1 fejezet.


Csak még egy kicsit, már csak egy centi hiányzik, gyerünk sikerülnie, kell. Bíztatta magát egy alig tizenhét évesnek tűnő lány. Aki a magasban bravúros mutatványokat mutatott be. A páratlan szép mozdulatokhoz pedig egy pártalanul szép test is társult. Sora olyan kecsesen szelte a levegőt, amennyire csak testi adottságai engedték.

Nádszál vékony teste, kellően izmos volt a megterhelések miatt, ugyanakkor a testének nőis mivoltát mégsem lehetet figyelmen kívül hagyni. Ahogy azt a lelkes férfirajongók sem tették. Sokak szemében maga volt az eleven tűz, a szenvedély, egy igazi démon. Vékony derekával, telt nőis kebleivel, na meg az elellenállhatatlanul szép szív alakú arcával, könnyen ejtette rabul a férfiszíveket.

Ugyanakkor ő még sem erre vágyott. Ő azt akarta, hogy munkájában azért ismerjék el, mert tehetséges, nem, pedig azért mert jól néz ki.

Hah, ennyi erővel modellnek is mehettem volna, komolyan mondom a szépség néha hátrány. Inkább lennék ronda, minthogy egy kirakati babának tekintsenek. Akkor legalább elismernék, amit csinálok, na de így. Hiába töröm magam, hiába csinálok nehezebbnél, nehezebb manővereket, a kutyát se érdekli. Azokat a bolond újságírókat is, csak a magán életem érdekli. Tényleg nem értem miért olyan nagy ügy, hogy örökbe fogadott gyermek vagyok. Tényleg mintha Amerikában egyetlen egy örökbe fogadott gyermek se lenne, csak én.

Az igazi szüleimet ugyan nem ismerem de, nem is akarom őket soha látni. Képesek voltak a születésem után egyből egy kis árvaház elé letenni, semmit nem hagytak ott, csak egy kis medaliont, amibe valamivel japán szavak voltak vésetve. Amikor megtaláltak, már teljesen át voltam fagyva, a nővérek azt se tudták megérem e másnapot, annyira rossz állapotba kerültem. Végül csak túl éltem azt a bizonyos éjszakát, melyen a nevemet is megkaptam. Az árvaház vezetője nevezett el Sorának, a medálra vésett szöveg alapján, mivel, mint utóbb kiderült a szöveg a mennyországról szólt. Valamint az apácák azt is hozzá tették, hogy szerintük én az ég küldöttje voltam, mivel az árvaházat be akarták zártatni, az apró létszám és a szegénység miatt, így az én szerencsétlen születésem menetet meg több kis árva sorsát.

Na igen, viszont ha az ég annyira szeretet volna, akkor nem egy árvaházban kellett volna leélnem életem első hét évét, hanem a szüleimmel együtt, akik az orvosi leírások alapján nem sokat vártak azzal, hogy megszabaduljanak tőlem. Ha minden igaz, amit nekem mondtak, még két órás sem lehettem, amikor véglege elváltak az útjaink a szüleimmel.

Viszont panaszra sem lehet okom, amit az Isten elvett tőlem azt utána kamatostul vissza is adta, Kalosék személyében. A nevelőszüleim a legjobb fejek a világon. Kalossal és Sarahvál még az árvaházban találkoztam Japánban. Éppen egy újabb manőverem dolgoztam kint a kert leghátsó végében, amikor is összeakadt a tekintetem egy igazán nagynak mondható alakkal. A férfi, mivel az volt, alig nézhetett ki húsz évesnek, ám tekintélyt parancsoló pillantásával azonnal felkeltette a figyelmemet. A mellette lévő lány, aki karon fogta a férfit, emlékszem éles tapsba kezdett a produkcióm végeztével, én pedig bártortalanul rájuk mosolyogtam.

