Reménytelen ? 3.

3. fejezet

- Igen anyu.

- Anyu? Ez meg még is mit jelentsen?- kérdezték többen is értetlenkedve. – Nem mintha ránk tartozna, de ez akkor is kicsit furcsa számunkra, már meg bocsásson. – tette hozzá Matt.

- Úgy látom meglepetést, okoztunk a fiuknak. Te, hogy látod szívem? – nézett le Alex, egy alig öt évesnek mondható kislányra.
- Szerintem, nem jutnak szóhoz, bár egyáltalán nem értem miért, te az anyukám vagy és kész! – jelentette kislány minden kertelés nélkül. Szinte már sértve érezte magát a feltételezés miatt is, még is milyen alapon kérdőjelezik meg, az ő, és Alex közt lévő kapcsolatot.
- Szóval ő az anyukád?- guggolt le hozzá Kevin. – Szép anyukád van, igazán büszke lehetsz rá. – kezdeményezet beszélgetést Kevin.
- Ezzel nálam nem lehet elérni semmit. Tudom, hogy tetszik neked az anyukám, de nem dőlök be a kamu szövegeknek. – válaszolt szinte azonnal Tia. Mire a többi fiú szinte a hasát fogta a nevetéstől. Kevint kikosarazta egy ötéves kislány, ez már nekik is sok(k) volt.
- Á, bocsánat. - szabadkozott Alex kislánya viselkedése miatt - Tia nem ezt akarta mondani. Ugye Tia? Gyerünk, kérj bocsánatot a bácsitól.- kezdeményezet békülést Alex.
- Nem, nem kérek bocsánatot. - ordított a kislány magából kikelve - Főleg nem tőle! Ő is csak olyan, mint a többi! – majd sírva kirohant a teremből. Maga után hagyva egy rakás értetlen és döbbent férfit.
- Nem kellene utána menni? – kérdezte meg Kevin, aki csak magát okolta az iménti beszélgetés miatt.
- Nem, ilyenkor duzzog egy kicsit, aztán megnyugszik, és visszajön. Tudják Tia egy kicsit nehéz természetű, ezt is a férjemtől örökölte. – válaszolt Alex enyhén könnyezve a régi emlékek miatt.
- Magának van férje? – tette fel a meggondolatlan kérdést Kevin.

- Már nincs, két évvel ezelőtt halt meg egy autóba balesetben. – ejtette ki a fájdalmas szavakat Alex. – Akkor épp egy nagyon fontos mérkőzésre ment, én nem tudtam elkísérni, viszont Tiát magával vitte. Emlékszek Tia nagyon örült neki, mindig is szeret szurkolni Keithnek. A férjem odáig volt Tiáért, szinte mindenhova közösen mentek, így amikor Tiától megkérdeztük, aznap ki mellett akar lenni, egyből rávágta az apa szót. – kicsit megállt a mondandójában, hiszen a régi emlékek folyamatosan törtek a felszínre – Az nap nekem is versenyem volt. Az edzőmmel együtt nagyon izgultunk, minden azon a versenyen állt vagy bukott, épp az utolsó ugrásomhoz készültem, amikor jött egy nem várt telefonhívás. Gondolhatják mit közöltek velem? A rendőr, akivel beszéltem, elmondta, hogy a férjem frontálisan ütközött egy részeg kamionossal, és azonnal meghalt az ütközés következtében. A kislányom pedig ugyan életben maradt, de súlyos állapotban került korházba. Tiát a biztonsági öve mentette meg, de a gerince még így is súlyosan megsérült, az orvosok semmi jóval nem kecsegtettek. Azt mondták, hogy sose tud majd újra lábra állni, ők már elkönyvelték nyomoréknak, de én még nem! Ekkor változtattam életmódot, feladtam az eddigi életemet, valami teljesen másért. Gyógytornásznak álltam. Úgy éreztem csak akkor menthetem meg Tiát a tolószéktől, ha magam edzem, végül a módszer bejött, félévre rá már Tia járt. A csoda híre pedig futótűzként terjedt. Akkoriban nem egy szülő könyörgőt nekem, hogy foglalkozzam a saját gyermekével, míg végül beadtam a derekamat. Nem tehettem mást. Ha azt nézzük sokáig én is azt éltem át, mint ők, így nem tagadhattam meg a segítséget. Így saját praxist kezdtem, majd a pácienseket és a gyógyulni vágyókat itt az uszodában fogadtam. A kezelések során a gyerekek, nem hogy fogytak volna, szinte egyre többen lettek! Manapság el se lehet képzelni hány béna, vagy lelkileg sérült kisgyerek van, akinek igazából nem kell más, csak némi akaraterő, és biztatás, ahhoz hogy elérjék az álmaikat. – végül már mosolyogva kérdezte meg a fiúkat – Most már ugye értik miért hozzám küldte önöket Michael?

