Sorsforduló 1.

1.fejezet.

Miután felöltöztem, megmosakodtam és elvégeztem a reggeli teendőimet, nekiláttam a napi rutinomnak. Ami megegyezett azzal, hogy bekötöttem magamnak egy infúziót, és bevettem két szem nyugtatót. Igen, ha úgy vesszük, doppingolom magam, de ha az embernek ahhoz sincs elég energiája, hogy fölkeljen, az ágyából vagy fölhúzza a sliccét a nadrágján, elképzelhetitek milyen, energia tartalékaim lehetnek. Nagyjából semmilyen, olyan vagyok, mint egy kocsi, amibe elfogyott a benzin, de a gazdái még mindig használni akarják. Úgyhogy kell a pluszenergia, amit egyrészt a gyógyszerekből nyerek, valamint Roze ételeiből, aki történetesen a szakácsnőnk, és az egyik legkedvesebb ember, akit valaha is láttam. Bár, kemény diétán vagyok, mégis Roze úgy tudja az ételeket megbolondítani, hogy az ember észre sem veszi és már befalta az egészet, repetát követelve. Egyrészt ezért is szeretem Rozt, a főztjéért. Másrész, pedig, mert gondunkat viselte, amikor a szüleink meghaltak, velünk maradt, és mindig vigyázott ránk. Sose hagyott el minket, többek között ezért is nem születtek saját gyermekei. Ami eléggé megviselte, hiszen egy nő életében meghatározó szerepe van a családnak. Ezért is próbáltam puhatolózni nála, hogy van e valaki, aki kedves a szívének, de ő mindig csak annyit mondott, hogy az ő korában már nem ér rá az ember ilyenekkel fogalakozni. Na itt döntöttem el, ha törik, ha szakad, de szerzek neki egy férfit. Végül is, ő is feláldozta értünk az egész életét, elfogadta az összes hisztériánkat, akkor ez a legkevesebb. Viszont az ötletemnek volt egy kicsinek nem nevezhető buktatója, mégpedig, hogy én, szószerit el voltam zárva a külvilágtól. Az orvosaim tanácsára a testvérem nem enged ki a szobámból, nehogy valamilyen vírus vagy betegség megfertőzzön. Szerintük elég egy megfázás és sokkalta rosszabb lehet az állapotom, viszont én ezzel nem értek egyet, hiszen a saját szobámban is, elkaphatok bármilyen betegséget, akármilyen steril is. Ez persze őket nem hatja meg, úgy döntenek az életemről, mintha én ott se lennék, vagy mintha nekem nem is lenne beleszólási jogom, pedig ez az én életem, akkor még is milyen alapon döntenek róla mások. Ez igenis az én életem, ez az én testem, nekem is vannak igényeim, ugyanúgy ahogy minden élőlénynek. Egy virágot sem tarthatunk vitrinben, csak, azért mert meg akarjuk védeni, neki is kell fény és oxigén, ugyanúgy, mint nekem. Én is szeretném a szirmaimat kibontakoztatni, szeretnék sok tudást magamba szívni, és termesztésen szeretnék sokáig élni, de úgy érzem ezek nélkül az elemek nélkül, nem megy. Hiába érzek kellő kedvet és erőt magamba ahhoz, hogy éljek, ha nincs mivel kitöltenem a napom, ha nincs is miért élnem. Amikor pedig megtalálom a célomat, mindig csak akadályokba ütközöm. Persze tudom, hogy mindenki csak segíteni akar, és nekem akar jót, de ez így nem mehet tovább, ez a szóba nem csak megvéd, de élve el is temet. Ezt pedig nem akarom. Minden egyes pillanatot ki akarok élvezni, és el akarom raktározni az emlékezetemben, azért, hogyha eljön a végső pillanat, azt tudjam mondani, én igenis mindent megtettem, nem hagytam ki semmit. De ehhez rá kellett jönnöm, hogy korlátozott az életem, mindegy mit teszek, meghalok, így van ez megírva abban a bizonyos nagy könyvben. Viszont még nem vagyok halott, és nem is szándékozom elhunyni, úgyhogy akár tetszik, akár nem a testvéremnek, vagy bárki másnak, én igenis élni fogom a saját életem, de nem csak ebben a szobában.

