Sorsforduló 10.

Amíg a korház felé tartottunk folyamatosan azon törtem a fejem, hogyan lehetünk mi ennyire szerencsétlenek. Úgy látszik a mi családunkat valaki évekkel, ezelőtt nagyon elátkozta, és mi visszük a hátunkon a régi bűnök terheit. Mert erre, ami velünk, jobban mondva, ami velem és Livivel történik, már nem találok jobb szót, csak azt hogy csapás.

Egy olyan csapás, ami egész életünket végig kíséri. Olyan ez, akár a pestis. Megfertőz majd szép lassan elemészt. Először csak riogat, majd amikor nem számítasz rá, kegyetlenül lecsap. A lecsapás pillanata pedig a legfájdalmasabb mind közül. Azt hittem, hogy Livi betegsége elegendő szenvedés lesz számomra, de nem. Rá kellett jönnöm, hogy sokkalta nagyobb fájdalom őt elveszíteni, mint úgy látni, hogy életben van, de szenved.

Nehéz lehet megérteni az érzéseimet, főleg külső szemmel, de ha valaki csak egy kicsi időt is együtt él Livivel, akkor már egyből megérti ragaszkodásom okát. Ő tipikusan az a személy, akit az ember vagy egyből elfogad, és megszeret az összes hibájával együtt, vagy az, akivel még csak szóba se áll, mert nem érti meg. Igen nehéz bevallani, de Livi még nálam is érettebb, mint testileg, mint lelkileg. Lehet, hogy a betegség sok mindent elvett tőle, az egész életét megnyomorította, de egy valamit még is csak nyertünk általa, még pedig a hihetetlen ragaszkodásunkat a másik iránt. A betegség megtanított minket a másik tiszteletére, az egymás iránti empátiára, a kitartásra, és a küzdelemre is.

Igazán ez a betegség kovácsolt minket testvérekké, még a szüleink halála sem hatot ránk ekkora erővel, még az sem jelentet a szemünkben ekkora CSAPÁST. A szüleink halálát elfogadtuk, és tovább léptünk, az életünk nem állt meg, ugyanúgy folytattuk, ahol abba hagytuk. Ám Livi betegségén már nem tudtunk ilyen gyorsan tovább lépni. Nem tudtunk elmenni mellette, habár Livi megpróbálta, de neki sem sikerült. Botor módon azt hitte, hogyha nem törődünk vele, olyan mintha nem is létezne.

Majd jöttek a látható jelek, és minden valóssá vált. A haja elvesztése volt egyik, hanem legnagyobb mérföldkő az életében. Az első nagy veszteség. Emlékszek kisebb fajta dührohamot, kapott. Nem értette, miért hullik ki a haja, nem tudta felfogni. Tizenegy évesen ezt amúgy is nehezen lehetet volna elfogadni, de ő még is megetette. Sőt, másnap nem kis meglepetést okozott, amikor új frizurájával vágtatott keresztül a házon, úgy mintha ez teljesen természetes lenne, hogy egyik nap még húszcentis gyönyörű fekete hajjal sétál, másnap pedig semmivel. Egyszerűen leborotválta a fejét. Ám még ez sem tudta megtörni, ugyanolyan egyenes tartással végezte tovább a dolgát. Egy szemernyi fájdalmat sem láttam a tekintettében, pedig pontosan jól tudtam, hogy mennyire nehéz lehetet neki levágni a saját haját, melynek gondozásába annyi időt fektetett. Mindig is azt hajtogatta, hogy a haját szereti magán a legjobban, bár ez abban a korban nem is volt túl meglepő. És mindezek ellenére még is képes volt megtenni, sőt még most is megteszi. Soha, senkinek a segítségét nem fogadta el ezzel kapcsolatosan. Ezt ő egy sajátos rituálénak és emlékeztetőnek tartja. Ez emlékezteti arra, hogy ki is ő valójában.

Ugyan takargathatta volna kopasz fejét, de nem tette meg, így törődött bele, így fogadta el a dolgokat.

Ő azokba a dolgokba törődött bele, melyekbe én sose tudtam, ebbe soha nem leszek képes beletörődni, elfogadni pedig még kevésbé fogom. Ameddig van egy kis esély, én igenis küzdeni fogok. Igaz, hogy már minden létező módszert kipróbáltunk. Én még a donor szerepét is magamra vállaltam, de ez sem jött össze. Úgy, mint az életben szinte semmi. Egyszerűn nem passzoltak össze az eredményeink. Amikor ezt megtudtam, egy világ omlott össze bennem, annyira akartam, annyira beleéltem magam, hiszen az orvosok, mind azt mondták, hogy nekem van a legtöbb esélyem a donor szerepére.

Ezután hihetetlen volt elveszíteni az utolsó szalmaszálat is, amibe kapaszkodhatunk. Úgy éreztem magam, mint egy fölösleges, hibás kellék, aminek nincs semmi értelme élnie. Elvégre minek éljek, ha még ahhoz is kevés vagyok, hogy segítsek a testvéremen? Mire vagyok jó? Folyamatosan ezek a mondatok jártak a fejemben. Majd rájöttem, igenis van értelme élni. Liviért. Neki még szűksége van rám.

Ez az állításom, pedig sajnos hamar be is bizonyosodott. Livi akár mennyire is törődött bele a betegségbe, a fájdalmak ellen még ő se lett immúnis. A betegsége elején még könnyen vont le következtetéseket, ám az még korántsem jelentet semmit. Ó, de még mennyire hogy nem! Még csak ezután jött a java. A gyógyszeres kezelés hatására egyre gyakrabban vettem észre én is, a változásokat. Az egyik pillanatban még nyugodtan viselkedett, a másikban meg képes volt a legapróbb dologért is veszekedni. Amiről természetesen megint csak nem ő tehetett, de ő még is saját kudarcnak könyvelte el.

Kudarcnak élte meg a saját személységének az elvesztését, a gyógyszerek miatti gyengeséget. Emlékszek minden egyes dózis emelése után egyre zavartabbá vált. Olyan lehetet ez neki, mint a kábítószereseknek. Folyamatosan képeket látott, rémképeket, volt mikor már a falat kaparta félelmében, volt amikor torkaszakadtából üvöltött.

A gyógyszerek adagolását viszont nem hagyhattuk abba. Még akkor is bele gyömöszöltem a szájába, ha véresre harapta érte kezemet. Ennyi testi fájdalmat még én is kibírtam, főleg úgy, hogy tudtam, ez sokkalta jobban fáj neki, mint nekem. Azok a gyógyszerek, melyeket minden egyes nap lenyomtam a torkán, nem egyszerű gyógyszerek voltak, ma már bátran állítom, hogy a világ egyik legerősebb fájdalomcsillapítóval mérgeztem testvéremet. Annyi morfium volt egy kapszulában, mellyel egy kezdő drogos vígan elehetett akár több hétig is.

Ezért is nem hibáztattam soha. Még akkor sem lepődtem meg, amikor sorozatosan öngyilkos akart lenni. Elege lett. Ki készült. Amikor magához tért a nyugtató okozta hatásból, és magára nézett, mindig elsírta magát. Ezekben a pillanatokban én is vele sírtam. A könnyeim ugyan nem látszódtak. Én némán, magamban sirattam őt, és mind azt, amivé vált.

Igen szembe kellett nézünk a rideg valósággal, ám még Livi csak a tükörben láthatta magát, addig én minden egyes napon ezzel az arccal néztem farkasszemet. Egy ronccsal, egy emberi ronccsal. Egy hittét vesztett, gyermek testbe zárt felnőttel.

Livi betegsége második stádiumában élte át a földi poklot, melyben a kínok népes tárházát kipróbálta. Néha nem is a fájdalom fájt neki, hanem a kiszolgáltatottság, a másik emberre való hagyatkozás. Ebben az időben Livit nem kezeltem másként, mint egy pólyás kisbabát. Szellemileg a nyugtatok miatt nem bírt egy ét kézláb mondatot összerakni. Szavai leginkább csak nyöszörgésre hasonlítottak, mozdulati is teljesen szétestek. Az agyi funkciói lelassultak, vagyis egy az egyben maga tehetetlen lett.

Hihetetlenül hangzik, de minden egyes nap én fürdetem, én etettem, és én öltöztettem a testvéremet. Ezeket a dolgokat soha nem hagytam másra. Nem érdekelt mennyire kínos ez Livinek. Mindent én csináltam. Minden egyes nap így keltem, és így is feküdtem le, hogy ezeket, a dolgokat nekem kell ellátnom, mert ha én nem teszem meg, más sem fogja, a testvéremnek pedig szűksége van rám.

Most akár sajnáltathatnám is magam, de nem teszem, én vállaltam, és ha újra kellene mindezt az elejétől kezdeni, akkor is így tennék. Semmit sem változtatnék meg.

De hál Istenek ezen a perióduson is túljutottunk. Mint mindent, ezt is közösen oldottuk meg. Igaz a munka oroszlán része rám szakadt, de ez se érdekelt. Livi saját magával harcolt, én pedig érte. Leginkább ilyen egyszerű lehetne leírni hét évnyi szenvedésünket.

Hét évnyi szakadatlan kitartás, és küzdelem után, ennyi lemondásokkal teli évekkel a hátunk mögött, most pontosan ugyan ott vagyunk ahonnan elindultunk. Hihetetlen, tényleg. Ugyanabba a korházba tartunk, ahol kiderült Livi betegsége, ahol ez az egész szörnyűség elkezdődött.

Amikor itt tartottam, nem csak a sírás, de egy éles torokhang is kiszakadt belőlem. Az évek óta magamban tartott gyengeség most kezdett napvilágot látni, és hiába akartam küzdeni ellene, nem ment. Egy felbőszült bika erejével kezdtem el kiadni magamból mind azt a dühöt, amit eddig mélyen, magamba fojtottam.

- Hét év, értitek. Hét év! Miért? A nagy semmiért. Jutottunk valahova? Nem! Egyszerűen csak körbe, körbe megyünk! – Tajtékoztam, mint egy kitörni készülő vulkán. A fájdalom, amit a szívemben éreztem, majd szétszakított. A többiek meg csak nagyban hallgattak, biztos azt hitték most jobb, ha csöndben vannak.

- Értitek ti ezt? Felbírjátok ezt fogni? –kérdeztem indulatosan. - Mert én nem! Én tényleg hittem a csodában, hittem Liviben.

- Mi még most is hiszünk benne. – kontrázott egyből Daren. – Livi igenis tovább fog élni. – Daren szavai annyira valótlanok voltak, hogy ezt még szerintem ő sem gondolta komolyan. Még, hogy élni? Hah, még is milyen életet?

- Daren, ne áltasd magad! Livi végső stádiumban van, előbb utóbb meg fog halni. Érted ezt, meg fog halni! – törtek ki belőlem a gondolatok. Annyira fájt kimondani, még is meg kellett tennem. Nem értem, miért nem képesek elfogadni az igazságot. Ám ekkor ért életem egyik legnagyobb meglepetése. Barbara akkora pofont kevert le, hogy szinte lerepült a fejem a helyéről. Eddig nem is hittem, hogy lehet benne ekkora erő, de úgy látszik nem csak divatból járt le kondizni minden héten.

- Mond te teljesen normális vagy, hogy mondhatsz ilyet! – kábé olyan, mint egy felbőszült fúria – Livi igenis élni fog! Lehet, hogy mi nem érezzük át azt, amit te! De attól még nem kellene így beszélned. Ilyen lemondóan. Livi nem halt meg, és nem is fog! Neked kellene őt a legjobban támogatnod. Erre te mit csinálsz, itt keseregsz? Istenem, nem lehetsz ennyire szerencsétlen! Livi az életéért küzd, és te, azért nyavalyogsz, hogy ugyanott vagytok? Neked ez csak ennyit jelentett? Időpocsékolást? – nézett rám vádlón.

- Nem. Természetesen nem. – védekeztem, mintha legalábbis megtámadtak volna- Egyszerűen, csak kezdek beletörődni.

- Beletörődni? Mégis mibe?- néztek rám értetlenül.

- Abba, ami elkerülhetetlen. – vettem mély levegőt- Eddig én is, hittem benne, foggal körömmel ragaszkodtam hozzá, bíztam benne, de most, ahogy láttam ott élettelenül, elbizonytalanodtam. Ti még nem gondoltatok arra, hogy jobb lenne neki, ha meghalna? Ha végre nem szenvedne, ha végre ő is boldog lehetne! Ti most könnyen beszéltek, de belegondoltatok abba, hogy mi lesz, akkor, ha túléli ezt a sokkot? Mert én meg mondom, egy roncs. Vagy mit hitettek, hogy ugyanúgy fog körülöttetek ugrálni, mint tette azt mondjuk két órával ezelőtt? Hát nem. – Remélem, így már ők is értik. Én nem mondtam le róla, és nem is szeretem őt kevésbé, egyszerűen csak reálisan, látom a dolgokat. Természetes, hogy bizakodnak, az elején még én is ilyen voltam, de ma már nem tudok ennyire naiv és bizakodó lenni.

- Meghalna? Nem Matt, mi még soha nem gondoltunk erre, és szerintem Livi se. Ő se akarna meghalni. – érvelt Daren – Ha pedig ezen túl lesz, akkor majd mindannyian segíteni fogunk neki, hogy felépüljön. Mert Livi igenis megérdemeli azt az életet, amit megálmodott magának. Tudod, amikor először beszéltem vele, akkor elmondta mi az egyik legnagyobb álma. És csodálkozni fogsz, a lovak még csak szoba se kerültek. Nem. Livi legnagyobb álma, hogy saját családja legyen, hogy gyerekei legyenek. Hihetetlenek hangzik, pedig igaz, és én akkor tettem neki egy ígéretet, amit szeretnék is teljesíteni, ezért ha lehet Matt, térj észhez, mert a testvéred mindent akar, csak meghalni nem.

- Gyerekeket akar? Ezt nekem sose mondta. – nézett döbbenten, de nem csak ő, Daren szavai szinte mindenkit megleptek- Mindig is a lovakat emlegette, elsődleges célként az életében, és velük együtt az olimpiát, de erről sose beszélt. – nézett meghökkenve Matt.

- Nekem azt mondta, hogy azért vágyik egy gyerekre a legjobban, mert neki nem lehet. Azt mondta, hogy a betegsége miatt valószínű senkinek sem kellene.

- Micsoda? Remélem te, megnyugtattad, hogy ez nem így van. – ijedt meg Matt, nem akarta, hogy testvére úgy haljon meg , hogy az a férfi akit szeretet rondának tartotta.

- Nem, természetesen nem. Mit gondolsz te rólam? – háborodott fel Daren a hátsó ülésen – Elmondtam neki, hogy engem ez egyáltalán nem érdekel, sőt még a segítségemet is felajánlottam. – vigyorodott el a mondat végére. Mire mindannyian megdöbbenve kapták oda a fejüket.

- Te, ajánlatott tettél, a testvéremnek, arra, hogy bármikor lefekszel vele? –kezdett egyre dühösebb lenni Matt. A kezdeti kétségbeesése Livivel kapcsolatosan, kezdett a homályba veszni. Daren látatlanul is elérte, hogy Matt figyelme elterelődjön a kínos témáról.

