egy kosza gyanúja.
- Igen, ismered? –kíváncsiskodott Merion.
- Igen, sajnos. Őt is edzem, de már legalább értem miért szekál téged a hülyeségeivel. – állt benne össze a kép.
- Miért?
- Mert az a kislány tényleg egy reménytelen esett. Már legalább két hónapja edzem, de eddig semmi jelentős eredményt nem mutatott fel. Még a balett lépéseket sem tudja megjegyezni. Ennyire rossz tanoncom még sose volt, ezért ha a jövő héten se mutat fel semmit, kénytelen leszek őt elküldeni.
- Tényleg? Ezt nem hiszem el, nekem ezt sose mondta.
- Pedig igaz, úgyhogy megnyugodhatsz nem vagy tehetségtelen. A barátnőd csak nem akarta, hogy valaki más átvegye a helyét. Vagyis csak irigy volt rád, mert benned meg van az, ami benne nincs, mégpedig a tehetség. Ezért kislány, most szépen összeszeded magad és megmutatod neki is, ki itt az igazi tehetség.
- De te ebbe, honnan vagy ennyire biztos? Mi van, ha én is olyan béna vagyok, mint Jess? Akkor engem is elküldesz?- esett újra kétségbe a kislány.
- Egy, téged Merion soha nem küldenélek el, mert te olyan vagy nekem, mint a kistestvérem. Kettő, a barátnődet se küldtem el. Eddig. És most se azért akarom el küldeni, mert tehetségtelen, hanem, mert így átvert téged. Három: Igenis tudom, hogy tehetséges vagy, csak van benned egy kicsi félsz, de majd én előhozom belőled az igazi trapéz artistát, de ehhez az is kell, hogy te is akard. Szóval akarod vagy sem?
- Igen. – mondta miközben Sora mellkasát ölelte át.
- Ez a beszéd nagylány. Most pedig szépen meg tanulunk hintázni. Nem nehéz, egyszerűen csak annyit kell tenned, hogy ráülsz erre a rúdra, és előre hátra billegsz, pont, úgy ahogy a játszótéren is szoktad.
- Oké. – ült fel Sora mellé a trapézra.
- Gyerünk Merion, csak szép lassan, nem kell elsietni semmit, most csak szokd meg az újhelyzetet, barátkozz meg a magassággal. – adta az utasításokat miközben egyre nagyobb lendülettel vett a lábával.
- Jaj, Sora kezdek félni.- és tényleg egyre jobban kapaszkodott a rudat tartó fémszálakra. – Nyugodj meg Marion, csak csukd be a szemed, és képzeld el, hogy lent vagy a földön, a játszótéren, abban a kishintában ülsz, amelyikben mindig is szoktál, tudod, amelyik mindig a tengerpartra néz. Emlékszek én is gyakran hallottam a tenger háborgását, miközben ott üldögéltem, na és a madarak végtelen szárnyalását is láttam. Tudod ilyenkor engem mindig az az érzés fogott el, hogy velük együtt akarok szállni. Te sose akartál úgy repülni, ahogy a madarak repülnek az égen, mint mondjuk egy kecses hattyú, vagy, mint egy igazi főnix? – játszott rá a kislány kíváncsi természetére.
- De igen.- válaszolta, még mindig csukott szemmel a kicsi.
- Jó akkor most szépen lassan nyisd ki a szemed, és ne félj, én itt vagyok veled, és foglak téged. – Merion úgy tett, ahogy Sora mondta, és hírtelen csodálatos érzés kerítette hatalmába, úgy érezte bármire képes, mintha egy varázslatos erő szállta volna meg. Ám a csodálatos varázslat nem tarthatott soká, mivel megérkeztek a következő trapézra, de ez a kis idő is elég volt ahhoz, hogy a kislány minden gátlását levetve, vesse magát Sora karjai közé.
- Nocsak, nocsak hova lett a félelmed Merion?- nézett rá mosolyogva Sora.
- Elveszett valahol, félúton. – válaszolt felhőtlenül a kislány, mire mindkettőjükből kitört a nevetés.