~~~~~~~~~~~~@~~~~~~~~~~~~~


A terv egyszerű, ki kell jutnom a szobámból, csakhogy a kulcs egyetlen egy embernél van, mégpedig a testvéremnél. Őt meg ugye nem lehet elérni. Na szép. Tényleg merre lehet? Már két honapja felém se nézett, ilyet nem szokott tenni. Talán elment, nem, akkor szólt volna, biztos szólt volna. Vagy mégsem, és itt hagyott. Lehet, hogy kolonc lettem a nyakán, és már nem is akar velem lenni. Nem, ilyet nem tehetett. Biztos valami közbejött és csak azért nem jött be hozzám, amúgy biztos meglátogatott volna. De akkor meg mért nem szólt előre? Á hülye vagyok, csak mentségeket, keresek magamnak, és neki is. Nem kellek neki, egyszerűen elhagyott. Igen, rá kellett döbbenem az igazságra. Nem is kellett nagyon kutakodnom sehol, elég volt bekapcsolnom az internetet a gépemen, és híreknél megtaláltam azt, amit kerestem. Őt. A testvéremet, éppen ott pózolt két üresfejű szőkecsajjal, valami megnyitó gálán, ami ha jól vettem ki a szövegből az ő tiszteletére lett rendezve, Angliában. Angliában, nem hiszem el, ő világhírű focista lett, míg én itt senyvedek Spanyolországban. Igen ő elérte az álmait, abban a focicsapatban játszik, amelyikbe már kiskora óta játszani akart, a Liverpoolban. Erre velem mi van? Én itt dekkolok, pedig én lehetnék Spanyolország legjobb lovasa, már rég olimpiai bajnok lehetnék. Tizenegy évesen ifibajnok voltam, bennem láttak a következő nemzedék nagy reményét, Spanyolország legtehetségesebb lovasát. Lóháton bármire képes voltam, csak úgy szárnyaltam a pályán, mindenkit kenterbe vertem, de nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy képes voltam női nyeregben is lovagolni, ami nemcsak Spanyolországban, de az egész világon ritkaságnak számított. Nagyon kevesen képesek így megülni a lovat, arra pedig még kevesebben próbálkoznak, hogy így is versenyezzenek. Sokan féltek az esés kockázatától, de engem az ilyen apró dolgok, mint az esés soha nem tántorított el az igazi célomtól, ha én győzelemre akartam törni, akkor az volt a legkevesebb, hogy leeshetem. Persze sokan ezt a látásmódomat is elítélték, fölösleges kockázatnak nevezték, valamint azt is mondták, hogy ez a versenyzési stílus fogja derékba törni a karrieremet. Na igen, talán ők örültek a legjobban, amikor kiestem az élmezőnyből, még most is látom az elégedett arcokat, de nem örülnek sokáig, abban biztosak lehetnek. Vissza fogok térni, és akkor megmutatom, mire vagyok én képes.
˛/ Sose fájt, hogy nem vagy mindig mellettem,s hogy miért vagy távol, nem kérdeztem.De az fájt, hogy nem félsz, hogy elveszthetsz, s a holnapunkrólte mást képzelsz.És fájt, hogy kérted, hogy más legyek, mert csak úgy kellek igazán neked.De most újból fénylik,mit te nem láttál. S mi por volt nálad, itt kincs lett már./