- Végül is igen, bár konkrétan nem mondtam neki semmi olyat, ami miatt aggódhatnál. Egyszerűen csak annyit mondtam, hogy én szívesen segédkezek az álmai elérésében. - és még mindig mindenki megütközve nézett rá- Jaj ne nézetek már így! Most mit mondhattam volna neki? Amúgy meg nem hazudtam neki vagy igen? Szerintem igenis vonzó nő! – állt ki a saját igazáért.

- Abban nincs is semmi rossz, hogy megnyugtatod a kinézetével kapcsolatosan, de hogy ilyeneket ígérgess neki, ez már több a soknál. – csapott egy nagyot dühében a kormányra Matt. – És még mielőtt elszaladna veled a ló, előre közlöm, hogy nem engedem, hogy megrontsd a testvéremet. – a többiek szinte prüszkölve próbálták visszatartani a feltörő nevetésüket. Matt hangulat változásai, és viselkedése nagyon meglepte őket.

- Matt, nem gondolod, hogy túlzásba viszed az erkölcscsősz szerepét. Mert ha azt nézzük te se vagy egy ma született bárány. – vágott vissza védekezéskép Daren.

- Jó az lehet, de most nem rólam van szó, hanem rólad és a testvéremről. – Ám a veszekedést nem tudták tovább folytatni, mivel elérkeztek a korház bejáratához. Ahol gyorsan leparkoltak, és kocsival mit se törődve rohantak be mindannyian a korház információs pultjához.

- Jó napot Matt Giullermo vagyok, a húgomat keresem, most hozták be a neve Lívia Guillermo. – mondta Matt miközben mélyen lélegzet a gyors sprintek köszönhetően.

- Sajnos most nem érek rá. – válaszolt unott képpel a pult mögött ülő fiatal lány, miközben körmeit reszelgette. Matt erre a reakcióra majdnem ráugrott, de a fiuk visszatartották az emberölési hajlamait, így csak magában átkozódhatott.

- Na ide figyeljen, Jesseika – nézett le Barbara a lány névjegykártyájára, miközben kikapta kezéből a körömreszelőt- Mi nem szórakozásból, kérdeztük meg, hogy hol találhatjuk meg az ismerősünket. Tehát ennek fényében, végezze el a munkáját, amiért fizetik, és keresse ki azt a nevet, amit kértünk. – nézett le rá szúrós szemekkel Barbara.

- Jó, jó. Nem értem miért kell az embert így sietetni- vágott dühös képet a recepciós.

- Csak csipkedje magát, nem érünk rá egész nap. – türelmetlenkedett Daren is.

- Á, már meg is van, a harmadik emeleten van a sürgősségin most éppen műtik. – adta a kimerítő választ.

- Köszönjük. – válaszolt gyorsan Barbara, nehogy a többiek a nagy sietségben ott hagyják.

- Ha nem fogtok le, nem tudom, mit teszek vele. - halotta meg Barbara az előtte siető Matt hangját- magamban már azon gondolkoztam, hogyan tépjem meg.

- Még jó hogy nem tetted meg. Most pont elég Liviért aggódni. – szállt be a beszélgetésbe az eddig hallgatag Fernandó is.

- Igazad van. – hagyta annyiban Matt. Miközben észrevették a műtőből kilépő Lorenzót és Dr. Sanderst.

- Doktor úr, ugye Livi túlélte? Nem halt meg? – kérdezte rá egyből Matt a legfontosabb kérdésre.

- Nem. – vett mély levegőt az idős gyógyító – A karján lévő sebet elláttuk. Viszont a fertőzést már nem tudtuk megállítani. Most próbáljuk lassítani a folyamatot.

- Akkor életben marad, talán még fel is épülhet? – vált reménykedővé Matt.

- Nézd Matt, nagyon nehéz ezt neked elmondanom, mert nagyon régen ismerlek, de azt kell mondanom, Livin már csak a csoda segíthet. Azonnali csontvelő átültetésre lenne szűksége. Ezzel a mostanival maximum egy hetet élhet, így is a gépek tartják életben. A fertőzés tönkre tette az összes eddig még valahogy működő szervét, a szíve, a tüdője, a veséje mindene tönkrement. Livit már csak az akart tartja életben. – Dr. Sanders megállt mondandójában, és az eddiginél is mélyebb hangon kezdett el beszélni, miközben Mattre nézett - Ezért orvosként, fel kell tennem a kérdést. Livit rajta hagyjuk a gépen vagy lekapcsoljuk?

Lekapcsolni ez az egy szó visszhangzott mindenki fülében. Mindannyian érezték és tudták mit jelent ez. Egy álom, egy élet szakadhat meg. Livi életének folytonos és harcokkal teli tűzdelt élete szakadhat meg, ha Matt igennel felel. Márpedig itt és most, neki egyedül kell döntenie, itt már senki se győzködheti, itt már senki se beszélhet a lelkére. Matt egyetlen egy szavával zúzhatja ketté azt, amit eddig Livivel felépítettek. A közös jövőjüket.

De ki ő, hogy ezt meg tegye? Képes ő erre? Képes lemondani Liviről, amikor pontosan jól tudja, hogy nincs hova tovább.

Eljött hát, amitől félt. Livi betegsége óta, tudta, hogy lesz egy ilyen alkalom, és most eljött. Neki egyedül kell döntenie, életéről és haláláról. A döntését, pedig már rég meghozta. Már akkor tudta mit fog erre a kérdésre válaszolni, amikor nyílván valóvá vált ő nem lehet Livi donorja. Akkor tudta igazán felfogni, hogy közös pályájuk Livivel végleg kettészakadt, és míg ő látja a saját útját, addig Liviét csak homályos keretek közt látja, mint egy tovatűnő délibábot. Mely néha eleven ég, és csillog, ha Livi is úgy akarja, és néha elhalványul, ahogy Livi útja is a porba vész az álmaival együtt.

Kimondani, viszont sokkal nehezebb volt, mint anno meghozni ezt a döntést, akkor még olyan távolinak tűnt, az, ami most a valóság.

- Tehát, hogy döntöttél? – nézett rá elkeseredett szemekkel Livi orvosa.

- Azt akarom, hogy ….


Egyedül a világ közepén
Children of Distance
És tudom, hogy az élet rövid, épp ezért most hagyom.Hogy elragadjon ma este a magány, és a talány.Hogy miért vagyok egyedül a világ közepén, s talántudom a választ, ami megváltoztat mindent.Hisz az árnyékom az egyetlen, ami visszaintettMert ez egy olyan hely ahol elveszhet a hited.Ahol tudod, hogy a múlt még fáj, mert még sokra viszed,Még fáj minden perc mit magam mögött hagyokMég fáj, s égeti szívem, és sebei már nagyokDe nincs választásom, ez az én sorsomAz, hogy míg élek magamból a sorokat ontomS ha elveszek, ez fenn marad majd rólam és meglátodHogy egyedül a világ közepén miért kell állnodHallod most hogy szól belőlem az elnyomott lélek?Hallod, hogy egyedül van? És én csak ettől félekDe az élet az nem változik, marad ilyen keményS csak egy dolog van ami kérek tőled, és ez csekélySoha ne add fel, igen, mert mindig lehet esélyItt egyedül a világ közepén nincsenek szavakMegmaradt pár érzés, de eltűnt már a haragAmit éreztem a világra, mert eldobott magátólÉs ezért nem félek, míg élek többé a haláltól