A válaszra még a sötétben rejlő árnyék is elmosolyodott. A párbeszéd elején, nem igazán reménykedett a lány győzelmében. Ám a végén már ő is szinte leesett állal figyelte az eredményt. A kislány szinte teljesen megtáltosodott, és már őt is alig lehetet levenni a trapézokról. Sorának csak, ötször kellett megígérnie, hogy holnap is felmennek gyakorolni, mire a kislány engedett a gyengéd szorításnak, és végre lejött magától.
Sora miután elköszönt kisbarátnőjétől, egyenesen az öltöző felé tartott, ám egy ponton még is megállt és hátra se fordulva, hangosan megjegyezte: Remélem Mr.Oswald jól figyelt, ugyanis ezek voltak az alapműveletek, még egyszer pedig nem óhajtom elmondani, főleg nem a maga kedvéért. Majd mondandója végeztél elindult újra az öltője felé.
Leon csak a mosolyogva rázta a fejét, miközben hallgatta Sora szavait. Ez a lány aztán tényleg nagyon makacs, azt hiszi, ha ilyen undok és elutasító vele, akkor majd ő csak így itt hagyja. Mert ha igen akkor nagyon rossz lóra tett. Őt az ilyen kis csipkelődések nem riasztják el, és főleg nem rémisztik meg, de mindenestre mulatta a lány gőgje, mert ebből is az látszik, hogy valamilyen szinten kezdi őt elfogadni.
******
Sora reggel korán kelt, szinte már saját magát is meglepte, mivel szokásához híven mindig ő kelt a családban a legkésőbb, ehhez képest, most őt találta meg leghamarabb a szakácsnő a konyhában.
- Szia Nana!- köszönt illedelmesen az öreg szakácsnőnek , miközben helyet foglalt vele szemben a magasított bárszéken. - Szia szívem. – nézett rá megütközve.
- Mi az, mit nézel ilyen furán, fordítva vettem fel valamit, vagy mi van?- nézett végig magán. Először a fehér szandálját ellenőrizte, de azon nem látott semmi kivetnivalót, így haladt is tovább, rövid kék színű farmer szoknyájára, azon se látott semmi furát, bár lehet, hogy a hossza nem tetszik neki, könyvelte el magában az egyik fő problémaforrást, míg végül eljutott újatlan fehér toppjához, amiben megint csak nem talált semmi kifogásolni valót.
- Nem, nem szívem. A ruháiddal nincsen semmi baj, bár meg kell jegyeznem, nagyon kitettél magadért. Régen láttalak ennyire kicsípve. - mosolygott mindentudóan az öregasszony – Csak nem valami új megnyerő idegen van a láthatáron?
- Újnak új, de hogy megnyerő-e, na az aztán biztos, hogy nem!- háborodott fel erre az abszurd kijelentésre.
- Miért annyira ronda, vagy annyira rossz a viselkedése? – érdeklődött a szakácsnő, miközben Sora reggelijét készítette.
- Nem. Igazán egyik se. – vallotta be az igazat, mert azt azért ő se tagadta, hogy Leon a maga nemében igenis figyelemreméltó tulajdonságokkal rendelkezik. Először is ott vannak a szemei, és ha ez még nem lenne elég, az egész pasi, a maga titokzatos személyiséggel vonzza őt.
- Akkor meg? Nem értem, mi a bajod van vele! –értetlenkedett az öregasszony.
- Mi a bajom vele!? – na ez tényleg jó kérdés, tűnődött el Sora.
- Az, hogy nem ért az artistasághoz. – vágta ki magát végül.
- Aha, szóval csak ennyi? – nézett rá hírtelen eltűnődve a nő- Mond csak Sora, ugye neked véletlenül se tetszik ez a férfi? – kérdezett rá hírtelen, hátha így a lány az igazat mondja.
- Nem! Mért is tetszene?- kérdezte értetlenül. Ugyanakkor magában jött is rögtön a válasz, mert úgy néz ki, mint egy görög félisten. Á, nekem tényleg nem tetszik, nem és nem, győzködte magát.
- Tényleg? Akkor még is, miért csípted ki magad ennyire?
- Mert … mert , most ehhez volt kedvem. Egy évben egyszer én felöltözhetek normálisan, vagy jobban szereted, ha szakadt farmerokban és kinőtt pólókban flangálok? – vágott vissza Sora.
- Nem, de azért azt el kell ismerned, hogy kicsit váratlanul jött ez a változás. Arról nem is beszélve, hogy pont most jött be a képbe az új artista társad is.