A fiuknak sem kelet hozzá sok ész, egyből rájöttek a nagy titokra. Még pedig arra, hogy ha valamit nagyon akarnak, teljes szívből, az akár valóra is válhat, nincs akadály, ha hiszel abban, ami számodra tényleg fontos. A gyerekek számára ezt az akadályt a betegségük képezte, míg a fiuknál leginkább az ellenségeskedés a csapatszellem hiánya. Hiába profik mindannyian, ha nem képesek összedolgozni, ha nem látják a közös célhoz vezető utat.

- Tehát most már értik? – tette fel újra a kérdést Alex.
- Igen. – szólaltak meg határozottan a fiúk.

- Jó, akkor remélem ennek fényében fogunk együtt dolgozni. - mosolyodott el Alex, majd határozottan folytatta mondandóját - Nálam nincs nyafogás, sem késés, ezt még a gyerekektől se fogadom el, ezért ha lehet, maguk se tegyék. Ezt nem magam miatt kérem, elhihetik, nálam mindenki ideje be van osztva, ezért ha késnek, nem az én időmet vesztegetik, hanem sajátjukat. Valamint az én óráimon mindenki csoportba lesz beosztva, így az ellentéteket, már most elfelejthetik. Én nem fogadok el semmilyen veszekedést, maguk érett felnőtt férfiak, akik képesek józanul gondolkodni, így az egymás iránti gyűlöletet is képesek a háttérbe szorítani. Ugye?- kérdezte Alex élésen, úgy mintha nemleges választ el se fogadna.
- Igen. – válaszoltak kelletlenül a fiúk.
- Jó. Most, hogy túl estünk a formaságokon, szeretném, ha mindenki bemutatkozna. Én már meg tettem, de meg teszem újra, Alexandra Naegino Felton vagyok. A barátaimnak, csak Alex, így ti is nyugodttan hívhatok így. Végzetségemet tekintve testnevelő tanár vagyok, és gyógytornász. A szabad időmet legszívesebben a kislányommal töltöm, Tiarával, akivel nem rég találkozhattatok. Most pedig több dolog nem jut eszembe, így ha akarjátok, elkezdhetjük az ismerkedést a ti oldalatokról is.

A fiuk az elején kicsit tartózkodóak voltak, de a végén alaposan belelendültek, sőt szinte mindenki mondott olyan dolgot magáról, amit eddig még harapófogóval sem lehetet, volna belőle kiszedni. Így Alex sok érdekes dolgot megtudhatott a fiúkról, például azt is, hogy sokan nem is erre a pályára készültek, csak a sors ezt hozta számukra. Volt olyan, aki inkább ment volna építésznek, és még olyan is akadt, aki kiskorábban tűzoltónak készült. Bár ezt Alex elég nehezen hitte el, de bőszen bólogatót, vagy nevetett a vicces történeteken.