A megváltó

3. fejezet

Ezt nem hiszem el, ez egyszerűen hihetetlen. Ez a lány a képen, teljesen olyan, mint a feleségem, megtévesztésig hasonlít rá, legapróbb részletekig is. Emlékszek húsz évvel ezelőtt, ő is pont ugyanezzel a nézéssel vett le a lábamról. A hajáról nem is beszélve, a természetes lilás mély bordó hajszín nagyon ritka, még Japánban is, ám a mi családunkban a lányok tradicionálisan ilyen hajszínnel látják meg a napvilágot. Ez is egyfajta szimbólum, mellyel azt mutatjuk ki, hogy mi nem a középosztályhoz tartozunk, mert mi a magunk ősi hagyományival, mindig is az arisztokrácia részesei voltunk. A hajszín mellett jelentős hatást tett rám a megjelenés és a kisugárzás is.
A lány diszkréten volt felöltözve, és mégis, veszedelmesebb volt, mint bármelyik nő, akit eddig láttam. Ő a maga szolid eleganciájával kihívóbb volt, mint egyes társai, akik szinte alig viseltek valamit a figyelemfelkeltés érdekében. Bezzeg ő! Ő nem a ruhájával, és a testével hódított, hanem a megjelenésével, azzal a természetességgel, ami megkülönböztette őt a többi riválisától.
A szemei, és az egész arca azt sugallta,”hogy nesze nektek, itt vagyok, de ennél többre ne is számítsatok”, és mindezt olyan művészi mosollyal leplezve, mely szinte akár őszintének is tűnhetne, annak aki, nem ismerte ennyire az emberi viselkedéseket és reakciókat.
Egyszóval a lány teljesen lenyűgözte őt.
- Ez a lány – mondta még mindig meglepődve – teljesen olyan, mint édesanyád.
- Ugye?- mosolyodott el édesapja nyilvánvaló döbbenetén - Szinte lehetetlen. Én sem akartam elhinni, amikor először megláttam.
- Lenyűgöző a hasonlóság. – vizsgálgatta újra a képet. – De ez még mindig nem elegendő indíték arra, hogy a családunk részese legyen. – mondott ellent saját magának is. – Mi van ha, ez is csak valami trükk? Tudod te mennyien, akarnak nekünk nap, mint nap ártani? Több ezren. Ezért nem dőlhetünk be az első képnek. Egyébként is, a mai világban, bárki készíthet ilyet. Elég egy jó kép szerkesztő, és bárkiből édesanyád képe pillant ránk.
- Igen, igazad van. – ismerte el félig a vereséget – de az éremnek mindig két oldala van. Lehet, hogy hamisítvány, de ugyanennyi esélye van annak is, hogy igazi.
- Lehet, igazad van. – lett ésszerűbb a családfő is – Éppen ezért fogsz te oda menni, én most nem érek rá, rengeteg elintézni valóm van. – lett gondterhelt az arca.
- Jó, nekem így is megfelel, de magammal visszem Riyot is.
- Riyot viheted, de mást nem, és neki sem mondhatod el az igazat. Nem akarom, hogy bármi is kiszivárogjon.
- Persze, értem, tőlem senki sem tudja meg. A lány múltját pedig alaposan átvizsgálom, mielőtt találkoznék vele.
- Tégy, ahogy jónak látod, de egy valamit ne felejtsd el, őt csak akkor hozhatod ide, ha teljesen biztos vagy a dolgodban. Különben te is tudod mi fog majd rá várni. – mindketten pontosan jól tudták mire gondol a másik, a lány csak családtagként lépheti át a házuk küszöbét, ellenkező esetben teljesen halálra lesz ítélve.
- Értettem apám. A családi szabályokat eddig is mindig betartottam, és ez ezután is befogom. – Létezett egy családi egyezmény melyet tizennyolc évvel ezelőtt kötöttek meg, mikor családjuk elvesztett egy nagyon fontos személyt, és aki miatt akkoriban bandaháborúk egész hada tört ki. Igen, ez a bizonyos személy nem volt más, mint saját kishúga.
- Jó, akkor holnap már indulhatsz is. Ha pedig tényleg ő az, akkor hozd haza. – hangzott a családfejének egyöntetű parancsa. Mire a fiatalabb fiú szertartásosan meghajolt előtte, és nyugodtan távozott.
******
Eközben a Kaleido Színpadnál sem ált meg a munka. Sora éppen Mariont tanítgatta az artistaság alapjaira, mivel a kislány nagyon ügyes volt. Ám, ezt a fajta tehetséget csak a trambulinnál mutatta meg. Ezért Sora, úgy érezte, kézbe kell vennie Marion jövőjét, hogy a közeljövőben minden téren a maximálisat tudja magából kihozni.
- Gyerünk Merion, menni fog. –bíztatta a félénk kislányt.
- Nem, nem merek ugrani. –sírta el magát az alig hatéves kislány.
- Tudod mit, megpróbáljuk együtt, és azután majd meglátod milyen jó dolog a trapézokon ugrálni. – mosolygott rá bíztatóan.
- Nem, én még ehhez kicsi vagyok, nem tudok elég lendületet venni. – pityeredett el a kislány.
- Marion biztos vagy benne, hogy csak ez a probléma?- nézett rá fürkészően, mert szinte biztos volt benne, hogy lappang valami más is a háttérben, ami bizonytalanná teszi a kislányt.
- I…gen . – hangzott el a bizonytalan válasz.
- Értem. – válaszolt mindentudóan, miközben leguggolt pontosan elé - Tudod ennyi idősen, még én is bizonytalan voltam magamban. Igen, nehéz lehet elhinni, de pályám elején, engem is sokan elbizonytalanítottak, főleg a barátaim. Szerintük én sose lehettem volna jó artista. Mindig kinevettek, mert túl nagy álmokat szőttem, melyeket ők nem tudtak elfogadni, és ezért folyamatosan kigúnyoltak.
- Tényleg? – nézett rá nagy óceán szemeivel, melyekben most is kristályszemeként buggyantak ki a könnycseppek.
- Aham. – bólogatott bőszen- tudod ők még nem tudták felfogni akkor, hogy ez mennyire fontos számomra. Mivel ők még nem voltak annyira érettek, és ezért könnyebb volt számukra kigúnyolni azt, aki már akkor tudta mit akar.
- Velem is ez történt. Jenni folyton azzal nyaggat, hogy csak egy béna vagyok, és ezért nem is érdemes velem foglalkoznod.
- Jenni , az a barna loknis hajú kislány? – kérdezett rá hírtelen, mert volt egy kosza gyanúja.
- Igen, ismered? –kíváncsiskodott Merion.
- Igen, sajnos. Őt is edzem, de már legalább értem miért szekál téged a hülyeségeivel. – állt benne össze a kép.
- Miért?
- Mert az a kislány tényleg egy reménytelen esett. Már legalább két hónapja edzem, de eddig semmi jelentős eredményt nem mutatott fel. Még a balett lépéseket sem tudja megjegyezni. Ennyire rossz tanoncom még sose volt, ezért ha a jövő héten se mutat fel semmit, kénytelen leszek őt elküldeni.
- Tényleg? Ezt nem hiszem el, nekem ezt sose mondta.
- Pedig igaz, úgyhogy megnyugodhatsz nem vagy tehetségtelen. A barátnőd csak nem akarta, hogy valaki más átvegye a helyét. Vagyis csak irigy volt rád, mert benned meg van az, ami benne nincs, mégpedig a tehetség. Ezért kislány, most szépen összeszeded magad és megmutatod neki is, ki itt az igazi tehetség.
- De te ebbe, honnan vagy ennyire biztos? Mi van, ha én is olyan béna vagyok, mint Jess? Akkor engem is elküldesz?- esett újra kétségbe a kislány.
- Egy, téged Merion soha nem küldenélek el, mert te olyan vagy nekem, mint a kistestvérem. Kettő, a barátnődet se küldtem el. Eddig. És most se azért akarom el küldeni, mert tehetségtelen, hanem, mert így átvert téged. Három: Igenis tudom, hogy tehetséges vagy, csak van benned egy kicsi félsz, de majd én előhozom belőled az igazi trapéz artistát, de ehhez az is kell, hogy te is akard. Szóval akarod vagy sem?
- Igen. – mondta miközben Sora mellkasát ölelte át.
- Ez a beszéd nagylány. Most pedig szépen meg tanulunk hintázni. Nem nehéz, egyszerűen csak annyit kell tenned, hogy ráülsz erre a rúdra, és előre hátra billegsz, pont, úgy ahogy a játszótéren is szoktad.
- Oké. – ült fel Sora mellé a trapézra.
- Gyerünk Merion, csak szép lassan, nem kell elsietni semmit, most csak szokd meg az újhelyzetet, barátkozz meg a magassággal. – adta az utasításokat miközben egyre nagyobb lendülettel vett a lábával.
- Jaj, Sora kezdek félni.- és tényleg egyre jobban kapaszkodott a rudat tartó fémszálakra. – Nyugodj meg Marion, csak csukd be a szemed, és képzeld el, hogy lent vagy a földön, a játszótéren, abban a kishintában ülsz, amelyikben mindig is szoktál, tudod, amelyik mindig a tengerpartra néz. Emlékszek én is gyakran hallottam a tenger háborgását, miközben ott üldögéltem, na és a madarak végtelen szárnyalását is láttam. Tudod ilyenkor engem mindig az az érzés fogott el, hogy velük együtt akarok szállni. Te sose akartál úgy repülni, ahogy a madarak repülnek az égen, mint mondjuk egy kecses hattyú, vagy, mint egy igazi főnix? – játszott rá a kislány kíváncsi természetére.
- De igen.- válaszolta, még mindig csukott szemmel a kicsi.
- Jó akkor most szépen lassan nyisd ki a szemed, és ne félj, én itt vagyok veled, és foglak téged. – Merion úgy tett, ahogy Sora mondta, és hírtelen csodálatos érzés kerítette hatalmába, úgy érezte bármire képes, mintha egy varázslatos erő szállta volna meg. Ám a csodálatos varázslat nem tarthatott soká, mivel megérkeztek a következő trapézra, de ez a kis idő is elég volt ahhoz, hogy a kislány minden gátlását levetve, vesse magát Sora karjai közé.
- Nocsak, nocsak hova lett a félelmed Merion?- nézett rá mosolyogva Sora.
- Elveszett valahol, félúton. – válaszolt felhőtlenül a kislány, mire mindkettőjükből kitört a nevetés.
A válaszra még a sötétben rejlő árnyék is elmosolyodott. A párbeszéd elején, nem igazán reménykedett a lány győzelmében. Ám a végén már ő is szinte leesett állal figyelte az eredményt. A kislány szinte teljesen megtáltosodott, és már őt is alig lehetet levenni a trapézokról. Sorának csak, ötször kellett megígérnie, hogy holnap is felmennek gyakorolni, mire a kislány engedett a gyengéd szorításnak, és végre lejött magától.
Sora miután elköszönt kisbarátnőjétől, egyenesen az öltöző felé tartott, ám egy ponton még is megállt és hátra se fordulva, hangosan megjegyezte: Remélem Mr.Oswald jól figyelt, ugyanis ezek voltak az alapműveletek, még egyszer pedig nem óhajtom elmondani, főleg nem a maga kedvéért. Majd mondandója végeztél elindult újra az öltője felé.
Leon csak a mosolyogva rázta a fejét, miközben hallgatta Sora szavait. Ez a lány aztán tényleg nagyon makacs, azt hiszi, ha ilyen undok és elutasító vele, akkor majd ő csak így itt hagyja. Mert ha igen akkor nagyon rossz lóra tett. Őt az ilyen kis csipkelődések nem riasztják el, és főleg nem rémisztik meg, de mindenestre mulatta a lány gőgje, mert ebből is az látszik, hogy valamilyen szinten kezdi őt elfogadni.
******
Sora reggel korán kelt, szinte már saját magát is meglepte, mivel szokásához híven mindig ő kelt a családban a legkésőbb, ehhez képest, most őt találta meg leghamarabb a szakácsnő a konyhában.
- Szia Nana!- köszönt illedelmesen az öreg szakácsnőnek , miközben helyet foglalt vele szemben a magasított bárszéken. - Szia szívem. – nézett rá megütközve.
- Mi az, mit nézel ilyen furán, fordítva vettem fel valamit, vagy mi van?- nézett végig magán. Először a fehér szandálját ellenőrizte, de azon nem látott semmi kivetnivalót, így haladt is tovább, rövid kék színű farmer szoknyájára, azon se látott semmi furát, bár lehet, hogy a hossza nem tetszik neki, könyvelte el magában az egyik fő problémaforrást, míg végül eljutott újatlan fehér toppjához, amiben megint csak nem talált semmi kifogásolni valót.
- Nem, nem szívem. A ruháiddal nincsen semmi baj, bár meg kell jegyeznem, nagyon kitettél magadért. Régen láttalak ennyire kicsípve. - mosolygott mindentudóan az öregasszony – Csak nem valami új megnyerő idegen van a láthatáron?
- Újnak új, de hogy megnyerő-e, na az aztán biztos, hogy nem!- háborodott fel erre az abszurd kijelentésre.
- Miért annyira ronda, vagy annyira rossz a viselkedése? – érdeklődött a szakácsnő, miközben Sora reggelijét készítette.
- Nem. Igazán egyik se. – vallotta be az igazat, mert azt azért ő se tagadta, hogy Leon a maga nemében igenis figyelemreméltó tulajdonságokkal rendelkezik. Először is ott vannak a szemei, és ha ez még nem lenne elég, az egész pasi, a maga titokzatos személyiséggel vonzza őt.
- Akkor meg? Nem értem, mi a bajod van vele! –értetlenkedett az öregasszony.
- Mi a bajom vele!? – na ez tényleg jó kérdés, tűnődött el Sora.
- Az, hogy nem ért az artistasághoz. – vágta ki magát végül.
- Aha, szóval csak ennyi? – nézett rá hírtelen eltűnődve a nő- Mond csak Sora, ugye neked véletlenül se tetszik ez a férfi? – kérdezett rá hírtelen, hátha így a lány az igazat mondja.
- Nem! Mért is tetszene?- kérdezte értetlenül. Ugyanakkor magában jött is rögtön a válasz, mert úgy néz ki, mint egy görög félisten. Á, nekem tényleg nem tetszik, nem és nem, győzködte magát.
- Tényleg? Akkor még is, miért csípted ki magad ennyire?
- Mert … mert , most ehhez volt kedvem. Egy évben egyszer én felöltözhetek normálisan, vagy jobban szereted, ha szakadt farmerokban és kinőtt pólókban flangálok? – vágott vissza Sora.
- Nem, de azért azt el kell ismerned, hogy kicsit váratlanul jött ez a változás. Arról nem is beszélve, hogy pont most jött be a képbe az új artista társad is.
- Nana, te aztán tudsz kombinálni!- vágott sértődött képet. – Hihetetlen milyen rossz hatással vannak rád a szappanoperák. Le kellene szoknod róluk! Mert így, még oda is dolgokat képzelsz, ahol nincs is semmi. - mondta a magáét csak azért is.
- Persze Sora – nézett rá elnézően, Nana- tudom , hogy nehéz elismerni, ha valaki tetszik neked, de hidd el, nem annyira rossz megtalálni az igazi szerelmet. Tudod annak idején, az én Kalosom is pont ugyanilyen volt, mint te. Minden erejével azon volt, hogy elkerülje Sharát , és most nézd meg őket, szinte el se lehet őket választani. – Atyám, Nana gondolatban már el is jegyzett Leonnal, ha ez így megy tovább, én inkább lelépek. Mert ennyi sületlenséget nem képes befogadni az agyam, korán reggel.
- És tudod, hogy van a mondás, az ellentétek vonzzák egymást. Mi van, ha neked, pont ő az igazi?- nézett rám álmodozón. Hátha lehet mérni, mikor szakadt el bennem az a bizonyos cérna, akkor én pontosan azt mondanám, hogy most. Ennyi sületlenséget még sose hallottam életemben, ezért jobb lesz, ha lelépek, mert ha ez így folytatódik tovább, akkor én egy életre szóló agyi károsodást szenvedek.
- Tudod mit Nana, én most elmegyek. Nagyon jó volt veled így korán reggel elcseverészni, de én most inkább elmegyek dolgozni.
- Mi, de hát miért? Maradj még egy kicsit, legalább még elbeszélgetünk a lovagodról. – már majdnem kín voltam az ajtón, amikor visszafordultam, mert eszembe jutott valami. - Ő nem a lovagom, és még csak nem is a barátom, ő egyszerűen csak a partnerem. Érted Nana? Ő NEKEM SENKIM!- ezt már szinte üvöltöttem, úgy kihozott a sodromból.
- Igen. Bocsáss meg, nem akartalak, így felzaklatni.- miközben folyamatosan potyogtak a könnyei. – Na tessék, jól indul a nap. Egyszer kelek korán, és akkor is mi az eredménye? Leüvöltöm az első utamba kerülő embert.
- Jaj Nana, nyugi, nem akartalak megbántani - mentem oda hozzá ,hogy jó alaposan megölelgessem- csak egyszerűen eldurrant az agyam. Ez a fickó teljesen kikészít, amióta csak betette a lábát a Kaleidóba az életem teljesen felfordult. Eddig minden olyan egyszerűnek tűnt, mert eddig csak én voltam, nem kellett igazán senkivel sem törődnöm, de ez most megváltozott, és ez miatt a szokásosnál is elviselhetetlenebb vagyok. Tudod, úgy érzem hirtelen túl sok teher szakadt a nyakamba, és nem tudok velük mit kezdeni. – tárta ki végül a szívét az öregasszonynak.
- Értem, persze, és kérlek ne is foglakoz velem, tudod, hogy csak fecsegek itt össze vissza.
- Ugyan, dehogy. Tudod, hogy sokat adok a szavadra, ezért ne is mondj nekem ilyen badarságokat. – mondta neki miközben folyamatosan, törölgette le a könnycseppeket, Nana arcáról.
- Na akkor szent a béke? – kérdezte tőle viccesen, mint mikor kiskorában valami rosszaságot tett.
- Persze, nem is haragudtam rád soha. –mosolygott rá az idős asszony.
- Akkor jó. Most pedig kérdezhetek tőled valamit, Nana ?- kérdezte sunyi módon Sora.
- Igen, bár már meg is tetted.
- Szóval azt akartam kérdezni, merre találom a házban a legnagyobb ollót?
- Ollót? – nézett rá megütközve, Nana - Minek neked olló?
- Ó, legyen az csak az én kis titkom. Na, akkor megmondod?
- Igen, kint a garázsban, de vigyáz vele, mert az tényleg jó nagy és éles.
- Oké , köszi csak ezt akartam tudni. Majd egy győzelemittas mosollyal ott hagyta a házat, hogy új szerzeménnyel térjen be a színpadra, melyen már ott is várta újdonsült ”partnere”.

A megváltó

2. fejezet.

Szememet, és gondolataimat tovább futatva eljutok a szoba egyetlen olyan részéhez, ami az én kis kedvenc kultusz helyem, vagyis a párkányos O alakú ablakhoz, ami egyenesen az óceánra néz, és ami mindig megnyugtatott lenyűgöző és páratlan panorámájával. Ám most valami oda nem illő zavarja meg az eddig tökéletesnek tűnő összképemet, vagyis inkább valaki. De vajon ki lehet ez az idegen? Gondolkodtam magamban, míg Kalos éles hangja ki nem zökkentett röpke eszmefuttatásomból.

- Sora szívem jó, hogy végre ide értél. – mintha némi gúnyt éreznék a hangjában- Elvégre csak félórája kértem meg Saráht, hogy szóljon neked. – na tessék, most hallgathatom a szokásos kioktatást. Mintha ő tökéletes lenne. Jó elkéstem, na és, eddig is mindig elkéstem mindenhonnan, akkor meg nem tők mindegy. Komolyan mondom Kalos képes a bolhából is elefántot csinálni.

- Itt vagyok, vagy nem. – válaszoltam vissza kicsit flegmán.

- Igen. De egyszer az életben lehetnél pontos is, vagy talán ez már meghaladja a képességeidet? – nézett rám dühös örvénylő szemivel, melyekkel szinte át akart döfni

- Nem. – Válaszoltam ismét csak szűkszavúan. Komolyan most mit vár tőlem? Nem születtem Svájci órának. Egyébként is, most nem is késtem el, de mindegy, úgyse hinne nekem.

- Akkor legközelebb ne késs el. – hangsúlyozta ki a késés szót.

- Jó, csak ezért hívtál? Vagy van esetleg valami más égetni való téma is.- néztem rá kérdőn, engem aztán hidegen hagy, ha meg akar fojtani egy kanál vízben, ő kezdett el kötekedni, és nem én.

- Igen lenne. – állt föl az íróasztala mögül, majd azt megkerülve, oda jött hozzám, és az idegen felé intett –Szeretném neked bemutatni az új partneredet Leon Oswaldot.

- Oswald- ejtettem ki hangosan is a nevét, miközben alaposan végigmértem. Ezüstös üstökével, mely szinte a derekáig ért kicsit meglepett. Eddig minden olyan fiút, akinek ilyen hosszú haja volt elitéltem. Elvégre mi a fenének növeszti meg a haját? Még nekem sincs ilyen hosszú hajam. Neki ellenben van vagy fél méter, hozzá képest én még sehol se vagyok. Lány létemre. Juj, most hirtelen elképzeltem ezt a rengeteg hajtömeget bedajeroltatva. A kép, ami megvillant lelki szemeim előtt, leginkább egy takarós kis pulikutyára emlékeztetett, főleg az ezüstős hatás miatt. Hu kirázott tőle a hideg, ezt a képet aszem száműzőm-agyam legrejtettebb szegletébe. A következő, ami nagyon meglepett rajta, az a tekintette. Szinte már áramütésként ért, ahogy rám nézett. Még sose láttam ilyen mély vesébe látó szemeket, mintha a lelkem mélyére akarna látni, azokkal a szép ködös szemeivel. Hihetetlen, de még sose láttam senkit, akinek ennyire különleges szemei lennének. Leginkább egy ködös hajnalhoz hasonlítanám, mint amikor a harmat éppen száll fel a táj felszínéről, és maga után hagyja ezüstös ragyogást. Az ő szemeiben is ugyanezt a csillogást láttam, minden egyes kis szikra a szemében felért egy harmat cseppel, ami megcsillan a napfényben. Az arca is karizmatikus volt, bár ezt inkább francia származásának tudtam be, és ezt most, a jelen pillanatban mellékesnek is tekintettem. Az arca után a testét vettem szemlére, és igen, itt jött a következő sokk. Izmos volt, és ez még csak enyhe kifejezés, arra amit láttam, sőt szokatlan is. Szokatlan, mert egyetlen egy tornászon sem láttam ennyi izomköteget, mint rajta. Ráadásul, ahogy elnéztem, neki nem csak a karja volt erős, ahogy az általában szokott lenni, hanem mindene. A tornászoknál bevett szokás, a szálkás izom, mivel ha agyon erősítik magukat, elvesztik a hajlékonyságukat, és ez ebben a szakmában legalább annyira fontos, mint jó erőn lét. Ehhez képest, ő úgy nézett ki, mint aki karót nyelt. Semmi lazaságot se láttam benne, a mozdulatai is inkább voltak megfontoltak és kimértek, mint sem lágyak és kecsesek. Nem, ezt a férfit hamarabb nézem katonánk, mint artistának, az is biztos. Egyáltalán nem illett ide. Jó elfogadom, jól néz ki, még bennem is megmozgatott valamit, de csak ezért nem köthet vele szerződést Kalos, vagy igen? Képes lenne a csak női rajongok miatt, tönkre tenni az előadást. Mert azt már most garantálom, hogy a színvonal a béka bizonyos altája alá süllyedne, ha ezzel az ipsével kellene együtt dolgoznom. És azt semmi pénzért nem fogom hagyni. Itt én vagyok a sztár! Ezért a lapokat is én osztom. Nem fogom hagyni, hogy egy kezdő pancser, mindent elrontson. Még csak az kéne, hogy romba döntse azt, amit én kín keservesen felépítettem. Na nem, azt már nem!