- Nana, te aztán tudsz kombinálni!- vágott sértődött képet. – Hihetetlen milyen rossz hatással vannak rád a szappanoperák. Le kellene szoknod róluk! Mert így, még oda is dolgokat képzelsz, ahol nincs is semmi. - mondta a magáét csak azért is.
- Persze Sora – nézett rá elnézően, Nana- tudom , hogy nehéz elismerni, ha valaki tetszik neked, de hidd el, nem annyira rossz megtalálni az igazi szerelmet. Tudod annak idején, az én Kalosom is pont ugyanilyen volt, mint te. Minden erejével azon volt, hogy elkerülje Sharát , és most nézd meg őket, szinte el se lehet őket választani. – Atyám, Nana gondolatban már el is jegyzett Leonnal, ha ez így megy tovább, én inkább lelépek. Mert ennyi sületlenséget nem képes befogadni az agyam, korán reggel.
- És tudod, hogy van a mondás, az ellentétek vonzzák egymást. Mi van, ha neked, pont ő az igazi?- nézett rám álmodozón. Hátha lehet mérni, mikor szakadt el bennem az a bizonyos cérna, akkor én pontosan azt mondanám, hogy most. Ennyi sületlenséget még sose hallottam életemben, ezért jobb lesz, ha lelépek, mert ha ez így folytatódik tovább, akkor én egy életre szóló agyi károsodást szenvedek.
- Tudod mit Nana, én most elmegyek. Nagyon jó volt veled így korán reggel elcseverészni, de én most inkább elmegyek dolgozni.
- Mi, de hát miért? Maradj még egy kicsit, legalább még elbeszélgetünk a lovagodról. – már majdnem kín voltam az ajtón, amikor visszafordultam, mert eszembe jutott valami. - Ő nem a lovagom, és még csak nem is a barátom, ő egyszerűen csak a partnerem. Érted Nana? Ő NEKEM SENKIM!- ezt már szinte üvöltöttem, úgy kihozott a sodromból.
- Igen. Bocsáss meg, nem akartalak, így felzaklatni.- miközben folyamatosan potyogtak a könnyei. – Na tessék, jól indul a nap. Egyszer kelek korán, és akkor is mi az eredménye? Leüvöltöm az első utamba kerülő embert.
- Jaj Nana, nyugi, nem akartalak megbántani - mentem oda hozzá ,hogy jó alaposan megölelgessem- csak egyszerűen eldurrant az agyam. Ez a fickó teljesen kikészít, amióta csak betette a lábát a Kaleidóba az életem teljesen felfordult. Eddig minden olyan egyszerűnek tűnt, mert eddig csak én voltam, nem kellett igazán senkivel sem törődnöm, de ez most megváltozott, és ez miatt a szokásosnál is elviselhetetlenebb vagyok. Tudod, úgy érzem hirtelen túl sok teher szakadt a nyakamba, és nem tudok velük mit kezdeni. – tárta ki végül a szívét az öregasszonynak.
- Értem, persze, és kérlek ne is foglakoz velem, tudod, hogy csak fecsegek itt össze vissza.
- Ugyan, dehogy. Tudod, hogy sokat adok a szavadra, ezért ne is mondj nekem ilyen badarságokat. – mondta neki miközben folyamatosan, törölgette le a könnycseppeket, Nana arcáról.
- Na akkor szent a béke? – kérdezte tőle viccesen, mint mikor kiskorában valami rosszaságot tett.
- Persze, nem is haragudtam rád soha. –mosolygott rá az idős asszony.
- Akkor jó. Most pedig kérdezhetek tőled valamit, Nana ?- kérdezte sunyi módon Sora.
- Igen, bár már meg is tetted.
- Szóval azt akartam kérdezni, merre találom a házban a legnagyobb ollót?
- Ollót? – nézett rá megütközve, Nana - Minek neked olló?
- Ó, legyen az csak az én kis titkom. Na, akkor megmondod?
- Igen, kint a garázsban, de vigyáz vele, mert az tényleg jó nagy és éles.
- Oké , köszi csak ezt akartam tudni. Majd egy győzelemittas mosollyal ott hagyta a házat, hogy új szerzeménnyel térjen be a színpadra, melyen már ott is várta újdonsült ”partnere”.