Abban a pillanatban, amikor egymásra néztek majd vissza rám, ők is és én is tudtam, hogy végre megtaláltam a szüleimet, ők pedig a gyermeküket. Habár én tisztában vagyok vele, hogy mindez csak a vak szerencsén múlott. Ha akkor Kalosék éppen nem látogatják meg az egyik rokonukat Japánban, és én nem vagyok kint pont abban a pillanatban a kertben, lehet, hogy még most is ott lennék az árvaházban. Egyedül, és magányosan szülök nélkül.

Ez viszont már csak a múlt, és most csak a jelen számít, igen mondogattam magamban, nem szabad, hagynom a múltam befolyásolja a jelenlegi életemet.

Majd az előbbi gondolatmenetemmel mit sem törődve hajtottam magam tovább, elvégre nem soká kezdődik egy újabb szezon, egy újabb műsorral. Amiben ha minden igaz én is az új partnerem leszünk a főszereplők. Sőt Miának köszönhetően ez is valami új fenőt tartalmú műsor lesz. Aminek én nagyon nem örülök, tényleg nem vagyok prűd, de már nagyon elegem van a nyálcsorgató férfiakból. Egyébként is, Miának mennyiből tartana megírni egy gyerek műsort? Semmiből. Ehhez képest mi van? Sorozatban ez a harmadik ilyen előadásom, komolyan mondom, mintha az én szavam itt senkit nem érdekelne. Nem is olyan rég felvettem Kalosnak, hogy mi lenne, ha mondjuk gyerek műsort, adnánk elő, erre kábé úgy nézett rám mintha én nem is erről a bolygóról származnék, és hozzá tette, hogy nem támogatja az ötletemet, mivel most nem a gyerek műsorokra van igény.

Szóval maradt a vagy meg szoksz, vagy megszöksz helyzet, aminél én az első opciót választottam. Hiába nem értek egyet Kalos véleményével, nekem akkor is a Kaleidoé lesz az első hely a szívemben, és ezért képes vagyok olyan dolgokat is megcsinálni, amit amúgy soha nem tennék meg.

A mutatványomat, amit időközben tökéletesítettem, egy hangos taps zárta le. Hihetetlen de soha nem veszem észre, ha figyelnek, gyakorlás közben amúgy is mindig kizárom a külvilágot és csak is az adott feladatra, koncentrálok. Itt fenn a magasban elég csak egy kis megingás, és minden rosszul sülhet el. Itt már nem szabad hibázni, itt csak egy lehetőség van és az az első.

- Sora kicsim, lejönnél. Tudod, ma van a találkozó az új partnereddel.- Hallatszódott fel Sarah, az az édesanyám dallamos lágy hangja. Ostobaságnak tűnhet de Sarah az én szememben semmit se változott, maradt ugyanaz a naiv álmodozó, aki dallamos, szépen csengő hangjával képes bárki lenyűgözni. Igen az ő fegyvere minden tekintetben a hangja volt, nem mintha nem lenne csodálatosan szép nő, szó sincs róla. Sőt, derékig érő hullámos szőke hajával, és hívogatóan szép csillámló szemével, akár még irigy is lehetnék rá, de én ennek ellenérére csak büszkeséget érzek. Lehet, hogy genetikailag nem Sarah az igaz édesanyám ám ő bebizonyította azt, hogy nem a vérség számít, hanem a szeretet, amit én tőle mindig maximálisan is megkaptam.

- Oké, megyek már. – válaszoltam neki azonnal, egy bravúros nehéz talajra érkezés közben.

- Jaj szívem, miért hajtod magad ennyire túl?- ajaj már megint a régi szöveg, most is halálra aggódja magát.- Ez nem egy lóverseny. Egyébként is, már a csúcson vagy. Hova akarsz még fejlődni? – Sarah utolsó előtti mondata hidegzuhanyként ért, még hogy én a legjobb. Ez valami jó vicc akart lenni, persze hiszen egy anyának mindig a saját kis gyermeke a legjobb, csaptam magam homlokon, hogy ez nekem csak most esett le.