- Kalos, ugye most csak viccelsz? Április elseje nem most van. – néztem rá viccesen.

- Sora, ne gyerekeskedj, ez most teljesen komoly, Leonnal már alá is írattam a szerződést. – a szerződés szónál szabályosan kiverte nálam a biztosítékot.

- Kalos te magadnál vagy? Tudod, mit tettél? Egyáltalán napszemüveg nélkül is végig nézted már őt. – zúdítottam rá kérdéseimet. Hihetetlen mennyire nem veszi észre a lényeget.

- Ha ez lenyugtat téged, akkor igen, megnéztem.

- És nem tűnt fel valami, véletlenül?- néztem rá számon kérőn. Most jelen pillanatban az se érdekel, hogy itt van ez a Leon, aki úgy néz rám, mint egy hisztis libára. Nézzen csak, éppen az ő életét akarom megmenteni.

- Nem. – Ennyi? Csak ennyit tud mondani? Ezt nem hiszem el.

- Nézd Kalos, én nagyon becsüllek – mondtam a legnagyobb jóindulattal a hangomban- és tudom, hogy te vagy a legjobb sztárkeresésben, de most valamit nagyon félre nézhettél. Mr. Oswald mindennek jó, csak artistának nem. Nézd meg, jó elismerem, jól néz ki, egy pont neki. De az izomzata, könyörgöm, csapnivaló. – erre most úgy néz rám Leon is, mintha én valami vaksi lennék, és teljes mértékben a megaláztatottság jeleit láttam rajta. – Olyanok az izmai mintha acélból lenének. – na itt bezzeg visszanyerte eredeti arcszínét, míg én éreztem, kezdek pirulni, ezt az égést – Elmondanád nekem, hogy mit kezdjek így vele? Nála még Johnaten is tehetségesebb. – na itt láttam némi megingást Kalosnál , mintha ő maga is a nevetés és a düh között vacillálna. Végül az egész helyzetet Leon beszólása tette végképp komikussá.

- Ki az a Johnatten? – na uff , ez most tényleg azt akarja hallani, kihez alacsonyítottam le. Jó, végül is rajtam ne múljon. Ha erre nem sértődik be, akkor már semmire.

- A fókánk. – ejtettem ki lazán. Mire Kalosból és belőlem menthetetlenül kitört a röhögés. Atya úr isten, és ilyenkor nincs nálam a fényképezőgépem, ezt az arcot meg kellett volna örökíteni az utókornak. Szegény, olyan bamba képet vágott, mint akit jó alaposan felképeltek. Aszem ezt a kört én nyertem, még pedig K. O-val. Lélek jelenlétemet visszanyerve, még is csak engedtem Kalosnak. Legyen az, amit ő akar, engem már nem érdekel, viszont ha csak egyetlen egy kis stiklije lesz ennek a Leonnak, én úgy vágom ki őt, hogy a lába se éri a talajt.

- Tudod mit Kalos, legyen.- egyeztem bele, ebbe az örültségbe- Maradhat, de tudnod kell, hogy ennek még messze nincs itt a vége. - Majd Leon felé fordultam és kezemet nyújtottam felé, amit ő azonnal el is fogadott. Erős nagy tenyerében szinte elveszett az én apró kis törékenynek tűnő kezem, de ez se érdekelt, én akkor is magabiztosan néztem az ő szemeibe.- Örülök a szerencsének Mr. Oswald. Mostantól kezdve maga lesz a partnerem.- ejtettem ki gúnyosan-, és mint ilyen, feltétlen bizalmat várok el. Az edzések mindig kora délelőtt kezdődnek, de magának még annál is korábban.- mosolyogtam elégedetten, ennyi kis öröm nekem is ki jár-, Legyen itt minden reggel ötre. Muszáj lesz valamit kezdenünk az izomzatával, mert ez egyszerűen siralmas. Azt még kinézem magából, hogy elbír, de hogy el is lendítsen egy trapézra, na azt már kevésbé. – láttam rajta a sértettséget, de nem érdekelt, ha ő rosszul érzi magát, akkor én mit mondjak? Nem belőle csinálnak hülyét, nem neki kell ,egy kezdőhöz lealacsonyodnia. Ehhez képest az ő sértettsége semmi! Nekem a becsületem, és a jó hírnevemen esik folt, ha ő nem képes összeszedni magát. Ezért melegen merem remélni, hogy állni fogja a sarat, és nem adja fel, mert belőlem senki nem csinálhat hülyét. Majd egy végső, lesújtó pillantással ott hagytam mindkettőjüket. Míg én magamban pufogtam ők, tovább beszélgettek.

- Na, ezen is sikeresen túl jutottunk, azt hittem rosszabb lesz. – csapta össze tenyereit Kalos, miközben kifújta az eddig benntartott levegőt.

- Mond csak Kalos, mi most ugyanazt a lányt láttuk? Mert én személy szerint, már annak is örültem, hogy nem esett nekem.

- Ugyan Leon. - intette le Kalos - ez még semmi se volt. Te még nem láttad Sorát dühösnek, és ajánlom is, hogy ne is lásd, mert addig éltél.

- Szóval számíthatok ennél sokkalta rosszabbra is? – kérdezte hitetlenkedve.

- Ha, úgy vesszük, igen. De mit vagy úgy kiakadva? Csak elbírsz vele. Elvégre több mint, nyolc éve vagy titkos ügynök. Neked ez nem jelenthet problémát. És ha igaz, amit Szájmon mondott, két éve kiképeztek artistának is. Akkor meg hol itt a gond? Sora nem fog ízekre szedni, legfeljebb csak csiszol rajtad. – kuncogott magában Kalos.

- Te könnyen beszélsz, húsz éve a központ környékén se jártál. Jól leléptél Kalos, miközben az öregek majd meg szakadtak a melóban. És mind ezt miért?- nézett körbe lesújtón Leon - Csak, azért hogy cirkuszigazgató legyél. Mondhatom jó kis érvágást, csináltál magadnak.

- Leon, fiam, azt hiszem, kezdesz kicsit ingoványos talajra térni. Ki léptem, mert ki akartam! Most boldog vagyok, azt tehetem, amit akarok, van egy boldog családom, szerető feleségem és egy nagyszerű lányom. Azt hiszem, ez több, mint amit akartam, és vártam az élettől.

- De soha nem bántad meg, hogy ott hagytad a többieket?- kérdezett rá Leon, az őt legjobban érdeklő kérdésre- Hiszen Kalos, te voltál legjobb! Nálad jobb ügynököt még nem adott ki a szervezett, azóta is legendák szólnak rólad.

- Nem. Nem bántam meg, egy percig se. Tudod Leon, te még fiatal vagy, sok mindent, másképp látsz, mint én. De majd te is bele fogsz fásulni ebbe a munkába, és akkor majd te is egy nyugodt életet akarsz. Amiben sokkalta fontosabb lesz a család, mint a bűnözök hajkurászása. Elismerem, nekem sem volt könnyű ott hagyni a szervezetett, de ha nem tettem volna, ugyanott lennék, mint Szájmon. Család nélkül, kiégve, és megkeseredve a sok munkától. Nem, nekem ennél sokkalta többet jelentet ez a mostani életem megteremtése. Sarah annak idején egy új dimenziót nyitott számomra, és amúgy is, tudod milyen zűrös egy nőszemély, mellette aztán végképp nem lehetet unatkozni, sőt néha több borsót tört az orrom alá, mint a bűnözök.

- Az biztos, te aztán jól kifogtad. – nevetett fel hangosan Leon, miközben maga elé képzelte Sarah bohókás arcát- Egyébként róla jut eszembe, a lányod se semmi, jól fel vágták a nyelvét. Szinte szóhoz se hagyott jutni.

- Az biztos, anya lánya, bár a fókás hasonlattal szerintem túl szárnyalta saját magát.

- Kösz, hogy megint felhoztad.- vágott fancsali képet Leon.

- Szívesen, máskor is. – mosolygott sunyin Kalos.

- Egyébként tudsz már valamit az Ázsiaiakról. Szervezkednek?- érdeklődött Leon miközben kényelembe helyezte magát Kalossal szemben.

- Mi van Leon, csak nem kényelmetlen az artista szerep?- ugratta Kalos a fiatalabbat.

- Nem, csak egyszerűen szeretnék valami , mást is csinálni. Lassan két éve dolgozunk ezen az egy ügyön, jó lenne már végre lezárni. Amúgy is, azt hittem, hogy neked lesz a legfontosabb, hogy minél hamarabb végezzünk. Mivel itt is, a nevelt lányod játssza a főszerepet. – nézett Leon enyhén kárörvendően Kalosra.- Milyen kár, hogy ez a valóság, és nem csak egy színpadi darab. Nem?

- Ne is mond. Most derült ki az örökbefogadás ténye is. Most mindenki ezen csámcsog. – dühöngött Kalos – Még jó, hogy Sora igazi múltjáról senki nem tud.

- Még ő maga sem?- kérdezte megdöbbenve Leon.

- Nem, addig jó neki, míg nem ismeri őket. Sora nem olyan, mint ők! Ő még egy légynek se képes ártani, nemhogy ártatlan emberek vérét kioltani. – vette védelmébe azonnal Kalos a lányát. – Meg hála istenek szerencsénk is van, Sora gyűlöli az igazi családját. Az ő szemében már akkor elásták magukat, amikor ott hagyták őt az árvaház lépcsőjén.

- Jó, ez mind szép is jó, de egyszer kiderül az igazság, és akkor mihez kezdtek? Vagy ami még ennél is rosszabb, mit tesztek akkor, ha megjelennek? Mert megfognak, ők se hülyék, újságot még ők is olvasnak. A lány pedig tagadhatatlanul hasonlít rájuk, főleg az édesanyjára, mintha ikrek lennének.

- Leon, ha elfelejtetted volna pont ezért vagy itt, hogy megvéd Sorát. – oktatta ki Kalos.

- Kalos, ne tereld el a dolgokat. Egyébként meg pontosan tudom, hogy mi a feladatom. - váltott határozott hangnemre a fiatalabb is.

- Akkor tartsd is magad ehhez. – pirított rá Kalos.

- Jó, te tudod. Viszont nem odázhatod el a dolgokat. A család nem veszélyként tekint rá, hanem mint egyenrangú partnere, akit majd mindenáron meg akarnak maguknak szerezni. – emlékeztette Leon a nála idősebbet.

*******

Eközben a világ másik sarkában, Japánban sem állt meg az élet. Egy feldühödött férfi tartott édesapja dolgozószobájába. Majd felrobbant dühében, még sose volt ennyire ideges. Hiszen az újságban, amit a kezében tartott, nem mást látott a címlapon, mint a saját édesanyjának fiatalkori hasonmását. Ez pedig csak egy valamit, jelenetet, hogy a kishúga még mindig él.

A férfi mikor elérte édesapja szobáját, nem várakozott sokáig. Fogta magát és egyszerűen berontott a szobába. Majd az előtte lévő dolgozóasztalra dobta az aznapi újságot.

- Takeshi, elárulnád, hogy mégis mi a fene bajod van? – állt fel meglepődésében a ház ura, aki egyben a dühös ifjú édesapja is volt. Bár ezt a külső hasonlóságok is igazolták. Mindkettőjük teste arányosan izmos volt. Pont úgy, ahogy azt egy igazi harcostól el is várja az ember. Hiszen mindkettőjüket erre nevelték. A családjuk védelmezésére. Mindkettőjük ereiben ugyanaz a harcos vér csörgedezett, mely az évek során oly naggyá tette a családjukat, és melytől oly sokan rettegtek is. Sok Japán szemében ők képviselték a nyers erőt, míg feleségeik és lányaik, a megfoghatatlan kellemet és csábítást. Ezzel a csodálatos párosítással pedig mindig elérték a céljaikat. Ám most még is, két szikrázó fekete szempár szegült egymásnak, néma párharcot vívva. Végül még is a fiatalabb adta meg magát, ezzel is fejet hajtva édesapja akaratának.

- Nézd meg az újságot és megtudod. – válaszolt méltóságteljesen Takeshi.

- Miért? Úgy sincs benne semmi. Engem nem érdekelnek a pletykalapok. – nézett le fiára Sasuke teljes érdektelenséggel.

- Jobb, ha megnézed. Ezt biztos érdekelni fog. – nézett rá meggyőzően.

- He, pletykaújságok? Mi újat mondhatnak nekem ezek? – vette kezébe a frissen nyomtatott darabot, miközben szemeivel az újság hasábjait pásztázta - Nem látok benne semmi érdekeset. Szóval, ha csak ezért jöttél, akár el is mehetsz. Ha jól tudom rengeteg dolgod van, vagy nem?- Takeshi az édesapja elutasító válaszával mit se törődve, újra próbálkozni kezdett.

- Lapozz az utolsó oldalra, és garantálom, hogy meg fogsz lepődni. – Sasuke oda lapozott ahova a fia mondta, de mikor a megfelelő oldalhoz ért, még a lélegzete is elakadt. Az oldal hasábján, egy fiatal, körülbelül tizennyolc éves lány pózolt kisestélyiben. A királykék selyem, amely a lány testét fedte, előnyösen emelte ki a szépség minden egyes porcikáját. Ám a férfit, még sem ez nyűgözte le. Hanem az az arc, amely ehhez a gyönyörű testhez párosult. Ahogy ránézett a lány arcára villámcsapásként érte őt a felismerés.

Reménytelen ? 3.

3. fejezet

- Igen anyu.

- Anyu? Ez meg még is mit jelentsen?- kérdezték többen is értetlenkedve. – Nem mintha ránk tartozna, de ez akkor is kicsit furcsa számunkra, már meg bocsásson. – tette hozzá Matt.