~~~~~~~~~~~~~~~~~@~~~~~~~~~~~~~~~~~

Na jó, a testvérem itt hagyott, ez van. Nem kesereghetek egy életen át. Elvégre van nekem erre időm? Nincs. Na, akkor fel a fejjel. Ő is éli az életét messze tőlem, akkor én is ezt fogom tenni. Vissza fogok térni az életbe, ennek első és legnagyobb lépése az lenne, ha ki tudnák jutni ebből az istenverte szobából. Kulcsom viszont nincs, ezt már rég megállapítottam, szóval az ajtó, mint szabadulási lehetőség kilőve. Viszont maradt egy másik járható út is, jobban mászható, az ablak. Nem annyira elegáns, mint az ajtón való távozás, de jobb, mint a semmi. Végül is, nem teljesen mindegy, ajtó vagy ablak, egyre megy csak kint legyek. Így kezdtem el sétálni a szabadulásom záloga felé, egyre közelebb és közelebb, míg ellnem értem a kilincset, és lenem nyomtam. Az ablak pedig szép lassan, mint egy lassított felvételben kinyílt. Hihetetlen érzés volt érezni a nap melegét az arcomon, az éltető oxigént magamba szívni, a madarak csicsergését hallgatni, egyszerűen el se akartam hinni, hogy ennyi rabsággal eltöltött év után ilyen egyszerűen kiszabadulhatók. Újra élhetek. Újra érezhetem azokat a dolgokat, amiket eddig nem, a boldogságot. Igen határozottan boldog voltam, ugyanakkor bennem volt egy kis félelem is, hiszen azzal, hogy kijöttem az eddig biztonságosnak tekintet kis bástyámból, megváltoztattam mindent, de főleg az életemet. Lehet, hogy ezzel a lépéssel rövidítettem le végleg az életemet? Sose lehet tudni, de abban biztos vagyok, hogy ennyire boldog még sose voltam, és ha másért nem is, de ezért megérte minden szabályt áthágni.

Könnyű tavasz ébreszt fel,
Csak világ mától boldog hely,
Benne élni jobb, mint rég,
Most ragyog, mint soha még.
Látom már az ablakból,
Minden régi bánatból,
Hogyan fordul gyorsan át
A föld az ég s a világ.
Annyi hosszú éven át,
A félelem magába zárt,
Néha én is elhittem,
Hogy nem vár több soha sem.
Még csak most kezdődött el,
Szélviharként forgat fel,
Bármi volt is, érzem már
A múlt semmibe száll!