Alex, ahogy így elnézte a fiúkat beszélgetés közben, szinte hihetetlennek tartotta édesapja szavait. Szerinte a fiukkal nem volt semmi baj, legalábbis az egyensúlyérzékükkel és a teljesítményükkel biztosan nem, sokkal inkább a csapatszellem hiányzott belőlük. Amit Michael vagy nem vett észre, vagy nem is akart. Őt soha nem érdekelte senki lelkiállapota, ezt ő is a saját bőrén tanulhatta meg, de azt még ő sem hitte, hogy az imádott focistáival is így bánik. A fiuk szavaiból, még ha burkoltan is, de azt vette ki, hogy szinte étnappallá téve güriznek, de semmi elismerésre méltó szót nem kaptak.

*************************

Ez az állapot, pedig semmiképp nem tűrte el, ezért, vagyis a fiukért képes volt feláldozni egy nagyon régen tett ígéretét, miszerint önként soha nem keresi fel saját édesapját. A fiuk ugyan nem tudhatták, de apa és lánya között egy nagyon mély szakadék húzódott. Minden Alex születésével kezdődött. A szülei egészen az ő világra jöttéig boldog párkapcsolatban éltek, csakhogy egy kisbaba sok mindent megváltoztat. Teljesen felbolydult az életük. Michael, hogy eltudja tartanai meg növekedett családját folyamatosan dolgozott, szinte megszállottá vált, amit viszont a felesége már nem bírt elviselni. Az ebből adandó vitát pedig egymáson vezették le, végül úgy döntöttek mindenkinek jobb lesz, ha elválnak. A válás egészen simán ment, már ha egy válást lehet simának nevezni. Ám egy valamiben nem tudtak megegyezni, még pedig egyetlen gyermekük elhelyezéséről. Mindketten maguknak követelték. Szinte már a bírót is kikészítették, aki lassan arra az elhatározásra jutott, hogy szegény kislánynak már bárki jobb szülője lenne, mint ez a két ember, aki az orra előtt üvöltötte le a fejét. A döntést mégis kihirdették, mely szerint egy bizonyos meghatározatlan ideig az édesanyánál maradhat a gyermek, ám az édesapa is látogathatja. Csakhogy a látogatás nem ment olyan könnyen, mint ahogy azt a bíró megítélte. Ugyanis Michael felesége, Sora Japánba költözött a szüleihez, így is távol tartva Michaelt a saját gyermekétől. Michael folyamatosan küzdött a láthatóságért, miközben elismert edző lett, így már megfelelő anyagi háttérrel, újra próbálkozott Alex gyámságért, melyet meg is nyert. Hiszen Sora, Alex édesanyja nem tartotta be a megadott feltéteket. Ezért az új döntés értelmében, Michael lett Alex új gyámja.

A huzavonát leginkább a kislány sínylette meg. Öt évesen kénytelen volt megválni anyukájától, aki eddig az egyetlen biztos pontot jelentette az életében, csak azért, hogy édesapjához költözzön egy tejesen ismeretlen helyre.

/Visszaemlékezés/

Egy öt éves kislány tartott Angliába édesapja magánrepülőgépén. Alex habár tudta kihez mennek, mégis nagyon izgatott volt, szinte már gombóc nőtt a torkában. Nem csak a találkozó miatt félt annyira, hanem az új életétől is. Anyukája sok mindent mesélt neki Angliáról, így magától a helytől nem félt annyira, viszont a beilleszkedéstől igen. Anyukája elmesélte milyen nehéz volt beilleszkedni Anglia konzervatív világába, Japánként.

Ami az ő dolgát sem könnyítette meg, nem, nem szégyellte származását, de már előre retteget az új környezettől, és az új emberektől. Japánba nem csúfolták ki a mandulavágású szeme miatt, hiszen ott ez volt a megszokott, ellenben Angliával, ahol egy Japán származású emberre úgy néznek, mintha nem is erről a földről való.