- Úgy látom meglepetést, okoztunk a fiuknak. Te, hogy látod szívem? – nézett le Alex, egy alig öt évesnek mondható kislányra.
- Szerintem, nem jutnak szóhoz, bár egyáltalán nem értem miért, te az anyukám vagy és kész! – jelentette kislány minden kertelés nélkül. Szinte már sértve érezte magát a feltételezés miatt is, még is milyen alapon kérdőjelezik meg, az ő, és Alex közt lévő kapcsolatot.
- Szóval ő az anyukád?- guggolt le hozzá Kevin. – Szép anyukád van, igazán büszke lehetsz rá. – kezdeményezet beszélgetést Kevin.
- Ezzel nálam nem lehet elérni semmit. Tudom, hogy tetszik neked az anyukám, de nem dőlök be a kamu szövegeknek. – válaszolt szinte azonnal Tia. Mire a többi fiú szinte a hasát fogta a nevetéstől. Kevint kikosarazta egy ötéves kislány, ez már nekik is sok(k) volt.
- Á, bocsánat. - szabadkozott Alex kislánya viselkedése miatt - Tia nem ezt akarta mondani. Ugye Tia? Gyerünk, kérj bocsánatot a bácsitól.- kezdeményezet békülést Alex.
- Nem, nem kérek bocsánatot. - ordított a kislány magából kikelve - Főleg nem tőle! Ő is csak olyan, mint a többi! – majd sírva kirohant a teremből. Maga után hagyva egy rakás értetlen és döbbent férfit.
- Nem kellene utána menni? – kérdezte meg Kevin, aki csak magát okolta az iménti beszélgetés miatt.
- Nem, ilyenkor duzzog egy kicsit, aztán megnyugszik, és visszajön. Tudják Tia egy kicsit nehéz természetű, ezt is a férjemtől örökölte. – válaszolt Alex enyhén könnyezve a régi emlékek miatt.
- Magának van férje? – tette fel a meggondolatlan kérdést Kevin.

- Már nincs, két évvel ezelőtt halt meg egy autóba balesetben. – ejtette ki a fájdalmas szavakat Alex. – Akkor épp egy nagyon fontos mérkőzésre ment, én nem tudtam elkísérni, viszont Tiát magával vitte. Emlékszek Tia nagyon örült neki, mindig is szeret szurkolni Keithnek. A férjem odáig volt Tiáért, szinte mindenhova közösen mentek, így amikor Tiától megkérdeztük, aznap ki mellett akar lenni, egyből rávágta az apa szót. – kicsit megállt a mondandójában, hiszen a régi emlékek folyamatosan törtek a felszínre – Az nap nekem is versenyem volt. Az edzőmmel együtt nagyon izgultunk, minden azon a versenyen állt vagy bukott, épp az utolsó ugrásomhoz készültem, amikor jött egy nem várt telefonhívás. Gondolhatják mit közöltek velem? A rendőr, akivel beszéltem, elmondta, hogy a férjem frontálisan ütközött egy részeg kamionossal, és azonnal meghalt az ütközés következtében. A kislányom pedig ugyan életben maradt, de súlyos állapotban került korházba. Tiát a biztonsági öve mentette meg, de a gerince még így is súlyosan megsérült, az orvosok semmi jóval nem kecsegtettek. Azt mondták, hogy sose tud majd újra lábra állni, ők már elkönyvelték nyomoréknak, de én még nem! Ekkor változtattam életmódot, feladtam az eddigi életemet, valami teljesen másért. Gyógytornásznak álltam. Úgy éreztem csak akkor menthetem meg Tiát a tolószéktől, ha magam edzem, végül a módszer bejött, félévre rá már Tia járt. A csoda híre pedig futótűzként terjedt. Akkoriban nem egy szülő könyörgőt nekem, hogy foglalkozzam a saját gyermekével, míg végül beadtam a derekamat. Nem tehettem mást. Ha azt nézzük sokáig én is azt éltem át, mint ők, így nem tagadhattam meg a segítséget. Így saját praxist kezdtem, majd a pácienseket és a gyógyulni vágyókat itt az uszodában fogadtam. A kezelések során a gyerekek, nem hogy fogytak volna, szinte egyre többen lettek! Manapság el se lehet képzelni hány béna, vagy lelkileg sérült kisgyerek van, akinek igazából nem kell más, csak némi akaraterő, és biztatás, ahhoz hogy elérjék az álmaikat. – végül már mosolyogva kérdezte meg a fiúkat – Most már ugye értik miért hozzám küldte önöket Michael?

A fiuknak sem kelet hozzá sok ész, egyből rájöttek a nagy titokra. Még pedig arra, hogy ha valamit nagyon akarnak, teljes szívből, az akár valóra is válhat, nincs akadály, ha hiszel abban, ami számodra tényleg fontos. A gyerekek számára ezt az akadályt a betegségük képezte, míg a fiuknál leginkább az ellenségeskedés a csapatszellem hiánya. Hiába profik mindannyian, ha nem képesek összedolgozni, ha nem látják a közös célhoz vezető utat.

- Tehát most már értik? – tette fel újra a kérdést Alex.
- Igen. – szólaltak meg határozottan a fiúk.

- Jó, akkor remélem ennek fényében fogunk együtt dolgozni. - mosolyodott el Alex, majd határozottan folytatta mondandóját - Nálam nincs nyafogás, sem késés, ezt még a gyerekektől se fogadom el, ezért ha lehet, maguk se tegyék. Ezt nem magam miatt kérem, elhihetik, nálam mindenki ideje be van osztva, ezért ha késnek, nem az én időmet vesztegetik, hanem sajátjukat. Valamint az én óráimon mindenki csoportba lesz beosztva, így az ellentéteket, már most elfelejthetik. Én nem fogadok el semmilyen veszekedést, maguk érett felnőtt férfiak, akik képesek józanul gondolkodni, így az egymás iránti gyűlöletet is képesek a háttérbe szorítani. Ugye?- kérdezte Alex élésen, úgy mintha nemleges választ el se fogadna.
- Igen. – válaszoltak kelletlenül a fiúk.
- Jó. Most, hogy túl estünk a formaságokon, szeretném, ha mindenki bemutatkozna. Én már meg tettem, de meg teszem újra, Alexandra Naegino Felton vagyok. A barátaimnak, csak Alex, így ti is nyugodttan hívhatok így. Végzetségemet tekintve testnevelő tanár vagyok, és gyógytornász. A szabad időmet legszívesebben a kislányommal töltöm, Tiarával, akivel nem rég találkozhattatok. Most pedig több dolog nem jut eszembe, így ha akarjátok, elkezdhetjük az ismerkedést a ti oldalatokról is.

A fiuk az elején kicsit tartózkodóak voltak, de a végén alaposan belelendültek, sőt szinte mindenki mondott olyan dolgot magáról, amit eddig még harapófogóval sem lehetet, volna belőle kiszedni. Így Alex sok érdekes dolgot megtudhatott a fiúkról, például azt is, hogy sokan nem is erre a pályára készültek, csak a sors ezt hozta számukra. Volt olyan, aki inkább ment volna építésznek, és még olyan is akadt, aki kiskorábban tűzoltónak készült. Bár ezt Alex elég nehezen hitte el, de bőszen bólogatót, vagy nevetett a vicces történeteken.

Alex, ahogy így elnézte a fiúkat beszélgetés közben, szinte hihetetlennek tartotta édesapja szavait. Szerinte a fiukkal nem volt semmi baj, legalábbis az egyensúlyérzékükkel és a teljesítményükkel biztosan nem, sokkal inkább a csapatszellem hiányzott belőlük. Amit Michael vagy nem vett észre, vagy nem is akart. Őt soha nem érdekelte senki lelkiállapota, ezt ő is a saját bőrén tanulhatta meg, de azt még ő sem hitte, hogy az imádott focistáival is így bánik. A fiuk szavaiból, még ha burkoltan is, de azt vette ki, hogy szinte étnappallá téve güriznek, de semmi elismerésre méltó szót nem kaptak.

*************************

Ez az állapot, pedig semmiképp nem tűrte el, ezért, vagyis a fiukért képes volt feláldozni egy nagyon régen tett ígéretét, miszerint önként soha nem keresi fel saját édesapját. A fiuk ugyan nem tudhatták, de apa és lánya között egy nagyon mély szakadék húzódott. Minden Alex születésével kezdődött. A szülei egészen az ő világra jöttéig boldog párkapcsolatban éltek, csakhogy egy kisbaba sok mindent megváltoztat. Teljesen felbolydult az életük. Michael, hogy eltudja tartanai meg növekedett családját folyamatosan dolgozott, szinte megszállottá vált, amit viszont a felesége már nem bírt elviselni. Az ebből adandó vitát pedig egymáson vezették le, végül úgy döntöttek mindenkinek jobb lesz, ha elválnak. A válás egészen simán ment, már ha egy válást lehet simának nevezni. Ám egy valamiben nem tudtak megegyezni, még pedig egyetlen gyermekük elhelyezéséről. Mindketten maguknak követelték. Szinte már a bírót is kikészítették, aki lassan arra az elhatározásra jutott, hogy szegény kislánynak már bárki jobb szülője lenne, mint ez a két ember, aki az orra előtt üvöltötte le a fejét. A döntést mégis kihirdették, mely szerint egy bizonyos meghatározatlan ideig az édesanyánál maradhat a gyermek, ám az édesapa is látogathatja. Csakhogy a látogatás nem ment olyan könnyen, mint ahogy azt a bíró megítélte. Ugyanis Michael felesége, Sora Japánba költözött a szüleihez, így is távol tartva Michaelt a saját gyermekétől. Michael folyamatosan küzdött a láthatóságért, miközben elismert edző lett, így már megfelelő anyagi háttérrel, újra próbálkozott Alex gyámságért, melyet meg is nyert. Hiszen Sora, Alex édesanyja nem tartotta be a megadott feltéteket. Ezért az új döntés értelmében, Michael lett Alex új gyámja.

A huzavonát leginkább a kislány sínylette meg. Öt évesen kénytelen volt megválni anyukájától, aki eddig az egyetlen biztos pontot jelentette az életében, csak azért, hogy édesapjához költözzön egy tejesen ismeretlen helyre.

/Visszaemlékezés/

Egy öt éves kislány tartott Angliába édesapja magánrepülőgépén. Alex habár tudta kihez mennek, mégis nagyon izgatott volt, szinte már gombóc nőtt a torkában. Nem csak a találkozó miatt félt annyira, hanem az új életétől is. Anyukája sok mindent mesélt neki Angliáról, így magától a helytől nem félt annyira, viszont a beilleszkedéstől igen. Anyukája elmesélte milyen nehéz volt beilleszkedni Anglia konzervatív világába, Japánként.

Ami az ő dolgát sem könnyítette meg, nem, nem szégyellte származását, de már előre retteget az új környezettől, és az új emberektől. Japánba nem csúfolták ki a mandulavágású szeme miatt, hiszen ott ez volt a megszokott, ellenben Angliával, ahol egy Japán származású emberre úgy néznek, mintha nem is erről a földről való.

Aggodalmát, pedig a légi utaskísérő nénik se cáfolták meg. A két hölgy megállás nélkül rajta csámcsogót, termesztésen angolul, ne hogy véletlenül is valamit megértsen, csakhogy arra nem számítottak, hogy a kislány minden egyes szót kristálytisztán értett.

- Nem hiszem el, ezért a kis vakarcsért kellett ennyit utaznunk. Undorító! – sóhajtott mélyet az egyik utaskísérő. – ha rajtam múlna, én most azonnal kidobnám, az ilyen kis senkit, amúgy is csak szennyezik a levegőt. – dühöngőt félhangosan.
- Ugyan, hagyd már. Ne bosszantsd fel magad ilyen apróságokon. – szólt vissza barátnője.
- Te ezt csak ilyen nyugodtan veszed, egy öt éves kis senkiházit kell kiszolgálnunk, miközben legszívesebben ráborítanám az egész ételt. – vágott vissza barátnője hihetetlen méreggel a hangjában.
- Nézd, eggyel több vagy kevesebb kis ferdeszemű, engem nem zavar, én nem vagyok rasszista. Ha téged ez ennyire izgat, az a te dolgod. – hagyta rá barátnője.
- Még, hogy nem zavar, meg hogy nem vagy rasszista? Ki nevezte alig egy másodperce ferdeszeműnek? – kérte ki magának, a barna hajú lány.
- Jó, én se vagyok értük oda annyira, de nem is szidom őket a szemük láttára.
- Ha, érdekel is engem. Amúgy az óra előtt két centivel is beszélgethetnénk, akkor se értené. Tudod Japán. – oktatta ki barátnőjét a barnahajú.
- Jó, mindenestre én nem akarok erről többet beszélni, amúgy is, ha leszállunk, nem látjuk soha többé, és ez nekem pontosan megfelel. – tért ki a szőke is a további beszélgetés alól. – Most pedig folytassuk a munkát.

Szóval én lennék a senkiházi kis vakarcs, még mit nem! – törölte le könnyeit a kislány, miközben édesanyjától kapott plüssmacit megállás nélkül ölelgette – Mit képzelnek ezek magukról? Csak, azért mert teljesen angolnak születtek, nekik már mindent szabad? Hihetetlen, és neki egy ilyen országba kell mennie, ahol nem számít más, csak a külsőségek, az hogy mi van bent, az ember szívébe már senkit nem érdekel. De nem, ő nem fog így viselkedni, lehet az édesapja bármilyen nagymenő, ő akkor sem fog kibújni a bőréből, ő nem lesz ilyen, mint ezek a hölgyek. Elhatározta magában, ha már új helyre is kell költöznie, ő ugyanúgy marad a régi, és nem fogja tűrni az ehhez hasonló megaláztatásokat. Most ugyan még nem szól semmit, de ami késik, nem múlik alapon, közli majd a véleményét ezzel a két kis ”senkiházival” csak a kellő pillanatra várt.

Ami nem sokára be is következett, pont mikor a két hölgy elkísérte édesapja kúriájába. Érdekesnek vélte az új otthonát. Még soha nem látott ekkora házat, bár nem is a ház tetszett neki a legjobban, hanem a hozzá tartozó hatalmas kert. Náluk otthon inkább a kisebb, harmonikus kerteket részesítették előnyben, így a mostani hatalmas kert teljesen levette a lábáról. Soha nem látott még ilyen sok fajta virágot egy helyen.

A rózsák bódító illata és látványa teljesen elvarázsolta, a liliomokról nem is beszélve. Már szinte teljesen el is felejtette, miért van is itt, csak nézett ki a fejéből és bámulta az elé táruló hatalmas kúriát, mely úgy emelkedett szemei elé, mint valami rossz látomás.

Elmélkedésre azonban most se maradt sok ideje, mivel a kocsi, amivel eddig utaztak megérkezett a kúria hatalmas ajtajához, ahol már szolgák hada fogadta őket, jobban mondva csak a kislányt. A vele utazó két hölgyre nagyon nem voltak kíváncsiak, már mindenki tudta, milyen álnok kis bestiák, ezért soha nem is nézték jó szemmel, a két nő legyeskedését a főnökük körül.