Hajaj komolyan mondom én, se vagyok százas. Mit csinálok? Éppen próbálok lemászni a saját házunk falán, még jó, hogy a borostyán ezen az oldalon futotta körbe a falat. Különben jó nagy bajban lennék. Ha pedig eddig nem említettem volna, én nem a földszinten lakok, hanem a harmadik emelten. Úgyhogy, nem piskóta innen lekerülni, főleg úgy nem, hogy iszonyatosan félek a magasban. De, mint mindig, hozom a formám, és egykettőre lemászok, bár az utolsó néhány méter elég meredek volt, majdnem leestem. Erre visszafele jövet vigyáznom kell, mondtam magamban a megfontolandó tanácsot.
Hova is mehetnék egyből? Hüm ez nagyon egyszerű kérdés, természetesen a lovardába. Az én gyönyörű lovaimhoz. Bár azért kicsit félek is, mi van, ha nem ismernek meg. Elvégre eltelt több mint hét év, ennyi idő alatt még a barátaim is elhagytak, egyiknapról a másikra felejtettek el. A külsőm és az illatom pedig nem olyan, mint régen volt, most már csak egy valamiben bízhatok, hogy újra elfogadnak. Ami elég nehéz, lesz ismerve a kisrosszcsontokat. Egyik lovam rosszabb, mint a másik, de én pont ezért szeretem meg őket, az első pillanatban. Mindegyik lovam egy önálló egyéniség a maga nemében. Persze mindegyik be van törve, ebből a szempontból nem veszélyesek, ám ha valami nem olyan, mint amit ők elképzeltek, egyből tudatják a környezetükkel. Az engedelmesség, mint fogalom sem szerepel jegyzékükben. Általában csak én, vagy Jhon tudtunk velük szót érteni, a többiek nagyon nem is próbálkoztak, miután történt egy kisbaleset. Na jó, szegény Mark, aki az egyik lovászfiúnk nem tartotta apró balesetnek, sem pedig viccesnek, minden esetre én jót nevettem, rajta amikor megláttam őt egy szál szívecskés alsónadrágban futni, úgy, mint aki épp most akarja megdönteni Spanyolország országos csúcsát. Az incidens után egy hétig szívattam azzal, hogy Ojdipusznak biztos megtetszett a hátsófele és ezért mozdult rá, amin megint mindenki jót nevettet, csak ő nem. Persze amikor láttam, hogy rosszul esik neki, nem piszkáltam többet ezzel. Ojdipusz, ő a legkülönlegesebb lovam, mindig is lehetett látni rajta, hogy, nem adja könnyen magát, és csak is annak hajt fejet, akiben száz százalékosan megbízik, őt volt a legnehezebb betörni, hiszen akárhogy is próbálkoztunk, neki semmi sem volt jó. Végül rájöttem, őt nem lehet erőszakkal megközelíteni, neki idő kellett, na és persze bizalom. Amit tőlem meg is kapott. Így lettünk mi a legjobb barátok, rengeteg időt töltünk együtt, míg kiismertük egymást, hiszen nem csak neki, de nekem is új volt vele az ismerkedés, és mivel nem akartam ajtóstól rontani a házba, mindent lépésről lépésre tettem meg. Sokan, még a saját ismerőseim közül is, hülyének néztek, amikor megláttak, ahogy egy lóval beszélgetek, pedig szerintem ez a módszer vezetet el ahhoz, hogy Ojdipusz végre megnyíljon, és végre engedjen. Még ma is emlékszek, elég letört voltam aznap, semmi se úgy jött össze, ahogy én akartam, és sírva rohantam a kedvencem lovamhoz. Ő persze csak nagyokat nézett, nem értette, mi lehet a bajom, próbált egy kicsit felvidítani a maga módján, de sehogy se sikerült neki, végül bedobta az utolsó ütőkártyáját, engedett. Megengedte azt, amit eddig nem, megengedte, hogy ráüljek a hátára. Először nem is akartam a szememnek hinni, egyszerűen csak lefeküdt a szénába, és folyamatosan bökdösött a fejével. Amellyel szinte azt sugallta felém –Hogy a fenébe is szállj már fel, különben meggondolom magam, és itt hagylak. - Ezt a lehetőséget pedig nem hagyhattam veszni, így kisírt és egyben bizakodó arccal ültem fel a hátára. Próbáltam a helyzetnek megfelelően nem nagyon fészkelődni, hiszen neki is új volt a helyzet, szoknunk kellett egymást, ami ebben a helyzetben nem volt könnyű, mivel folyamatosan éreztem rajta, azt, fajta feszültséget, melyet az újdonság varázsa teremtet. Az elején kicsit döcögősen is haladtunk mivel mindig ő akart irányítani, ami meg nekem nem tetszett, és ezt termesztésen a tudtára is adtam, végül nagy nehezen sikerült őt is meggyőznöm, hogy kettőnk közül én vagyok a lovas, ő pedig a ló. Miután ezeket, az alapszabályokat lefektettük ”közösen” a munka is könnyedébben ment, szinte mindenben kiegészítettük egymást ő maga volt a megtestesült vadság, én pedig az észt és a türelmet képviseltem a csapatunkban. Szűkség is volt a türelmemre, mert valahogy nem tudom miért, de mindig valami rosszaságon törte a fejét egyszerűen, úgy viselkedett, mint egy szemtelen kamasz gyerek, egy percre nem lehetett egyedül hagyni. Viszont a versenyeken úgy teljesített, mint semelyik másik lovunk, így a többieknek is el kellett viselniük az ő nem minden napi viselkedését.