Aggodalmát, pedig a légi utaskísérő nénik se cáfolták meg. A két hölgy megállás nélkül rajta csámcsogót, termesztésen angolul, ne hogy véletlenül is valamit megértsen, csakhogy arra nem számítottak, hogy a kislány minden egyes szót kristálytisztán értett.

- Nem hiszem el, ezért a kis vakarcsért kellett ennyit utaznunk. Undorító! – sóhajtott mélyet az egyik utaskísérő. – ha rajtam múlna, én most azonnal kidobnám, az ilyen kis senkit, amúgy is csak szennyezik a levegőt. – dühöngőt félhangosan.
- Ugyan, hagyd már. Ne bosszantsd fel magad ilyen apróságokon. – szólt vissza barátnője.
- Te ezt csak ilyen nyugodtan veszed, egy öt éves kis senkiházit kell kiszolgálnunk, miközben legszívesebben ráborítanám az egész ételt. – vágott vissza barátnője hihetetlen méreggel a hangjában.
- Nézd, eggyel több vagy kevesebb kis ferdeszemű, engem nem zavar, én nem vagyok rasszista. Ha téged ez ennyire izgat, az a te dolgod. – hagyta rá barátnője.
- Még, hogy nem zavar, meg hogy nem vagy rasszista? Ki nevezte alig egy másodperce ferdeszeműnek? – kérte ki magának, a barna hajú lány.
- Jó, én se vagyok értük oda annyira, de nem is szidom őket a szemük láttára.
- Ha, érdekel is engem. Amúgy az óra előtt két centivel is beszélgethetnénk, akkor se értené. Tudod Japán. – oktatta ki barátnőjét a barnahajú.
- Jó, mindenestre én nem akarok erről többet beszélni, amúgy is, ha leszállunk, nem látjuk soha többé, és ez nekem pontosan megfelel. – tért ki a szőke is a további beszélgetés alól. – Most pedig folytassuk a munkát.

Szóval én lennék a senkiházi kis vakarcs, még mit nem! – törölte le könnyeit a kislány, miközben édesanyjától kapott plüssmacit megállás nélkül ölelgette – Mit képzelnek ezek magukról? Csak, azért mert teljesen angolnak születtek, nekik már mindent szabad? Hihetetlen, és neki egy ilyen országba kell mennie, ahol nem számít más, csak a külsőségek, az hogy mi van bent, az ember szívébe már senkit nem érdekel. De nem, ő nem fog így viselkedni, lehet az édesapja bármilyen nagymenő, ő akkor sem fog kibújni a bőréből, ő nem lesz ilyen, mint ezek a hölgyek. Elhatározta magában, ha már új helyre is kell költöznie, ő ugyanúgy marad a régi, és nem fogja tűrni az ehhez hasonló megaláztatásokat. Most ugyan még nem szól semmit, de ami késik, nem múlik alapon, közli majd a véleményét ezzel a két kis ”senkiházival” csak a kellő pillanatra várt.

Ami nem sokára be is következett, pont mikor a két hölgy elkísérte édesapja kúriájába. Érdekesnek vélte az új otthonát. Még soha nem látott ekkora házat, bár nem is a ház tetszett neki a legjobban, hanem a hozzá tartozó hatalmas kert. Náluk otthon inkább a kisebb, harmonikus kerteket részesítették előnyben, így a mostani hatalmas kert teljesen levette a lábáról. Soha nem látott még ilyen sok fajta virágot egy helyen.

A rózsák bódító illata és látványa teljesen elvarázsolta, a liliomokról nem is beszélve. Már szinte teljesen el is felejtette, miért van is itt, csak nézett ki a fejéből és bámulta az elé táruló hatalmas kúriát, mely úgy emelkedett szemei elé, mint valami rossz látomás.