Alexnek azonban még csak szempillantásnyi ideje sem maradt és egyből két erős kéz szorítását érezte a vállain, amelyek erőszakosan tuszkolják a megadott irányba. Soha nem ragadták még így meg, úgy érezte magát, mint egy tehetetlen rongybaba, aki van szolgáltatva, két örült bugyuta nő szeszélyeinek, de lesz ez még más kép, gondolta magában, nem fog ő mindig úgy ugrálni, ahogy mások mondják, főleg úgy nem, ahogy ez a két némber akarja.

- Maradj már nyugton. – suttogta az ellenséges szavakat a szőke hajú nő a kislány fülébe. - Ha még egyszer megmered rántani a vállad, akkor kapsz egy kiadós verést. Ezt akarod? – kérdezte meg tőle, úgy mintha bármit is értene a nyelvből. – kislány végül csak megadóan tűrte a tortúrát, ám alig tett két lépést egy hatalmas pofon csattant az arcán.
- Ezt most miért tetted? Hiszen nem is tett semmit! – kérdezte a másik szőke hajú értetlenül.
- Miért, miért? Mert a szóból nem ért, talán a tettekből majd fog, így tudja hol a helye, és mihez tartsa magát.
- Mond te teljesen megörültél? Hiszen csak öt éves! Normális vagy te egyáltalán? Az odáig oké, hogy nem kedveled, de mi a fenének kellett megütnöd? – ordított rá a másikra, csak úgy, hogy az egész épület tőlük zenget. Amire persze nem egy ember oda özönlött köztük maga a ház ura is. Michael megütközve nézte a két nőt, akik a megnövekedet figyelemmel mit sem törődve egymás hajának estek.
- Maguk meg mi az ördögöt művelnek, és egyáltalán hol van a lányom? Vagy maguknak még egy öt éves kislány is gondot okozott? – tette fel sorjában a kérdéseit Michael, úgy, mint aki helyben felrobban mérgében.
- Nem … nem itt van. – dadogta hirtelen félénken a szőke hajú nő, miközben maga elé tolta Alexet. Alex már annyira megrémült, hogy két kezét az arcára tette, és csak halkan sírt, nem volt egy félénk kislány mindig is magabiztos egyéniségnek tartotta magát, de ez a nap már minden eddigi elképzelését fölül múlta. Soha nem ütötték meg. Édesanyja mindig tisztelettudóan beszélt hozzá, soha nem bántalmazta, ezért iszonyatosan megijedt, amikor az a barnahajú nő megütötte.
- Elmondaná nekem valaki, hogy miért van ilyen állapotban a LÁNYOM? – hangsúlyozta ki Michael az utolsó szót. Miközben leguggolt hozzá, hogy jobban lássa.
- Nem, nem, tudjuk uram, már akkor is ilyen volt, amikor mi elhoztuk, biztos az édesanyja bántotta. – próbálta menteni a menthetőt a szőke hajó nő. – Mi? Az édesanyám? Mindenek van egy határa.- Alex minden bátorságát összeszedve fordult édesapja felé, miközben kezeit lassan húzta el kisírt szemei előtt.
- Anyu sose bántott. Ezt attól, barnahajú nénitől kaptam. – mutatott egy szép nagy kékeslilás foltra az arcán. – Sokan meglepődtek a szituáción, nem is a kislány viselkedése okozott nekik sokkot, hanem az, amit mondott. Még a két nő is leesett állal figyelt. A kislány, akit végig szidtak, egész úton, tökéletes Angol kiejtéssel beszélt. – Amikor a repülőn ültem, folyamatosan szidtak, hogy is mondták, á meg van: Nem hiszem el, ezért a kis vakarcsért kellett ennyit utaznunk. Undorító! A ferdeszemű jelzőt már nem is említem. Ezeket még csak elnéztem nekik, de az édesanyámat soha senki nem sértegetheti, főleg nem alaptalanul! – állt ki a saját igazáért, már semmi nem érdekelte, főleg nem ez a két ellenszenves banya. Már félelme is elmúlt, sokkalta inkább saját büszkesége került az előtérbe.
- Igaz ez? – nézett most iszonyatos dühvel szemében a ház ura, a két meg szeppent nőre.
- Igen. Nem. – hangzott el egymás után a gyors válaszok.
- Most azonnal takarodjanak a házamból. Látni sem akarom magukat. Takarodjanak innen. – ordított magából kikelten Michael. – Gyerünk mire várnak, vagy azt akarják, hogy Greggel dobassam ki magukat. – erre már mindenki nevetni kezdett. Ugyan is Greg, nem más volt, mint a család régi házőrzője.
- Nem, megyünk már. Itt sem vagyunk. – szólt gyorsan a barna hajú, magával húzva szőke társát.
- És vissza se jöjjenek. Ki vannak rúgva. – hangzott Michael most már nyugodt hangja.
- Velem most mi lesz? – szólalt meg halkan és félénken Alex. Lehet, hogy a két nővel szemben magabiztosnak mutatkozott, de édesapjával szemben már kevésbé érezte azt a minden elsöprő érzést, hogy bárkivel meg tudna küzdeni. Inkább érzett félelmet és fáradtságot. Soha nem történt még vele ennyi minden, rövid élete alatt, és ez egyáltalán nem tetszett neki. Alig egy napja volt csak Angliában, de az élete egyik pillanatról a másikra a feje tetejére állt, és ezért nem okolhatott mást, csak is saját édesapját.
- Te mostantól kezdve itt fogsz lakni velem. Lily majd mindenben segíteni fog neked, ő lesz majd a dadád. – Guggolt le hozzá Michale, csak hogy ölbe tudja venni. – Biztos vagyok benne, hogy itt is jól fogod majd magad érezni.

/Visszaemlékezés vége/

Életem legrosszabb napja volt az. Nem is értem, hogy juthatott eszembe, ráztam meg fejem, gondolkodás közben. Biztos a fiúk hatására jönnek elő ezek a rossz emlékek, nem hiába utáltam a focistákat. Erre tessék, most kaptam egy tucattal. Én, aki ki nem állhatja a footballt , focistákkal foglalkozom. Ez még viccnek is rossz. Nevettem magamon, és a buta gondolataimon. Amire persze egyből kérdő tekintettekkel találtam szembe magam.

- Na jó, úgy érzem, most kellő adatot gyűjtöttem össze rólatok… – de befejezni nem tudta mondandóját. Mivel most is akadtak olyanok, aki közbe vágtak.
- Adatot? – kérdezték hirtelen felocsúdva a fiuk, szinte csak most esett le nekik, hogy az utóbbi két órában mást se tettek, csak a titkos dolgaikat teregették ki.
- Igen. Jaj de nézettek már így rám. Én nem a média embere vagyok. Egyébként, én is mondtam olyan dolgot magamról, amit sose mondanék el másnak. Vagy ti azt hittétek, hogy mindenkinek elmondom életem nagy történetet? Mert ha igen, akkor nagyot csalódtam bennetek. Egyébként adat alatt, a személyiségeteket értettem, azt hogy milyen emberek vagytok, milyen tulajdonságokkal rendelkeztek. Ezért szeretném azt hinni, hogy ez a két óra nem veszett kárba. – nézett rájuk szemrehányóan.
- Nem. – hangzott a hátuk mögül egy sziklaszilárd hang.

Reménytelen ? 2.

2. fejezet


Tanárnő, ez érdekes. Utoljára középiskolában oktatott ki minket nő, erre, tessék, felnőtt fejjel ugyanarra vagyunk kárhoztatva. De legalább ezzel nem vagyunk egyedül, mert ahogy elnéztem, a nő sincs túlzottan oda értünk. Fogalmam sincs mivel zsarolta meg az edző, de az biztos, hogy hatásos volt. Szinte azonnal elvállalt minket.

Most már csak egy valamit nem értünk a fiukkal, hogy miért pont ide kellett jönnünk. Ráadásul egy nőhöz, mi újat tud ő nekünk mutatni. Inkább ő tanulhatna tőlünk.
Elvégre csak a vízi sportokhoz ért, ahhoz is hogyan? Nem nagydolog a vízben ugrálni, és parancsolgatni, erre bárki képes. Ellenben a foci, az más, ahhoz csapatjáték kell, logika és türelem. Erre a vízben való ugrálás nem taníthat meg!

Nem is értem az edzőt, ide küld minket a lányához, és ő csak jót nevet a markában, persze neki könnyű, elégtételt vett a lányán, velünk meg jó alaposan kitolt. Amúgy teljes mértékben meg tudom érteni Alexet, az édesapja nem normális. Milyen ember képes így kitolni a saját családtagjával, mert én őszintén szólva nem értem.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok keringtek a fiúk fejében, miközben vetkőztek. Egyikük sem tudta teljesen elfogadni az új helyzetet. Hiszen most teljesen ki lettek szolgáltatva egy idegen embernek, akit még igazán nem is ismernek.

Kétségek közt, de csöppnyi önbizalommal is tértek vissza a fiúk, immáron teljesen átöltözve. Mindegyik fiún ugyanolyan fürdőnadrág volt, na és kiegészítők is mind megegyeztek. Mindenki a csapat színeit képviselte, így öltözékük nagy részét a píros és a fehér szín tette ki.

Ám, amikor visszatértek nem láttak mást, mint a gyerekeket, akik fecske módra ülnek a medence szélén. El nem tudták képzelni hova lett hirtelen az edzőjük. Így Matt kénytelen volt a gyerekekhez fordulni segítségként.

- Sziasztok, a nevem Matt Gonzales és a tanárnőtöket keresem. Tudnátok nekem segíteni? – kérdezte mosolyogva Matt, miközben leguggolt a törpékhez.
- Cssss, ne beszélj, zavarod Alexet a koncentrálásban. – oktatta ki az egyik pici lány a fiút, miközben az ujját a szájára tett, ezzel is utalva arra, mit is kellene éppen tennie.
- Aham. – ezzel aztán sokra mentem.- Egyáltalán mihez kell koncentrálnia? – tette fel az újabb kérdést.
- Ahhoz, mutatott fel az egyik kisfiú a magasba.

A fiúk pedig követték a megadott irányt, de amit ott láttak attól nekik is kihagyót, egy dobbanásnyit a szívük. Mivel újonnan megismert tanárjuk éppen tíz méter magas torony szélén egyensúlyozott, kézenállásban.

- Mi a jó Istent művel ez a nő? Meg akarja ölni magát? Még csak félnapja ismerjük, ha meghal, mit teszünk? Én oda nem állok az apjához! – érkeztek sorjában a kérdések, és kijelentések a megijedt fiuktól.
- Nyugi, ne izguljatok, csak figyeljetek! – szólt rájuk újra az imént kérdezett kislány. A fiuknak pedig nem maradt más választásuk, mint figyelni, és bízni új edzőjük épelméjűségében.

Az ugrás pedig elkezdődött. Alex kézenállásból lökte fel magát, ahhoz, hogy elég távol kerüljön a toronyszélétől, majd pedig egy csavartforgással kezdte az ugráskombinációját, így a teste kicsit jobb felé kezdett el dőlni de még így se vesztette el a teste feletti uralmát, sőt belekezdett egy új manőverbe, a szaltók kivételezésébe, egymásután három szaltót tett meg hátrafele, majd egy egyenes csuka mozdulattal érkezett a vízbe. Minimális csobbanást engedve a víz felszínének.

A gyerekek teljesen le voltak nyűgözve, aminek hangot is adtak, és hangosan kurjangatva várták tanárnőjüket, míg a fiúk szóhoz se jutottak döbbenetükben. Ezek után már végkép nem tudtak kiigazodni a nőn, de lassan kezdték azt hinni nem is fognak. Hiszen milyen ember képes tíz méter magasból ilyen ugrást végre hajtani? Senki! Hiszen szinte nekik is hihetetlennek tűnt, szemmel is alig bírták követni, amit az előbb láttak, szinte a gravitációval való ütközésnek is nevezhették volna.

Viszont egyvalamire rájöttek! Még pedig arra, hogy miért küldték őket pont ide, ehhez a nőhöz. A mesterük pontosan jól tudta, kihez kell küldeni őket. Csak is olyan emberhez, aki még számukra is tud újat mutatni, és akitől megtanulhatják nem utolsó sorban, a fegyelmet, és a koncentrációt. Hiszen tudták, ha fejlődni akarnak, és tartani akarják a lépést a nővel, akkor figyelniük kell, másképp nem fogják megtanulni az új ismereteket.

*************************
Alex az ugrás után egyből az apróságokhoz úszott, kikérni a véleményüket. Ez náluk egy bevett szokás volt. Ő mindig mutatott valami újat a gyerekeknek, cserébe pedig nem várt mást csak fegyelmet. A gyerekeknek már az elején megtetszettek az ugrások, így könnyű volt őket rá venni a gyógytornára, mivel mindig tudták mi jár cserébe.

Alex a mutatványival nem csak a gyerekek tiszteletét vívta ki, hanem az érdeklődésüket is, az új szakágak iránt. A törpéket egyre jobban kezdte érdekelni a vízi sport, amit az elején egyáltalán nem lehetet róluk elmondani. Ellenben most, a csoport fele csak azért akarja leküzdeni a fogyatékosságát, hogy olyan legyen, mint a tanárnőjük. A vizek ura, jobban mondva úrnője, ahogy a picik is nevezik. Sőt, egyesek már elemezni is tudják a bonyolult ugrásokat, mivel Alex minden ugrása után elmondta, melyik kombináció mit takar, így a gyerekek tudtukon kívül mindig tanultak, és szívták magukba a tudást. Most pedig ott tartanak, hogy minden óra végén a gyerekek kiválasztanak egy ötfős bizottságot, akik a különböző nemzetséget képviselve, osztályozzák tanárnőjük nem minden napi szereplését.


Alexandra egyáltalán nem bánta ezt a kis játékot, hiszen tudta a gyerekek nem verik át, úgy, mint a felnőttek. Ha pedig valamit ne agy isten elrontott volna, a gyerekek úgyis elmondják, és közösen véleményezik a produkciót.

Ami most sem történt másképp a gyerekek egyből véleményezni kezdték a különleges előadást.