Ami fáj, az ugye fájA kötelék, az beleváj.Hol az út, a kiút,és hova tűnt az a békés táj?Úgy futnék vissza már, Hisz bennem él a tiszta vágy.Az a jó, és úgy való,ha idejében lép egy ló!Nem tudod mit teszel amikor döntesz!Csak várj még hogy győzhess!Sose törik be a, sose törik be a vadló!Aki tétova nem tud a bajok elől futni,Te nem fogsz messze jutni!Sose törik be a, sose törik be a vadló!Ki nem lesz hős, nem győz!/Bon-bon, Szilaj /

Viszont hét év tényleg nagyon sok idő, ami alatt majdnem el is veszítettem az összes lovamat. Hála Mattnek, mivel szerinte, teljesen fölösleges lovat tartani, ha nem is használom őket. Nem is értem miként születet meg ez a gondolat a fejében, de meg is mondtam neki a magamét, nehogy már azt higgye, hogy mindenben neki áll feljebb.

/visszaemlékezés/

- Mégis mit képzelsz te magadról? – kelt ki magából Livi. - Azt hitted, hogy csak úgy hagyom, hogy elad őket? Mert ha igen akkor ne is álmodozz róla.
- És mégis megmondanád, hogy miért ne?- válaszolt talán túlságosan is nyugodtan Matt.
- Hogy, miért ne? Még kérded? - Talán, azért mert ezek az állatok az enyémek, az én nevemen van az összes állat okmánya. Így ha akarnád, se tudnád elvenni őket.
- Ha ha.- nevetett fel cinikusan Matt- Kicsi egyetlen húgocskám, mégis minek nézel te engem? Hülyének? Azt hitted, hogy én erről nem tudok, és csakhogy tájékoztassalak, az állatok papírja már rég nincs a te neveden.
- Mit jelentsen ez?
- Azt, hogy a bíróság átruházta rám a lovak felügyeletét, mivel te a betegségednél fogva nem vagy beszámítható, így nem is tudod ellátni őket rendesen.- mondta Matt olyan kioktatóan amennyire csak tudta.
- Ezt nem hiszem el, ezt nem teheted meg velem. Kihasználtad a betegségemet. Ennyire még te sem lehetsz szemét!- mondta már szinte sírva.
- Nem. Neked kell megértened, mit miért teszek. Azok az állatok csak koloncok a nyakunkon, eddig is csak miattad voltak itt, de most már te se használod őket. Vagyis nem vesszük többé a hasznukat. Mond, mit éreznél, ha minden nap kinéznél az ablakon és meglátnád őket, de nem ülhetnél fel a hátukra?- Mert én pontosan tudom, még rosszabbul lennél, mint most.
- Persze, mert te mindig mindent jobban tudsz, mint én.- Akkor, ha ilyen nagyokos vagy egy kérdésre válaszolj, de őszintén. - Te mit tennél, ha egy betegség miatt fel kellene adnod az egész életed, és az egyetlen dolog, ami megnyugtat, amiért az életedet is odaadnád, elvennék tőled? Te hagynád, vagy harcolnál érte?- Mert szerintem igen, mert ismerlek, te se mondanál le az álmaidról igaz? Akkor miért akarod elvenni az enyémeket?
Matt a szavak hallatán teljesen ledöbbent, ő csak azt nézte, mi lenne jó neki, és az egész háznak. Sose gondolta bele, mit jelenthet, ez a sport a testvérének. Most kellett rádöbbennie erre, és arra is, hogy a testvére még nem adta fel, ő igenis bízik a csodában, hogy talán ezekkel, a lovakkal lehet majd egyszer, újra. Ha pedig ő hisz ebben, akkor neki sem szabad meghátrálni, és igenis támogatnia kell a testvére ambícióit. Így engedett.
- Igazad, van, sajnálom, belátom tévedtem. A lovak maradhatnak, de csak egy feltétellel.
- Mi lenne az? – Kérdezte Livi hatalmas nagy megkönnyebbüléssel, hangjában.
- Te is tudod jól.
- Igen –mondta ki Livi a számára is fájó szavakat - Sose lovagolhatok rajtuk többé.
- Pontosan.- Te is tudod, miért kell ezt tennünk, a lovak maradhatnak, mindaddig, míg betartod a szavad.