Elmélkedésre azonban most se maradt sok ideje, mivel a kocsi, amivel eddig utaztak megérkezett a kúria hatalmas ajtajához, ahol már szolgák hada fogadta őket, jobban mondva csak a kislányt. A vele utazó két hölgyre nagyon nem voltak kíváncsiak, már mindenki tudta, milyen álnok kis bestiák, ezért soha nem is nézték jó szemmel, a két nő legyeskedését a főnökük körül.

Alexnek azonban még csak szempillantásnyi ideje sem maradt és egyből két erős kéz szorítását érezte a vállain, amelyek erőszakosan tuszkolják a megadott irányba. Soha nem ragadták még így meg, úgy érezte magát, mint egy tehetetlen rongybaba, aki van szolgáltatva, két örült bugyuta nő szeszélyeinek, de lesz ez még más kép, gondolta magában, nem fog ő mindig úgy ugrálni, ahogy mások mondják, főleg úgy nem, ahogy ez a két némber akarja.

- Maradj már nyugton. – suttogta az ellenséges szavakat a szőke hajú nő a kislány fülébe. - Ha még egyszer megmered rántani a vállad, akkor kapsz egy kiadós verést. Ezt akarod? – kérdezte meg tőle, úgy mintha bármit is értene a nyelvből. – kislány végül csak megadóan tűrte a tortúrát, ám alig tett két lépést egy hatalmas pofon csattant az arcán.
- Ezt most miért tetted? Hiszen nem is tett semmit! – kérdezte a másik szőke hajú értetlenül.
- Miért, miért? Mert a szóból nem ért, talán a tettekből majd fog, így tudja hol a helye, és mihez tartsa magát.
- Mond te teljesen megörültél? Hiszen csak öt éves! Normális vagy te egyáltalán? Az odáig oké, hogy nem kedveled, de mi a fenének kellett megütnöd? – ordított rá a másikra, csak úgy, hogy az egész épület tőlük zenget. Amire persze nem egy ember oda özönlött köztük maga a ház ura is. Michael megütközve nézte a két nőt, akik a megnövekedet figyelemmel mit sem törődve egymás hajának estek.
- Maguk meg mi az ördögöt művelnek, és egyáltalán hol van a lányom? Vagy maguknak még egy öt éves kislány is gondot okozott? – tette fel sorjában a kérdéseit Michael, úgy, mint aki helyben felrobban mérgében.
- Nem … nem itt van. – dadogta hirtelen félénken a szőke hajú nő, miközben maga elé tolta Alexet. Alex már annyira megrémült, hogy két kezét az arcára tette, és csak halkan sírt, nem volt egy félénk kislány mindig is magabiztos egyéniségnek tartotta magát, de ez a nap már minden eddigi elképzelését fölül múlta. Soha nem ütötték meg. Édesanyja mindig tisztelettudóan beszélt hozzá, soha nem bántalmazta, ezért iszonyatosan megijedt, amikor az a barnahajú nő megütötte.
- Elmondaná nekem valaki, hogy miért van ilyen állapotban a LÁNYOM? – hangsúlyozta ki Michael az utolsó szót. Miközben leguggolt hozzá, hogy jobban lássa.
- Nem, nem, tudjuk uram, már akkor is ilyen volt, amikor mi elhoztuk, biztos az édesanyja bántotta. – próbálta menteni a menthetőt a szőke hajó nő. – Mi? Az édesanyám? Mindenek van egy határa.- Alex minden bátorságát összeszedve fordult édesapja felé, miközben kezeit lassan húzta el kisírt szemei előtt.
- Anyu sose bántott. Ezt attól, barnahajú nénitől kaptam. – mutatott egy szép nagy kékeslilás foltra az arcán. – Sokan meglepődtek a szituáción, nem is a kislány viselkedése okozott nekik sokkot, hanem az, amit mondott. Még a két nő is leesett állal figyelt. A kislány, akit végig szidtak, egész úton, tökéletes Angol kiejtéssel beszélt. – Amikor a repülőn ültem, folyamatosan szidtak, hogy is mondták, á meg van: Nem hiszem el, ezért a kis vakarcsért kellett ennyit utaznunk. Undorító! A ferdeszemű jelzőt már nem is említem. Ezeket még csak elnéztem nekik, de az édesanyámat soha senki nem sértegetheti, főleg nem alaptalanul! – állt ki a saját igazáért, már semmi nem érdekelte, főleg nem ez a két ellenszenves banya. Már félelme is elmúlt, sokkalta inkább saját büszkesége került az előtérbe.
- Igaz ez? – nézett most iszonyatos dühvel szemében a ház ura, a két meg szeppent nőre.
- Igen. Nem. – hangzott el egymás után a gyors válaszok.
- Most azonnal takarodjanak a házamból. Látni sem akarom magukat. Takarodjanak innen. – ordított magából kikelten Michael. – Gyerünk mire várnak, vagy azt akarják, hogy Greggel dobassam ki magukat. – erre már mindenki nevetni kezdett. Ugyan is Greg, nem más volt, mint a család régi házőrzője.
- Nem, megyünk már. Itt sem vagyunk. – szólt gyorsan a barna hajú, magával húzva szőke társát.
- És vissza se jöjjenek. Ki vannak rúgva. – hangzott Michael most már nyugodt hangja.
- Velem most mi lesz? – szólalt meg halkan és félénken Alex. Lehet, hogy a két nővel szemben magabiztosnak mutatkozott, de édesapjával szemben már kevésbé érezte azt a minden elsöprő érzést, hogy bárkivel meg tudna küzdeni. Inkább érzett félelmet és fáradtságot. Soha nem történt még vele ennyi minden, rövid élete alatt, és ez egyáltalán nem tetszett neki. Alig egy napja volt csak Angliában, de az élete egyik pillanatról a másikra a feje tetejére állt, és ezért nem okolhatott mást, csak is saját édesapját.
- Te mostantól kezdve itt fogsz lakni velem. Lily majd mindenben segíteni fog neked, ő lesz majd a dadád. – Guggolt le hozzá Michale, csak hogy ölbe tudja venni. – Biztos vagyok benne, hogy itt is jól fogod majd magad érezni.