- Alex ez bámulatos volt. Bár a kezdő pozíciód éppen csak kitartott három másodpercig. Ami a pontokon nem változtat, de ez kevés lett volna egy világversenyhez. – jelentette ki az a kislány aki, a fiukat is lepisszegte.
- Tudom Sophi. Ezzel sajnos nem vitatkozhatok, viszont ha nem kezdem el, nem bírom magam ilyen magasra fellökni. De igazad van, erre jobban oda fogok figyelni. Na és milyen pontot adsz?
- Nem is tudom, talán kilenc ééééééééééés egy felet. – mosolygót csintalanul a kislány.
- Te aztán jól meg tudod izzasztani az embert hallod -e. Majdnem szívinfarktust kaptam.
- Na jó most én jövök! – kérte ki magának a soron következő kisfiú, akit Geretnek hívtak.
- Hallgatlak Geret.
- A kézenállásban sajnos Sophival kell egyet értenem, viszont az elrugaszkodásod eszméletlen volt. Még soha senkit nem láttam ekkorát ugrani, ezért engem maximálisan meggyőztél, én megadom neked a maximális tíz pontot.
- Ó, Görögöket mindig is csíptem, kösz Geret. – Alex miközben ezeket mondta alaposan összekuszálta a hét éves kisfiú haját.
- De, még nincs vége, most jön Spanyolország.- szólt közbe egy kicsit durcásnak tűnő hang.
- Igazad van Emili, nem szabad a bírók figyelmét elterelni. Bocsánat.
- Bocsánat elfogadva. – nevetett fel az előbb említett kislány is, hiszen azokat a boci szemeket, amiket Alex vágott nem lehetet nevetés nélkül kibírni.
- Na azért így már jobban szeretlek. Durcás kisasszony.- tette hozzá azért Alex.
- Minek neveztél? Te aztán tényleg nem vesztegeted meg a bírókat! Ilyet mondani, rám?Na megállj csak!
- Ajaj, most elkezdhetek félni. – biggyesztette le látványosan a száját. Ami újabb nevetéshez vezetett.
- Te nem veszel engem komolyan. –jelentette ki Emili kicsit dühösen és egyben mókásan.
- Nem –e ? Mit gondolsz, miért kezdtelek el puhítgatni, téged veszlek a legkomolyabban.- kacsintott rá pajkosan tanítója.
- Komolyan? Vagy csak most is viccelsz?- kérdezte nagy lelkesedéssel a kislány.
- Hazudtam én neked valaha? – tette fel Alex az eldöntető kérdést. Tudta mindegyik gyerkőc egy küllőn világ, van, aki neveltetése miatt, de van, akit csak a betegsége tett elviselhetetlenné. Nem is egy szülővel találkozott, akik nem csupa jó szívűségből szabadult meg a gyermekétől, erre a két órára. Sajnos ezen szülök gyermekei közé tartozott Emili is. A szülei nagyon gazdagok voltak, viszont egy szem kislányukkal semmit nem foglalkoztak. Ebből adandóan Emili sem úgy viselkedet az emberekkel, ahogy ezt egy normális kisgyerektől elvárnák. Egyszerűen nem fogadott szót, minden egyes alkalommal kikérte magának a dolgokat, és ezt mind a felsőbbrendűség jegyében, csupán arra hivatkozva, hogy ez számára megalázó és rangon aluli. Nem egyszer nyilvánította ki véleményét, mi szerint nem is érti, szülei, miért íratták be ide, ahol nem látni mást, csak szegény a saját véleménye szerint csóró utcagyerekeket. Bár Alex türelmes embernek ismerte magát, de ezek a kitörések már őt is felidegesítették, nem is a gyermek viselkedése agasztotta , hanem az , hogy ezzel a többi gyereket is megbántja. Nem egyszer látta sírni a többi kislányt, Emili miatt, aki nem leplezte undorát és kioktatta őket a ruhájuk, vagy csak az egyszerű létezésük miatt. Végül úgy érezte, hogy a kézbe veszi Emili sorsát, elvégre, ha szülei nem tanították, megviselkedni, akkor majd ő meg fogja.

/Visszaemlékezés itt javaslom ezt a számot http://www.youtube.com/watch?v=cDjJpY8iiCM&feature=related /

- Emili beszélhetnék veled?- kérdezte kedvesen Alex.
- Ha nagyon akarja, de tudja, nagyon siettek anyukám nem sokára itt lesz?- szólt vissza gőgösen a kislány.
- Értem, megígérem rövid, leszek.
- Akkor talán hozzá is foghatna, még szeretnék átöltözni is.- durcáskodott Emili.
- Nézd Emili, nálam ezzel az álcával és műviselkedéssel, nem érsz el semmit. Lehet, hogy most azt mondod nem értek semmit, de hidd el, többet értek, mint azt hinnéd. Tudom milyen érzés, amikor a szüleim nem akarnak elfogadni, sőt tovább megyek, észre sem akarnak venni.- itt megállt egy kicsit a mondandójában, majd újra beszélni kezdett- Végül, amikor már minden kötél szakad, eljutsz arra, pontra ahol csak magadat hibáztatod, nem érted miért nem vagy elég jó. Miért nem vesznek észre? Azt kérdezed magadtól, mit kellene tennem ahhoz, hogy észre vegyenek?- eközben már Emili könnyezni kezdett- Velem is megtört ez, és tudod mi lett a vége? Megváltoztam, kikeltem magamból egy kibírhatatlan nyűgös kisgyerek lettem, pont olyan, mint te. És tudod mi történt ezután?
- Nem . – válaszolt könnyeit nyelve a kislány.
- A szüleim természetesen nem vettek észre a viselkedésem okát, sőt, engem hibáztattak mindenért, észre se vették mennyire rossz ez nekem. A barátaim, már akiket addig annak tudhattam, sorra hagytak el. Nem bírták elviselni az új énemet. Végül teljesen egyedül maradtam. A szüleim egyáltalán nem foglalkoztak velem, a barátaimnak meg már nem kelletettem.
- Sajnálom. Én nem… nem akartam …ezt. – fakadt ki sírva a kislány.
- Nem baj, tudom. Tudom, hogy te nem ilyen vagy, te egy aranyos kedves kislány vagy, és ezt a többiek is tudják, nyugodj meg.- a második mondatra a kislány még jobban elkezdett sírni.- Na, most meg mi bajod? - ölelte meg a kislányt miközben az folyamatosan sírt.
- Mi a bajom? Te vak vagy, vagy süket? Nem láttad mit tettem a többiekkel? Porig aláztam őket, nem is egyszer, és szerinted ezek után még képesek lesznek nekem megbocsátani? Én saját magamnak nem tudok megbocsátani, akkor, hogy várjam el tőlük.- kelt ki magából a kislány.
- Jó, jó ez mind igaz. De attól még nem kell ezt ilyen tragikusan felfogni. A holnapi órán bemutatjuk nekik az új Emilit. Aki nem nyafog, nem hisztizik, és ami legfőbb nem sérteget senkit.
- Szerinted ez ilyen egyszerű –nézett fel rá a kislány kétkedve.
- Persze. Bár lehet, hogy első alkalommal nem fogadnak majd kitörő örömmel, de a sikerekért mindig meg kell küzdeni, azt senkinek nem adják ingyen. Így ha megmutatod milyen is vagy te valójában, a szíved mélyén, akkor biztos befogadnak.
- Na most, meg ne itasd itt az egereket, nem történt semmi. Tudod, jobban szeretem a mosolygós gyerekeket.- tette hozzá egy könnyed mosollyal Alex.
- Tényleg, akkor neked mi az a könnycsepp a szemednél?- kérdezte mosolyogva Emili, még mindig Alex ölében.
- Csak bele ment valami. Tudod milyen piszkosak ezek a medencék, el nem tudod képzelni. Szólni is fogok a takarítóknak.
- Aham, a medencék, értem én, nem kell magyarázkodnod. – nevette el magát a kislány.


Így ért véget Alex és Emili beszélgetése melyben, Emili megtanulta nem a szüleinek kell megfelelnie, hanem csak is saját magának.

/Visszaemlékezés vége/

- Szóval hazudtam én neked valaha?
- Nem, igazad van. Bocsi.
- De ezeket a titkos infókat, azért ne mond el a többieknek, mert a végén még megorrolnak rám.- súgta oda a kislány fülébe. Melyen mindketten jót nevettek.
- A pontokat még ma megtudjuk? Vagy talán Emili azt is csak pusmogva képes elmondani? – szólt közbe a csapat szószolója, a soron következő Arion.
- Nyugi Arion , tudjuk , hogy a neved miatt mindent gyorsan szeretnél tudni , de van, amit ki kell várni. - tette hozzá gúnyosan Emili. Bár viselkedése nagymértékben javult, azért ha kellett, ugyanúgy ki tudott állni saját magáért.
- Mi, mi köze ehhez a nevemhez? – értetlenkedet a kilencéves fiú.
- Ó, jaj, nem csak kíváncsi, de tudatlan is vagy? Én ezzel nem dicsekednék! – nevetett fel jóízűen a kislány.
- Jó, ha te ilyen okos vagy, megosztanád velünk is, földi halandókkal mi a jelentése a nevemnek.- kérte ki magának a fiú, csak azért is alapon. Bár ők nem vették észre, de többiek csak ámultak a köztük lévő szikrákon. A két kisgyerek olyan szintre fejlesztette ki a veszekedést, amit már senki nem tudott követni a csoportból. Sokszor már azt se tudták miért vesztek össze, de megszakítani sem akarták a veszekedést, mert azzal meg csak a másik igazát ismerték volna el. Így csak fújták a magukért, mint egy rossz házaspár.
- Na jó, mivel ilyen szépen kérted ezért elmondom.- miközben hallotta Arion dühös morgását mely a szép szóval volt kapcsolatosan, még jobban elmosolyodott- A neved jelentése, nem más, mint gyors és erős. Bár az utóbbi tulajdonságodat eddig nem nagyon csillogtattad. – tette hozzá szinte fuldokolva Emili az elfojtott nevetéstől.
- Kac kac, nagyon vicces. – szólalt meg a fiú, bár az arcán lévő halvány kis píros foltokat egyre inkább észre lehetett venni- Remélem, jól kimulattad magad.
- Naná, rajtad mindig jót lehet nevetni.- csúszott ki Emili száján a csípős megjegyzés. Na de tréfát félretéve én is tíz pontot adok, mivel nagyon szépen változtattad meg a testhelyzeted, és azok a szaltók sem voltak semmik.
- Ezt is megéltük, végre kinyögted az eredményt. – Sóhajtott fel színpadiasan Arion, így is mentve, az előbbi helyzet miatt megcsappant hírnevét.
- Gyerekek azért ne kapjatok hajba, múltkor is alig lehetet titeket szétválasztani. – kezdte nyugtatni Alex a két kis rendbontót.
- Azt is ő kezdte.- mutattak egyszerre egymásra. Amin már szinte mindenki nevetett.
- Hu, ezt az egyhangú véleménynyilvánítást. Remélem a pontjaitok is ennyire egyezni fognak. - nézett Alex megjátszott komolysággal mindkét gyerekre.
- Nem is tudom Alex. Szerinted milyen pontot érdemel az, aki az én legnagyobb ellenlábasom bizalmasa? –kérdezte bizalmas stílusban Arion.
- Nem tudom, nem én vagyok döntő bíró. – jelentette ki ártatlanul Alex, feltartott kezekkel.
- Aham, higgyem is el. Na de jó, lásd kivel, van dolgod, megadom neked a tíz pontot. – mondta ki nagy kegyesen.
- Ezt a beképzeltséget! A lábaid elé rózsaszirmokat ne szórjunk?- ironizált Emili.
- Neked még azt is megengedem, a többiekkel kivételt teszek.- vágott vissza azonnal Arion.
- Ó, most persze azt hiszed te mindenki felett, állsz? Ki kell, ábrándítsalak te csak egy senki vagy!- Emili habár bánta az elhangzottak, visszaszívni még se tudta, így csak lehajtotta a fejét, és egy bocsánatot pusmogót, amit alig lehetet hallani.
- Úgy látszik kibújt a szög zsákból, csak nem tudsz kibújni a nemesi bőrödből, mi? – vágott vissza szinte üvöltve Arion. Mire Emili azonnal futásnak eredt, jobban mondva fájós lábával elbiceget.
- Ezt most miért kellett, bocsánatot kért vagy nem? Te pocskondiázod őt? Miközben te sem vagy jobb egy fokkal sem! – játszotta el a békebíró szerepét, egy tíz évesnek tűnő fiú.
- Te ebbe, csak ne szólj bele, Leon. Tudtommal te a legjobb barátom vagy, nem pedig az ellenségem! – néztek egymásra gyilkos szemmel.
- Fiuk, legalább ti ne kapjatok össze. Béküljetek ki. Na mire vártok?- tette fel a kérdést Alex.
- Bocs. Nem akartam.- hangzottak el egyszerre a békítő szavak.
- Akkor ezennel vége az órának, tudom Leon, te nem pontoztál, de amint látod idő van, és a következő csoport is itt van. Nem beszélve a szüleitekről bizonyára már várnak rátok. Szóval, sipirc, ti rosszcsontok. Emilivel meg béküljetek ki Arion. Veszekedéssel, úgy sem értek el semmit, híd el nekem.
- Oké.

Majd szépen mindenki sorba állt megölelte, és elbúcsúzott Alextől, míg végül csak egy kislány, Alex és a fiúk maradtak.

- Na uraim önöké a pálya. Most bebizonyíthatják, mit tudnak. – mosolyodott el Alex miközben az előtte álló kislány vállát fogta közre karjaival.
- Jó, de a kislánynak nem kellene elmenni, bizonyára várják már a szülei, nem? – vágott bamba képet Kevin a csapat mókamestere.
- Ó, csak nem zavarja önöket Tiara jelenléte? – kérdezte egyre szélesebb mosollyal Alex.
- Minket aztán nem, csak gondoltuk a kislánynak a szülei mellett a helye.- állapította meg Jeason.
- Akkor jól gondolták az urak. Ugye kicsim?- tette fel a kérdést Alex.
- Igen anyu.

Reménytelen ?

Alig kelt fel a nap, ám Anglia szívében egy hatalmas stadionban kemény munka folyt. Éppen az angolválogatott tartott edzést. Ám a szövetségi kapitány nem volt megelégedve a játékosai teljesítményével, úgy érezte még nem érték el a szászszázalékot, ahhoz pedig, hogy győzni tudjanak, csakis a maximális erőbedobás az elegendő.

A problémát ő is pontosan látta, a csapat három negyedrészének rossz az állóképessége, vagy csak az egyik oldalán van az egyensúly központja, ezért nem tudnak olyan keményen támadni, mint a spanyolok, vagy a brazilok. A megoldást viszont még mindig nem találta meg.

- Az istenit Brandon, nem, nem jó, baloldalról kezd el azt a cselt, hányszor mondjam még! – ordított oda az egyik játékosának a szövetségkapitány, aki nem más volt, mint Michael Felton. – esküszöm, kezdem magam úgy érezni, mintha idiótákhoz beszélnék, nem pedig a legjobbakhoz.
- Ne bosszantsd fel magadat Michael, még a végén rosszul leszel. – próbálta nyugtatgatni a barátját David, a csapat másodedzője.
- Ne bosszankodjak? Könnyű azt mondani. Néz rájuk, semmit nem fejlődtek, pedig egy kerek hónapja edzem őket. A szájuk bezzeg nagy, mindegyik nagyra van magával, mert, hogy ők milyen nagy csapatból jöttek, mintha engem ez érdekelne. Teljesen elszálltak a hírnévtől. De majd én gatyába rázom őket. – kúszott fel egy gúnyos mosoly az edző arcára.
- Kíváncsi vagyok, mit akarsz tenni?
- Csak figyelj.

Az edző pedig belefújt a sípjába, mire mindenki megállt, és az edző felé fordult.

