Ezt nem hiszem el, már megint reggel van. Pedig még csak most feküdtem le. Utálok felkelni. Egyáltalán mi a fenének kelek fel, úgyis minden napom, ugyanúgy telik. Felkelek és megnézem magam a tükörben. Az arcom sápadt, és beesett, az egykori szép, napsütötte bőröm helyett, egy márvány fehér arc néz vissza a rám. Olyan vagyok, mint egy élő halott, és őszintén úgyis érzem magam. Mit szépítsek a dolgokon, a leukémia mindenkit, még a legszebb nőt is elcsúfítja. A sok kemoterápiás kezelés miatt nekem is kihullott a hajam, egy szál se maradt. Most is kopasz vagyok, bár elkezdett nőni a hajam, de ez semmit nem jelent. Úgyis leborotválom. Igen, én teszem meg, nem várom, meg míg a betegség teszi meg, mert az sokkalta nagyobb fájdalom lenne, így nem érzem mindenalkalommal az újrakezdés fájdalmas érzését, és azt, hogy hiába küzdök. Hiszen minden egyes nap küzdök. Kivel? Mindenkivel, és mindennel. Idővel ahhoz, hogy elérjem én is a boldogságot, egy nyugodt életet. Ez persze sokaknak csak átlagos dolognak tűnik, de nekem nem. Nekem ez a legnagyobb álmom, hogy legyen egy szerető családom, egy férjem és sok, sok gyermekem. Ezért küzdök minden egyes nap, ezért fogadom el, hogy bezárjanak a szobámba, és ne engedjenek ki, mert tudom így meggyógyulhatok. Bár magányos vagyok, de tudom, hogy sokan mellettem állnak. A testvérem, aki egyben a szüleinket is helyettesíti, valamint a személyzet is mellettem áll, és segítenek nekem mindenben. Ők tartják bennem a lelket, vagyis eddig tartották, ugyanis Matt, a testvérem kezd elmaradozni, és amikor rákérdezek Charlsnál a főkomornyikúknál, ő csak egyszerűen annyit, mond, hogy jelenleg az úr nagyon elfoglalt. Elfoglalt, mi a jóisten köti le ennyire, hogy két hét alatt egyszer sem ért rám. Bezzeg nekem tengernyi időm van, azt se tudom, mit kezdjek vele. Na mindegy, inkább felöltöztök, mert egész nap mégse lehetek pizsomában. Így gyorsan magamra kaptam egy egyszerű koptatott farmert és egy fehér toppot, ami még kiemelte maradék nőisségemet. Mert az alkatom valamilyen csoda folytán megmaradt, azt nem mondom, hogy nem voltam sovány, de legalább nem nézek úgy ki, mint egy anorexiás. Csak az arcom változott, na és a hajam, de nekem ez is bőven elég volt. Ahogy így gondolkodtam, elkezdtem a napi teendőmet, mivel voltak azok is. A betegségem elején majd megölt az unalom, egyszerűen nem tudtam magammal mit kezdeni, csak feküdtem az ágyamon és néztem a plafont. Akkor még nem tudtam elfogadni a dolgokat, folyamatosan hisztiztem, és veszekedtem mindenkivel, aki segíteni akart. Tizenegy éves voltam, és nem akartam elfogadni azt a tényt, hogy mások boldogan élnek, míg én a legszebb éveimet, egy szobában töltöm különböző korházi eszközökkel infúzióra kötve. Mérhetetlenül bosszantott az egészséges emberek látványa. Úgy éreztem, ők nem értenek meg engem, mivel nem érzik azt, amit én, nem érzik azt a fájdalmat a létért. A fordulópont persze nálam is elérkezett. Az egyik kezelésem után, mikor annyira legyengültem, hogy járni se tudtam Mattnek kellett a szobámba felvinnie. Én a nyakába kapaszkodtam, ő pedig lágyan letett a badacsinos ágyamra, ott és akkor láttam Matten azt a fajta szomorúságot, és fájdalmat, amit még én se éreztem. Ott voltak a szemeiben, lehet, hogy nem mutatta, hiszen ő volt az idősebb őt évvel, de akkor is éreztem, hogy neki is fáj, legalább annyira, mint nekem. Ekkor határoztam el, megváltozom, nem folytathattam ezt a kicsinyes bosszúhadjáratomat az emberek ellen. Rá kellett döbbenem, hogy ők nem tehetnek arról, ami velem történik, sőt senki nem tehet róla. Ott, abban a pillanatban, amikor erre rájöttem, nőttem fel igazán, és fogadtam el a saját sorsomat.
A dalszöveg, ami inspirált az írás során, ami egyben a kedvencem is.
Groovehouse - Múlté a fájdalom
Láttam arcomat,
Ami porrá tört egy pillanat.
S fényűző vágy maradt,
Hogy az élet mást is tartogat.
Még nekem. Mindig csak reméltem,
Egyszer még látok mást a tükörben.
Most bárhogy félek én,
tudom, lépnem kell, ha van remény.
Hát legyen!
Más lesz az életem.
Most a legjobbat kapom, múlté fájdalom.
Az út mellett hagyom, utcán majd színpadon.
Mindegy bárhol van helyem.
A sorsom én alakítom.
Már nem fáj, hogy élni kell.
És most már nem cserélnék senkivel.
Ennyi a változás és nincs több furcsa pillantás.
Minden más!
Más lesz az életem.
Most a legjobbat kapom, múlté fájdalom.
Az út mellett hagyom, utcán majd színpadon.
Mindegy bárhol van helyem.
A sorsom én alakítom.
Más lesz az életem.
Most a legjobbat kapom, múlté fájdalom.
Az út mellett hagyom, utcán majd színpadon.
Mindegy bárhol van helyem.
Hát legyen!
Más lesz az életem.
Most a legjobbat kapom, múlté fájdalom.
Az út mellett hagyom, utcán majd színpadon.
Mindegy bárhol van helyem.
A sorsom én alakítom.