/visszaemlékezés vége/

Jó nagy veszekedés volt, de megérte, mivel az egyesség is megköttet, amivel a lovaim maradhattak, ám azt sose mondtam, hogy be is tartom a szavam. Amit pedig nem lát a kedves testvérem az nem is, fáj neki, így ha azt vesszük alapul, azt teszek, amit csak akarok.
Míg így elmerengtem a múlton, meg is érkeztem az úti célomhoz, a lovardánkhoz. Külsőleg nem nagyon különbözött az átlag lovardától, az állatok egy sárgára festett négyzet alakú épületbe lettek elhelyezve, természetesen, mindegyik lónak megvolt a maga kis boksza. Hiszen Szerafint a kis Fallabella pónilovat a maga hetvenhat centiméterével nem rakhattuk volna be Ojdipusz vagy Palomino mellé, akik súrolták a százhetven centimétert. Abból biztos csak baj lett volna. De ha már itt vagyok, megnézem az összes kis rosszcsontot, hiszen mindannyian nagyon hiányoztak. Először Szerafint látogattam meg, igazi kis ékszer ez póni, ha csak ránézek, elfog, a mosolyoghatnék. Olyan aranyos, ahogy csetlik botlik, mindig a gyermekkoromat idézi elő, mivel őt még hatévesen kaptam, mondhatni azért, hogy egy súlycsoportban legyünk. Ő volt az első igazi akadályom a lovagláshoz vezető úton, emlékszek próbáltam rá felmászni, de sehogy se ment, végül gondoltam egyet és ráugrottam a hátára, az elképzelés nem is lett volna rossz, ha a loval, együtt el nem borultunk volna. Életemben nem estem akkorát, mint aznap. Szegény Szerafin is megsínylette a kis magán akciómat, azóta is neheztel rám, bár elég gyorsan megtanultam, hogy lehet kiengesztelni, néhány kockacukor, és már nem is fájtak azok az esések, bár volt, amikor nem tudtam eldönteni, ki esik nagyobbat, én vagy a ló. A következő állomásom sem egy nagytestű lóhoz vezetett, hanem a következő apróságunkhoz, Orionhoz. Orion, egy igazi kis fell-póni, nagyon akaratos, ám legjobban minidig is a gyerekekkel értette meg magát, amit viszont a gondozói nem értettek, hiszen ők nem egészen erre a célra vették. Ők azt akarták, hogy Orion éjt nappallá téve gürizzen az egyik fogatnál. De mivel Orion sem volt ostoba, így elég hamar rájött, hogy bújhatna ki a felelősség alól, természetesen használta az isten adta bájait és szépen, mint egy mesebeli lovacska végig vonult egy rakás gyerkőc előtt. A hatás nem maradt el, az összes barátomnak egyből megtetszett, főleg a fiúknak, hiszen Orion teljesen koromfekete volt, így, ők sajátították ki leghamarabb maguknak. Így a szüleim, ha akartak se tudtak volna vele mit kezdeni, ő lett a mi kis házi kedvencünk, és bébicsőszünk, hiszen ha valaki vele kezdett eljátszani, az a nap végére úgy kiütötte magát, hogy azt se tudta, hol van. A nézelődést pedig így folytattam tovább, míg el nem értem az én büszkéségemhez. Igen, Ojdipuszhoz, jaj de régen láttam már, nagyon hiányzott. Ő volt a legjobb barátom a lelki társam, ő volt a legfontosabb az egész életemben, és ezt tudta, pontosan jól tudta. Néha persze kihasználta, ezt fajta szeretet, de sose bántam, mert tudtam, hogy ő az egyetlen olyan lény, aki sose hagyna el engem, önszántából biztosan nem. Most pedig itt állok, és azt se tudom, mit tegyek, menjek oda hozzá, vagy csak nézzem tovább? De úgy látszik, ő megint gyorsabban, hozza meg a döntéseket, mint én, szép lassan megfordul a tengelye körül, mintha csak érezné, hogy ott vagyok mellette, és rám néz. Rám néz azokkal a szép fekete bogár szemeivel, és látom a szemiben az összes érzést, amit csak ebben a pillanatban érezhet, a kételyt, a félelmet, az örömöt, és talán egy kicsit a sértettséget is. Tudom, hogy nem mer közelebb jönni, így kénytelen voltam én megtenni a hozzá vezető rövidke kis utat, mikor közvetlen oda értem hozzá, ő, és én is, egyszerre mozdultunk meg. Olyan jó volt újra érezni, olyan mintha visszakaptam volna a lényem másik részét, végre újra teljes lettem. Ő is ezt érezte, láttam rajta, és azt is tudtam ez pillanat mindkettőnk életében egy új, fejeztet, nyitót meg. Még egy kicsit így maradtunk összeölelkezve, jobban mondva én fogtam az ő fejét, ő pedig a fejét a vállamra hajtotta. Régebben is így viselkedett, ha fel akart vidítani, vagy ha ki akart engesztelni néhány rosszul elsült poénja miatt. Nagyon meghitt pillanat volt, ezért szerettem vele lenni, mert minden körülmény között megnyugtatott, és ő nem játszotta meg magát, ő ilyen volt, vad, de egyben megértő, mindig tudta mire van szűkségem. Ő az én mindenem.