- Szeretném, ha játékosok ide jönnének, a cserejátékosokat is beleértve.- Jelentette ki az edző – Most, hogy mindenki itt van, szeretném elmondani, az összes véleményemet a csapatról.
- Halljuk edző.- szólt közbe az egyik játékos, így megszakítva az edző monológját.
- James, ha jól tudom, nem engedtem, hogy a szavamba vágj, és ha nem akartok plusz köröket futni, akkor többet ne szakítsatok félbe. Érethető voltam.
- Igen edző- jött az egyöntetű válasz.
- Jó. Szerintem, mint edző, lehetek veletek annyira őszinte, amennyire csak akarok. Így, nem is köntörfalazok tovább, és kijelentem, a liga nincs veletek megelégedve, gyenge teljesítményt nyújtotok. – Erre a véleménynyilvánításra a csapat egész tagja egyszerre hördült fel. Mi, az hogy nem elég jók? – most bizonyára fel vagytok háborodva, ám erre nincs semmi okotok, ez az igazság. Attól, hogy ti azt hiszitek jók vagytok, még nem lesztek azok is, igazából . A kondíciótok messze nem a legjobb, most csak félszázalékon mozogtok, ám nekem csak a szászázalék a megfelelő. Ezért kitaláltam egy új edzést, amit mindenkinek pluszban kell elvégezni a rendes edzések mellett, ha valaki erre az edzésre nem megy el, elbúcsúzhat a posztjától.

A fiúk sokáig csak gondolkodtak, eddig csak azért voltak itt, mert meghívták őket, és pénzt kaptak, erre az edző új feltételeket szab. Viszont ellent nem mondhattak, ezt mindannyian pontosan jól tudták, hiszen hatalmas nagy szégyen lenne rájuk nézve, ha kidobják őket a nemzeti válogatottból, akkor még a régi csapatukhoz sem venné őket vissza. Vagyis kénytelenek voltak meghunyászkodni, és komolyan venni a munkát.

- Látom, rájöttek, én diktálom a játékszabályokat, na és persze a másik edző. Neki is korlátlanul szót kell fogadnotok, ha nem teszitek, ismételten csak kizárjátok magatokat a csapatból. Remélem érthető voltam, ennek tudatában is vállaljátok?- tette fel a döntő kérdést az edző.
- Igen edző, elfogadjuk.- Nézett az edző szemébe a csapatkapitány.- Viszont lenne egy kérdésünk, mégis milyen edzésen fogunk részt venni?
- Az legyen meglepetés. – kezdett el mosolyogni az edző- A lényeg , hogy remélem mindenki, tud úszni ?
- Úszni, minek kell nekünk úszni? Ezt nem értem.- kérdezték több felől is az edzőt.
- Majd megértitek mindannyian, az egész csapat legyen ott ma három órakor a Nemzeti uszodában. Fürdőruhát pedig hozzatok.
- Ez mind jó, de kit keresünk, mert gondolom nem magunkat, fogjuk edzeni? - tette fel a logikus kérdést Matt, a csapat kapusa.
- Természetesen, nem kell magatokat edzeni, ezt senki nem várja el tőletek – szólt gúnyosan az edző- az ember, akit keresnetek kell, Alex Naegino.
- Az meg kicsoda? – bukott ki mindenkiből az elsődleges kérdés.

Ám választ már nem kaptak, mivel az edző befejezetnek, tekintette a beszélgetést. Így a kérdéseivel mindenki magára maradt.

- Szerintettek, mit akar ezzel az edző elérni? Meg akar minket törni?- kérdezte ijedten az egyik újonnan érkező csapattag.
- Nem tudom, de majd megtudjuk délután.- válaszolt nyugodtan a csapat oszlopos tagja Logan.

********************************

Pontosan nyolc óra múlva el is érkezett a megfelelő időpont melyre a fiuknak meg kellett érkezniük az uszodába. Ám egy személy hiányzott, mégpedig a csapatkapitány, így a többiek is kint vártak.

- Azért kicsit csipkedhetné magát még a végén, elkésünk, és szívunk egy jót.- jelentette ki Brandon.
- Nyugi már, itt is van, nézzétek.- mutatott az egyik irányba Logan.- Ahol tényleg nagy sebességgel közeledett feléjük a legújabb sportkocsijával a csapatkapitány.
- Na végre, hogy ideértél! Nem szeretném, ha az egész csapatott miattad, zárnák ki, csak azért mert te valahol éppen kufircolsz! – vágta oda félvállról David, aki tudvalevő, hogy Jason nagy ellenfele volt a kapitányi posztért.
- Mi van? Nélkülem már, meg se tudtok mozdulni? Tudtommal nélkülem is be tudtatok volna menni.
- Na kösz, legközelebb nem várunk meg, na menjünk be.- szólt közbe Matt.

Így az egész csapat elindult az uszoda belseje felé. Volt, aki kicsit félt, hiszen alig tudott úszni, és volt, aki azt se tudta mit keresnek itt, de mint engedelmes csapatjátékos teljesíti az edző szavát. Mikor beértek az aula részbe elindultak a recepciós pulthoz, hátha ott kapnak egy kis segítséget, mert azt senki sem tudta konkrétan kit kell keresni, csak egy nevet, amivel viszont nem tudtak mit kezdeni.

A hírnevük viszont megint megelőzte őket, így egyre több ember állította meg őket, hogy legalább egy autogramot kaphasson. A végtelenségig, mégse tehették ezt, hiszen mindannyian tudták késésben vannak.

Na jó, nagyon sajnáljuk, de nekünk most mennünk kell. Viszontlátásra. – próbált Matt a helyzethez képest udvarias lenni. - Így a többiekkel folyathatták az elkezdett úti céljukat.

A regisztrációs pultnál egy fiatal lány állt, olyan tizennyolc éves, aki mindenkire segítő készen mosolygott, így a fiúkra is.

- Elnézést segíthetek valamiben?- kérdezte meg a kishölgy a sztárjátékosokat, hiszen már első látásra felismerte őket.
- Igen. Pont kérdezni szerettünk volna. Maga egy gondolatolvasó – dobta be magát a csapat legfiatalabb tagja Kevin.
- Azt nem hinném, de megkérdezhetem kit, keresnek?
- Egy bizonyos Alex Naeginot.
- Á, ő a harmadik csarnokban van. És …- de befejezni már nem maradt ideje mivel mindenki elindult a megadott hely felé.
- és pont órát tart.- Ajaj vajon mi lesz még itt, gondolta magában a Karen a recepciós lány. Elvégre Alex, vagyis ahogy ők nevezik Alexandrát, nem szokták érdekelni a felsőbb éves csoportok csak gyerekekkel, foglalkozik. Erre beállít hozzá húsz férfi, akik nem is akárkik. kíváncsi vagyok mit csinál velük, mert az minimum ,hogy leüvölti a fejüket, szegények.

************************************

A fiúk pedig benyitottak a megadott terem ajtaján, ám nem teljesen az a kép fogadta őket, mint amire számítottak.

A medence még stímelt is, ám az már nem, hogy tele volt gyerekkel, akik egy nekik háttal álló nő utasításait hajtották végre, aki folyamatosan mondta, ki mit tegyen.
A fiúk pedig csak döbbenten néztek , azt se tudták mit csináljanak. Így végül ott maradtak és csak néztek az órát, ám a feltűnést itt sem kerülhették el. A gyerekek egyre gyakrabban néztek hátra, vagy álltak le. Ami az óra tartó figyelmét is felkeltette. Így kénytelen volt hátra fordulni, ahol nem kis meglepetés fogadta, még pedig húsz férfi kérdő, és egyben vizslató tekintette.

- Maguk mi a fenét keresnek itt? Ha nem vették volna észre, ez magán óra, ide maguk nem jöhetnek be. Egyébként, kint az ajtóra is ki van írva hatalmas betűkkel. Most pedig azonnal hagyják el a termet.

A fiúk pedig csak bámultak még sosem láttak ilyen nőt, aki ilyen szinten elvarázsolta volna őket. Egy szirén szépségét hordozta a külseje. Az alakja, amit a vízben meg tudták állapítani első ránézésre megnyerő volt, telt keblekkel, na és persze vékony derékkal rendelkezett, az arcáról nem is beszélve. A fiúk többsége még életében nem találkozott olyan nővel, aki japán származású lett volna és még szép is. Így csak néztek és szóhoz se jutottak, egészen addig, míg a nő újra el nem kezdett velük ordibálni.

- Mire várnak, talán tapsra? Menjenek ki. – szólította őket fel újra az egyre dühösebb óratartó.
- Álljon meg a menet, maga így nem beszélhet velünk. Maga tudja egyáltalán kik, vagyunk?- kérdezte meg az első sorban álló Matt.
- Nem, és nem is érdekel, perpillanat, csak az köt le, hogy pont zavarják az órámat.- jelentette ki Alex.
- Nem zavarjuk a kegyedet tovább, ha megmondja, hol találjuk Alex Naeginot?- tette fel másodszorra is Jeason.
- Miért keresik?
- Az nem tartozik magára, egyszerűen csak mondja meg, és már itt sem vagyunk.- mondta Jeason.
- Tényleg? – mondta nyugodtan Alex miközben kimászott a medencéből, és oda állt teljes valójában Jason elé.- Akkor azt hiszem, el kell, keserítsem, én vagyok Alex Naegino.- mondta a férfi szemébe egy, mosollyal a szája szélében.
- Mi van? - jött a döbbenet a fiuktól.
- Na jó, most menjenek ki, kint megbeszéljük ezt gyorsan, én még bent maradok, és gyorsan elmondom a gyerekeknek, mit csináljanak. Remélem, ez megfelel maguknak is?- kérdezte Alex.
- Igen, akkor mi ki is mentünk.

A fiuk kijöttek, de már semmit nem értettek, az edzőjük ide küldi őket egy időponttal mely igazából nem is létezik, ráadásul egy nőhöz. Mi ez, ha nem megalázás. Ám gondolkodni nem maradt idejük, mivel megérkezett gondolatuk tárgya.

- Na itt vagyok. Elárulnák végre kik maguk, és kiküldte önöket pont hozzám.- tette fel az egyszerű kérdést Alex.
- Mi az angol foci nemzeti válogatottja vagyunk.- közölte az egyszerű tényt Jason – na és ki küldött pont magához? Az edzőnk Michael Felton.
- Ki? Hogy volt képe rám sózni egy egész válogatottat. Pedig pontosan tudja, hogy én nem foglalkozok felnőttekkel. Most már mindent értek, de ezt még nagyon meg fogja bánni. Van valakinél egy mobil?- mert akkor most azonnal elintézem ezt az ügyet.

A fiúk pedig még jobban összezavarodtak, főleg, hogy a lány majd felrobbant mérgében mikor meghallotta edzőjük nevét.

- Igen, tessék adta oda mobilját Jeason.
- Kösz.

Alex, ahogy megkapta a mobilt megfordult, és elkezdte tárcsázni azt a számot, melyen az edző elérhető. Egy kis ideig várt, hogy kicsöngjön, és hogy a hívott fél felvegye.
- Halló. – szólt bele a vonal túlsó oldalán lévő.
- Te aljas szemét, mégis mit képzeltél. Persze most jött el a bosszú ideje, mi? De engem nem tudsz megvesztegetni, és zsarolni, velem te nem fogsz szórakozni. Tizennyolc év alatt rám se néztél, most meg képes vagy rám küldeni húsz vadidegent. Mond, te normális vagy? Most már legalább értem miért hagyott ott anya! Mert, örült vagy!- a végét már szinte üvöltötte, a felbőszült lány.
- Kicsim nyugodj le. Meg kell értened, csak rád számíthatok.- kezdte védőbeszédét a csapat edzője, aki egyben Alex apukája is volt.
- Még te kéred tőlem, hogy nyugodjak meg? Nem, nem nyugszom meg, főleg addig nem, amíg ezek itt vannak.- jelentette ki határozottan Alex.
- Oké, de meg kell értened, szűkségem van rád, majdnem mindegyik fiúnak rossz az egyensúlyérzéke, így nem játszhatnak. – mondta őszintén Michael.
- Na és ez engem hol érdekel? Ha nem tudnád, én csak gyerekekkel foglalkozom, nem pedig profi focistákkal. Ha ekkora nagy a baj, keres fel mást, én nem érek rá, be vagyok táblázva, tudod nekem is van munkaidőm, ami reggel nyolctól este nyolcig tart. De hát, hogy is várhatnám pont tőled, hogy ezt megértsd?
- Jól van szívem nem akartam, ezt mondani, de ha muszáj akkor kimondom. Visszavonok mindenfajta támogatást, tőled és az uszodától is, ha nem vállalod őket. Amibe beletartozik a beteggyerekeket segélyező alapítvány is.- Játszotta ki az utolsó ütőkártyáját Michael.
- Tudod mit, fordulj fel, nem vagy többé az apám, elérted, amit akartál, elvállalom őket, de többet, ne is keres fel, és ne is szólj hozzám, most bebizonyítottad milyen egy aljas szemétláda vagy. Viszlát. – Csapta le a mobilt Alex sírva.

Majd kicsit megnyugodva, fordult vissza a többiekhez. Akik azt se tudták mit mondhatnának, hiszen a beszélgetésnek csak az egyik felét hallották, viszont az is elég megdöbbentő volt számukra, mivel kiderült nem más áll előttük, mint az edzőjük lánya. Aki, kicsit sem fogadja őket szívesen, szó szerint kiátkozná őket a világból, ha megtehetné.

- Sajnálom az előbbieket. Általában nem vagyok ilyen, csak akkor, ha az apámmal beszélek, de ő képes mindenkit kikészíteni két perc alatt, szerintem ezt már maguk is megtapasztalták.- mondta kicsit nyugodtabban Alex. – Ha pedig megfelel maguknak szerintem, kezdhetnénk mindent, előröl. A nevem Alexandra Naegino Felton. Gyógytornász és úszásoktató vagyok, de főként gyerekekkel foglalkozok, felnőttekkel csak nagyon ritkán. A focihoz nem igazán konyítok, mivel főként vízi sportokat űzők. Szóval ezen a téren majd maguknak kell oktatniuk engem, én cserébe pedig fejleszteni fogom az állóképességüket, mivel úgy hallottam azzal van a legnagyobb probléma. Ezt főként úszással illetve különböző vízi sportokkal fogjuk elérni. Most viszont még órám van, szóval a többi dolgot csak később tudjuk megbeszélni. Ha gondolják, bejöhetnek, és ott várhatnak, vagy át is öltözhetnek, és megvárhatnak a kettes teremben. Maguk döntenek.- fejezte be mondandóját Alex.
- Átöltözünk, és majd visszajövünk. – szólt elsőként Jason.- Majd gondolatban hozzá tette, addig se zavarjuk az óráját.
- Jó nekem így is megfelel, a férfi öltözött a folyosó végén találják. – mondta miközben oda adta az öltő kulcsát az egyik fiúnak.
- Ha végeztünk, jövünk.- mondták a többiek.
- Oké.


Így kezdődött a fiuk első napja, az új edzőjükkel, aki még sok meglepetést tartogatott számukra, szegények még nem is tudják még milyet.