/Visszaemlékezés vége/

Életem legrosszabb napja volt az. Nem is értem, hogy juthatott eszembe, ráztam meg fejem, gondolkodás közben. Biztos a fiúk hatására jönnek elő ezek a rossz emlékek, nem hiába utáltam a focistákat. Erre tessék, most kaptam egy tucattal. Én, aki ki nem állhatja a footballt , focistákkal foglalkozom. Ez még viccnek is rossz. Nevettem magamon, és a buta gondolataimon. Amire persze egyből kérdő tekintettekkel találtam szembe magam.

- Na jó, úgy érzem, most kellő adatot gyűjtöttem össze rólatok… – de befejezni nem tudta mondandóját. Mivel most is akadtak olyanok, aki közbe vágtak.
- Adatot? – kérdezték hirtelen felocsúdva a fiuk, szinte csak most esett le nekik, hogy az utóbbi két órában mást se tettek, csak a titkos dolgaikat teregették ki.
- Igen. Jaj de nézettek már így rám. Én nem a média embere vagyok. Egyébként, én is mondtam olyan dolgot magamról, amit sose mondanék el másnak. Vagy ti azt hittétek, hogy mindenkinek elmondom életem nagy történetet? Mert ha igen, akkor nagyot csalódtam bennetek. Egyébként adat alatt, a személyiségeteket értettem, azt hogy milyen emberek vagytok, milyen tulajdonságokkal rendelkeztek. Ezért szeretném azt hinni, hogy ez a két óra nem veszett kárba. – nézett rájuk szemrehányóan.
- Nem. – hangzott a hátuk mögül egy sziklaszilárd hang.