- Sarah én még nagyon messze vagyok a jótól, te csak elfogult, vagy ezért mondod. – Sarah erre csak legyintett, mintha most én beszélnék hülyeségeket. Majd újra magyarázásba kezet, de kábé úgy mintha én valami szellemileg fogyatékos lennék.

- Nézd Sora, ez csak is a mi hibánk, nem dicsértünk eleget Kalossal, ezért most túl keményen veszed a munkát, és teljesen maximalista lettél. – nem igaz, megint eléri, hogy bűntudatom legyen – De elhiheted nekünk, hogy igenis nagyra tartjuk a munkádat, és ha hiszed, ha nem, nekünk akkor is a te boldogságos a legfontosabb. – na témánál vagyunk, már megint ide lyukadtunk ki, Sarah valamiért azt hiszi, hogy boldogtalan vagyok, és ezért folyamatosan a nyakamon lóg. De most szépen óvatosan minden sértés nélkül leszerelem.

- Sarah, kérlek, fáradt vagyok, szakad rólam a víz, ráadásul még beszélnem is kell az új partneremmel, akiről eddig még semmit nem tudok. Ezért ha lehet, kérlek, hanyagoljuk ezt a témát. – néztem rá a leghatékonyabb boci szemeimmel. Haha győzelem, végre leszáll a témáról, viszont azt is látom, hogy ezt még egyszer fel fogja nekem hozni, ismerem Sarát, ha valamire, rááll akkor hat lóval, sem lehet eltántorítani.

- Jól van te, nyertél.- vág fájdalmas arcot, mintha én legalábbis megkínoztam, volna- De csak azért, mert sietned kell, de amint lesz egy kis időd, ezt még megbeszéljük. – én megmondtam, úgy ismerem Sarát, mint a saját tenyerem.

- Akkor én megyek is, gondolom Kalos a dolgozószobájában vár rám.

- Igen.

- Akkor szia, majd még otthon találkozunk. – köszöntem Sarától egy gyors öleléssel.

- Jaj ez a lány, csak ne lenne ennyire makacs. – hallottam még meg Sarah utolsó sopánkodó szavait.

Még hogy én makacs? Nem, én nem vagyok makacs. Egyszerűen csak elérem azt, amit akarok, ez mindig is így volt, kiskorom óta bennem van ez a tulajdonság. Ha valamit nagyon akarok, azt elérem. Valószínű ezt még az igazi szüleimtől örököltem, vontam az ésszerű következtetét, miközben menthetetlenül nyargaltam Kalos irodai szobája felé. Mikor oda értem, kifújtam magam és illedelmesen háromszor kopogtam az ajtón. Majd mikor meghallottam bentről apám éles kemény férfias hangján a szabad szót, beléptem. A szobába belépve nem találtam semmi újat ugyanaz a nagy mahagóni asztal fogadott, mint mindig, ugyanazzal a személlyel, aki általában mögötte szokott ülni, vagyis Kalos. A berendezés többi része is inkább tűnt praktikusnak, semmint elegánsnak. A bézs színű falak mellett fából készült könyvespolc állt, ám ezek polcai nem a könyvek súlya alatt roskadoztak, hanem az itt készült rengeteg videó anyagtól. Kalos fura hóbortja közé tartozik ez is, mindent dokumentál, szerinte egykor az anyagok még sok hasznot fognak hozni nekünk, másrészt szerinte tudás hatalom, amivel sajnos nekem is egyet kell értenem. Mert ha itt valaki, valamit is tud az üzletről, az csak is Kalos lehet. Ő tipikusan az a fickó, aki képes a jeget is eladni az eszkimóknak.

Szememet, és gondolataimat tovább futatva eljutok a szoba egyetlen olyan részéhez, ami az én kis kedvenc kultusz helyem, vagyis a párkányos O alakú ablakhoz, ami egyenesen az óceánra néz, és ami mindig megnyugtat lenyűgöző és páratlan panorámájával. Ám most valami oda nem illő zavarja meg az eddig tökéletesnek tűnő összképemet, vagyis inkább valaki. De vajon ki lehet ez az idegen?