/Josh Groban – Felemelsz/
Mikor lehangolt, vagyok, és ó,
A lelkem oly kimerült,
Mikor jönnek a gondok,
És szívemre nehezednek,
Akkor megállok,
És itt várok a csendben,
Míg el nem jössz,
Hogy velem legyél kicsit.
Felemelsz, hogy a hegycsúcsokon állhassak,
Felemelsz, hogy viharos tengereken járhassak,
Erős vagyok, mikor a válladra veszel,
Felemelsz, hogy több lehessek, mint ami lehetek.(2x)
Nincs élet - nincs élet
Annak mohósága nélkül,
Minden nyughatatlan szív
Oly tökéletlenül ver,
De mikor eljössz,
Eltölt a csodálat,
És néha azt hiszem,
Megpillanthatom az örökkévalóságot.
Felemelsz, hogy a hegycsúcsokon állhassak...
Felemelsz, hogy több lehessek, mint ami lehetek.

A továbbiakban pedig már nem volt szükség sem, tettre sem pedig szóra. Mindent ösztönösen tettem, szép lassan hagytam el a lovardát Ojdipusz hátán, és kezdtünk, előröl mindent. Először csak lépegetünk, szoktuk egymást, én szőrén ültem meg, mert régen is így kezdtük, így a cél érdekében nem akartam semmin sem változtatni. De láttam rajta, hogy ez neki nem elég, így kicsit gyorsítottam a tempón, végén pedig már szinte vágtáztunk. Újra repültünk közösen, teljesen egymásra hangolva, újra izgalomba jöttem, elöntött a versenyszellem, ami arra ösztönzött, hogy minél jobb és jobb legyek. Ezt pedig ő is érezte, így ösztönösen növelte a tempót.

Miközben mi ilyen jól elvoltunk egy másik főúton, a tudtunkon kívül egy ismeretlen terepjáró kanyarodott be a birtokunkra. A luxuskocsi pedig szép lassan leparkolt, és kiszálltak belőle a nem mindennapi vendégek.